Elérkeztünk a harmadik beszámolóig. És azt ígértem, hogy fény derül majd arra, hogy végül melyik csúcsra kapaszkodtunk fel a Maja Jezerce helyett, amit ugye a határátlépési engedély miatt nem tudtunk megejteni. (Erről a határátlépéses dologról az első részben írtam, ITT el lehet olvasni)
Nos a harmadik napon a Severni vrh nevű csúcsra próbáltunk meg feljutni. (A vrh hegyet jelent a délszláv nyelvekben, a maja pedig albánul ugyanezt - És itt köszönöm Agim Koszovói ismerősöm segítségét, aki megvilágította nekem, hogy a maja szó miért jelent élesztőt a google translate-ben!)
Ezt a csúcsot a Grebaje völgyből lehet elérni, ahol a szállásunk volt. Egy erős 1000 méter szintkülönbségű kifejezetten megerőltető meredek kaptató visz fel, aztán egy elég kitett mászós rész jön. Nos végül nem jutottunk fel, de a látvány, az élmény így is maradandó volt persze. Aki olvasta az első részt, annak ismerős lehet a Karanfilok név. Na, ez a csúcs ott van köztük, a képeken is lehet látni. De hogy miért is kezdem ezzel a beszámolót? Akkor kezdjünk neki.
Igen, ez spoiler kicsit... Ereszkedés a csúcsról.
Merthogy a tervünk az lett a kemping helyett, hogy három nap várakozás erősebb túrázás után beiktatunk egy chill out napot, amikor csak kicsit körbenézünk a környéken autóval, meg feltöltekezünk kicsit energiával, hogy a végére - péntekre - még egy komolyabb túrát tegyünk. Aztán az ember tervez ugye... És végül nem az lesz.... Mert ahogy leértünk a Severni vrh felől és visszaballagtunk a tehenekkel csendes völgyön át a szállásra, - erősen terhelt lábakkal - lecsekkoltuk a várható időjárást, mert már előtte nap kicsit baljós volt az előrejelzés.
Ballagnak a tehenek hazafelé a Grebaje völgyben
A baljós jelen esetben azt jelenti, hogy esős. És sajnos azt is olvastuk a Meteoblue-n, hogy péntekre esős lesz az idő, viszont még másnap, azaz csütörtökön kifogástalan. És jött a dilemma, amit a kellemesen pazar vacsora mellett próbáltunk megoldani. Hogy a tervek szerint pénteken vágjunk neki a túrának és kockáztassunk egy kis esőt, vagy másnap reggel induljunk neki a Maja Rositnak? Azt gondolom, hogy egyetlen helyes megoldás volt, mégpedig fáradtságunkat félretéve másnap indulni, mert az eső a hegyen elég kiszámíthatatlan. (Főleg hogy vajon mennyi fog esni? Kicsit off: pénteken amúgy egész nap esett, hol erősen, hol csendesebben és csak estére állt el...)
A Zastan és a pásztorszállás
A szállásra érve egyébként találkoztunk négy honfitársunkkal, akik a Durmitor nemzeti park felől érkeztek aznap és a tenger felé igyekeztek, útközben beugorva ide is, hogy másnap a Jezerce melletti tavakhoz másszanak fel a Ropojana völgyön keresztül. Hogy végül voltak-e ott azt nem tudom, az autójukat mindenesetre láttuk, mikor leértünk a hegyről másnap a völgy előtti parkolóban. És már persze el is árultam, hogy hová másztunk fel másnap: a Maja Rosit vagy Rosni vrh, azaz Rosni csúcs, ahogy tetszik. Miért épp ezt?
Szolidan jelezett útvonal
Azért, mert állítólag erről a csúcsról a legszebb a kilátás a Prokletije nemzeti parkban... A tények alapján ez a harmadik legmagasabb csúcs Montenegróban a Zla Kolata és a Dobra Kolata után, amik szintén erre vannak. 2522-25 méter magas, attól függően, hogy hol nézi az ember (a csúcson 2525m van felírva) Nos ahhoz, hogy normális időbeosztással tudjuk végigtúrázni a napot korábban kellett indulnunk, hogy a várhatóan elég hosszú kapaszkodást, majd a visszautat még naplemente előtt végig tudjuk csinálni.
A Zastan kicsit magasabbról
Így esett, hogy reggel hétkor már a Ropojana völgy előtti parkolóból el is indultunk. Elég csípős volt a levegő, nem lehetett több öt foknál. Tudom, sapka, sál... (A Ropojana völgyről itt a régebbi beszámoló!) Menet közben reggeliztünk és kifejezetten gyorsan értünk el a völgy végére, ahol két nappal azelőtt a tó felé kanyarodtunk, most pedig felfelé a Zastan nevű völgy felé folytattuk utunkat. Itt még csak 1300 méter körül jártunk. A reggeli fények és a mély árnyékok a hideg levegővel kicsit zorddá tették a tájat. A Zastan egy pásztorszállás egyébként, ahol turisták is szoktak megszállni, mert ősszel magára hagyatottan áll. Az oda vezető út egy rendes murvás, köves nyomvonal, valószínűleg utánpótlás szállítására használták. Egy helyen azonban annyira alámosta a víz, hogy azon jó ideig jármű nem fog közlekedni...
Ez pedig a kedvenc helyem... A középső hegy a Maja Rosit
A Zastanhoz elérve konstatáltuk, hogy az út le van zárva egy dróttal. Alattunk a pásztorszállást remek fények ölelték, épp a teheneket hajtották kifelé. Tanakodtunk, hogy hogy is legyen tovább, aztán rájöttünk, hogy az állatok miatt van a drót, hogy ne kószáljanak el, így átléptünk a rögtönzött akadályon és folytattuk a menetet. A szállás mellett rengeteg birka volt, épp számolták őket. Köszöntünk, aztán megnyugodtunk, hogy a hatalmas pásztorkutya meg van kötve és nem fog minket elfogyasztani reggelire. Két másik turista haladt előttünk néhányszáz méterre, de őket akkor láttuk utoljára, valószínűleg a Jezercére indultak.
Pihenő a Maja Rosit tetején
Innen egy erdőben haladtunk tovább. Hamarosan ott voltunk az elágazásnál, ahol a Jezerce felé lehet elmenni. Mi a Rosit felé folytattuk utunkat. Kiérve az egyébként gyönyörű sziklás erdőből már kevesebb vegetációval találkoztunk. És ott várt ránk az aznapi első kiadós emelkedő, ami a 2000 méteren lévő nyeregbe vitt minket. Az útvonal nagyon meredek volt, hiába szlalomban haladt. A kilátás mondjuk már innen is pazar volt. A Zastan pásztorszállása hamar kis játékházikóvá zsugorodott. (360 fokos panorámakép itt!)
Akkor ez most 2525 lesz
Azért nem mondom, hogy az előző napok nyomtalanul égtek bele a láb izmaimba... Már 2000 méter elérése is küzdősen ment. Aztán a nyeregbe érve megpillantottuk a Rositot. Egy nagy fennsíkból emelkedett ki és amíg a pulzusom nem normalizálódott nem is igen gondoltam, hogy oda azon a napon még képesek leszünk felmászni. Mert még hátra volt 500 méter szintkülönbség... (360 fokos körpanoráma ITT) Megálltunk pihenni és kicsit feltöltekezni. Időben nagyon jók voltunk, azt beszéltük meg, hogy legkésőbb délután kettőkor kell elindulnunk lefelé és még nem volt dél.
Az angol pár étkezik
Embereket sehol sem láttunk. Ja, azt el is felejtettem, hogy a túrakönyvem szerint nem ez volt az útvonal, hanem a Ropojana völgy elején indul egy ösvény, amit követve nem kell kerülni a Zastan felé, ami kilométerben jelentős könnyebbség. Igen ám, de kicsit utánanéztünk és szinte az összes leírás azt a nyomvonalat követte, ahol mi túráztunk. Csak egy posztban volt a másik út megemlítve és ott is kiemelték, hogy van egy kőomlás, amin nagyon nehéz átkelni. Nos, mi a biztosra mentünk és a hosszabb utat választottuk.
A fennséges Maja Jezerce
De mint később a hegytetőn kiderült jól tettük, mert találkoztunk fenn egy sráccal, aki azon keresztül érkezett és azt mondta, hogy igazából szerencse, hogy ideért, mert a jelzéseket nagyon nehezen lehetett követni. Namost ez nem azt jelenti, hogy lehetetlen, mert ő is ott volt, de biztosabb a másik út. A jelzés végig követhető, igaz néha keresni kell a jelet, de GPS-el kiegészítve kiváló. De térjünk vissza a gerinchez... Szóval pihenés után nagyjából vízszintesen követtük az ösvényt. Számomra ez a hely volt a leglenyűgözőbb aznap. kietlen, hatalmas sziklák mindenütt és egy óriási sziklakiemelkedés középen...
Az útvonal
A határhoz érve egy egyszerű és eléggé megkopott határkő áll. itt találkoztunk egy angol házaspárral (nem ugyanazokkal,akikkel előtte nap) ők Valbonából másztak fel, az albán oldalról. Ha az ember megnézi a térképet, akkor láthatja, hogy onnan közelebb van a Rosit, mint Vusinjéből, de szintben ugyanannyira megerőltető a szintkülönbség. Kicsit beszélgettünk, aztán nekivágtunk a még előttünk emelkedő több száz méteres magasságnak. Ekkor már azért tényleg fáradtak a lábaim erősen...
A Jezerce tavai(nak helye)
Ahogy kapaszkodtunk felfelé és raktam a lábaim egymás után már nem nagyon tudom, hogy mi vitt fel. Éreztem, hogy a vádlim lassan begörcsöl, ha sokáig terhelem. De nem volt már sok hátra, amíg fellélegezve felértünk a csúcsra, ahol a várt lélegzet elállító panoráma fogadott. És egy cseh (?) turista. Ő volt, aki a másik úton érkezett. És, hogy miket lehetett látni fenntről? A gigantikus Maja Jezercét, a Karanfilokat, a Zla Kolata csúcsát, Valbonét, Vusinjét, sőt még a Jezerce tavaiból is láttunk egyet. (Volt talán benne kis víz) (360 fokos panoráma a cúcsról ITT) Pihentünk és az utánink felérőkkel beszélgettünk. Azon tanakodtak, hogy vajon melyik országból jöhettünk, mert a beszédünk alapján nem tudták eldönteni. Mondtam, hogy magyarok vagyunk - és kicsi a világ - kiderült, hogy egy időben dolgozott Magyarországon Martonvásáron egy mezőgazdasági projektben.
Mégegyszer a Zastan, csak most lefelé menet
Sokáig elidőztünk odafenn. Az időjárás nagyon kegyes volt, szuper fények, meleg napsütés (túl meleg is. Többször kentem be az orrom napvédő krémmel, mégis remekül pirosra égett) Mikor elindultunk lefelé két holland lány ért fel, épp, ők is Valbonából. Összességében kb. hat óra alatt értünk fel. A lefelé útra kb. 3-4 órát számoltunk. Az ereszkedés tényleg gyorsan is ment. Mire leértünk a Zastanhoz már egy állat sem volt a karámokban. Egy fiatal pásztor engedett épp vizet a vályúkba. Hogy az állatok hova tűnhettek rejtély...
Panorámás út
Fáradtan, de remek hangulatban értünk a szállásunkra. Másnap, ahogy írtam esett az eső. Bementünk Plavba, ami egy nagyobb település a gyönyörű Plavi tó mellett. Épp volt piac (vagy mindig van) és igazi balkáni hangulata volt a városkának. Emberek közlekedtek össze-vissza, autók tolakodtak... Éles ellentétben a magas hegyek ember alig járta ösvényeivel. Nem írtam, de a 28 kilométer alatt összesen 5 emberrel találkoztunk. Messzebb láttunk még néhányat, de hihetetlen kietlenek azok a hegyek...
A Plavi tó esőben
Összességében az ott eltöltött napok elérték céljukat, mert teljesen kikapcsoltam. Nem a napi problémákon jár az ember esze, hanem rakosgatja a lábait egymás után, ha éhes eszik és ez ki is teszi a napokat... Aki érintetlen hegyekkel, nyugalommal szeretne találkozni, annak mindenképp ajánlom az idelátogatást. A szállás olcsó, az ételek kb. itthoni áron vannak. Az utolsó este még kimentem fotózni egyet, mert a hold később kelt és végre látni lehetett a tejutat is. (Mondjuk jó lett volna fenn aludni a tavaknál... Már itt is szinte zéró fényszennyezés volt, ott meg bele sem merek gondolni...) Aztán másnap Szakadó esőben búcsúztunk az elátkozott hegyektől...
Remélem, hogy át tudtam adni valamit a posztokban Európa egyik legeldugottabb, hegységének páratlan hangulatából!
Most pedig segítsetek! Szavazzatok arról, hogy írjak-e még egy posztot erről a vidékről, vagy sem? A válaszokat köszönöm!
Ha érdekelnek hasonló írások, kövesd a blogot facebookon itt!
A tejút a Grebaja völgy felett
A viszont látásig: hajrá kifelé fotózni!
