A múlt héten a csodás Mátrai télben tettem (Itt elolvashatod!) egy kört, most hétvégén pedig menyasszonyommal a Tátra lábához utaztunk, hogy egy nyugodt, csendes hétvégén töltődjünk fel egy kis karácsonyi szellemmel. Ótátrafüredet (Stary Smokovec) vettük célba, vagyis pontosítok, mert a szállás Tarajkán (Hrebienok) volt, ahová már külön lanovkával kell felmenni. Ez egy medvelátott hely. De kezdjük az elején….
A Bilikova Chata karácsonyi hangulatban
TIPP: Eddig mindig Salgótarján felé hagytuk el Magyarországot és így át kellett kelni a hegyeken, ez Szolnoktól vagy 5,5 óra… Ezért, hogy kis időt spóroljunk körbe indultunk el, hogy autópályán közelítsük meg a Magas Tátrát. A tapasztalatom az, hogy Miskolcig remekül lehet haladni, aztán Tornyosnémetiig elég tömött az út, viszont a határtól tulajdonképpen végig autópálya van és kb másfél óra alatt lehet eljutni egészen Ótátrafüredig. Az azért jó. 4,5 óra, haza pedig 4 órás út. Ja. és sokkal kényelmesebb az autópálya ugye…
Februárban jártunk már Tarajkán és mivel már a túraútvonalak nagy része zárva van, olyan helyet kerestünk, ahol elég tág a lezáratlan rész. Nem terveztünk erős túrát, inkább pihenni mentünk (amúgy is nagyon rövidek a nappalok) sétálni a hóban, betérni menedékházakba, meg minden ehhez kapcsolódó hangulatos tevékenység…
A tarpataki vízesések egyike
És egy menedékházban is laktunk, bár menedékháznak kicsit túlzás nevezni, inkább panziónak mondanám, a neve Bilikova Chata. Ami vonzott benne, hogy Ótátrafüred felett helyezkedik el, ahonnan lanovkával lehet elérni, vagy gyalog egy három kilométeres sétával. A parkolás ígérkezett neccesnek, mert nem lehet felhajtani a szállóhoz, tehát kell egy parkoló három napra, viszont minden parkoló fizetős, ráadásul ha az út mellett csak leparkolsz, hogy fizeted ki a napidíjat, ha nem is vagy a közelben? Szerencsére találtam megoldást, mégpedig a lanovka állomása mellett lévő új építésű szálloda mélygarázsát. Becsekkoltuk a rendszámot, aztán vasárnap kifizettük az automatánál. Olcsónak nem olcsó, de stressz mentes. (Meg nem találtam más megoldást…)
Jégkápolna
Felfelé lanovkával utaztunk, ami félóránként indul és van vagy öt perc a menetideje. Odafenn sajnos köd fogadott minket. Februárban, mikor erre voltunk hasonló volt az időjárás, akkor is csak egy pár percre oszlott el a pára, viszont ezzel mesés látvány tárult elénk. A menedékház 1255 méteres magasságban áll a Tarpataki völgy felett, aminek a másik oldalán a Lomnici csúcs emelkedik méltóságteljesen. Nos, a ködben csak a rengeteg fenyő látszott, de azok is csak vagy 100 méteres mélységben. Sebaj, lepakolás után egy rövidet még sétáltunk a közeli vízesésekhez.
A Lomnici csúcs szemben, a tetőn a fény a meteorológiai állomás, az erdőben pedig a túrázók fejlámpái
Több vízesés is dübörög arrafelé, ilyenkor már kezdenek befagyni, de még lehetett látni ahogy a hatalmas vízmennyiség a sziklákat ostromolja. Hideg annyira nem volt, viszont hamar ránk sötétedett, úgyhogy a sötétben már fejlámpával baktattunk vissza a Tarajkára, ahol megnéztük a minden évben felállított jégkápolnát. Egy sátorban van felállítva/kifaragva, nagyon mesés hangulatú. Annyira hideg volt odabenn – mert gondolom állandó hőmérsékleten tartják - , hogy mikor kijöttünk melegnek éreztük a kinti levegőt… Innen a szállás felé indultunk, ahol még készítettem néhány képet, mert remekül látszott, hogy a szemben lévő hegyoldalon fejlámpával jönnek lefelé a túrázók, ugyan csillagok nem voltak, de már annak is örültünk, hogy a nagy köd feloszlott.
Nyugalom
Aztán jött a remek vacsora, - a konyha szerintem jó a chatában -, a Tátra tea pedig ugye mindig jól esik. (Most ittuk melegen is. Ilyenkor egy kis forró vizet adnak hozzá és egy citrom karikával ízesítik. Finom. Korai vacsora, korai fekvés, aztán reggel 7 körül keltünk is. A reggeli után szokatlanul flexibilis tervekkel indultunk túrázni. A hó csendesen hullott, a turistautak még friss hóval fedetten, csak pár lábnyommal tarkítva hívogattak. A Rainer kunyhó felé indultunk el, ami nagyon híres, az első volt a maga nemében és igazi menedékház kinézetű, valamint kialakítású épület. Alapvetően egy helyiség, pult, kettő asztal és egy hatalmas cserépkályha. De erre még visszatérek!
A Tar patak
A kunyhó után a piros ösvényt követtük. Többször találkoztunk teherhordókkal, akik valószerűtlen súlyokat a hátukon cipelve araszoltak lassan felfelé. Lankás emelkedő vezet innen a Zamkovszky menedékházig (Zamkovskévo Chata) , ami ráadásul panorámás útvonal. Általában. Most sajnos a fehérséget láttuk főként, csak ritkán pillantottunk meg a háttérben egy-egy sziklafalat, csúcsot. A menedékháznál sokan voltak, na nem vészesen, de bent nem is volt hely, viszont mivel a legutóbb hihetetlen finom herba teát ittunk itt, ezért most is elfogyasztottunk egyet a teraszon.
Erős szélben küzdenek a túrázók felfelé
Jó látni amúgy, hogy milyen sokan veszik a fáradtságot és túráznak még télen is. Oké, nem egy nagy túra, idáig eljönni, de ez is legalább három órás mozgás oda visszaTarajkáról a fantasztikus levegőn. Ez pedig aktív mozgás, szóval mindenképp egészséges. Mivel a köd miatt nem bíztunk benne, hogy a Kőpataki tóhoz (Skalnaté pleso) vezető úton bármit is láthatnánk (ez a piros ösvény, amiről csodás a kilátás a hegységből), ezért inkább a Téry menedékház (Teryho Chata) felé indultunk tovább (zöld jelzés), hogy meglássuk fel tudunk-e kapaszkodni, vagy hagyjuk legközelebbre.
Szél és hó
A lavinaveszély kettes fokozatú volt (itt nézheted meg az aktuálisat), amint egy szembe jövő túratárs is nyomatékosított nekünk, ahogy a völgyben találkoztunk vele. Szóval óvatosan ugye. Hamar kiértünk az erdőhatár fölé és onnantól az időjárás lényegesen zordabbá vált. A hó is sokkal jobban esett, de ezt tetézte a hatalmas szél, ami a nyomokat pár perc alatt betemette utánunk. Azért viszonylag sok túrázóval találkoztunk. Addig mentünk be a völgybe, amíg tudtuk követni az utat. A Téry ház egy sziklán áll a völgyben, de oda már nem mentünk fel, mert a meredek emelkedő előtt már nagyon durván fújt a szél. Talán néhány alakot ki lehetett venni, ahogy küzdenek felfelé, de a látás sem volt magas, a téli utat jelző karókat sem találtuk, ez pedig egy nogo.
Lomnická Vyhliadka, az a bizonyos kilátóhely
A legtöbben így döntöttek amúgy, ahogy láttuk. Úgyhogy mi is visszafordultunk. Azért a völgy ilyen viharos állapotában is csodásan nézett ki, mindenképp megérte az a pár kilométer plusz. Innen vissza a menedékházhoz, ahol ekkorra már (ez kb. délután egy) a sokból, nagyon sok ember lett. Nagy szerencsénk volt és benn lett két helyünk, tudtunk enni egy finom fokhagymalevest, meg egy zsíros kenyeret tepertővel.
Lefelé a piroson
Mivel még nem akartunk visszamenni a szállásra elindultunk a Kőpataki tó felé vezető úton (ez a piros), ami egy állítólag csodás panorámás kilátóhelyet is útba ejt. Ez egy negyed órás, húsz perces emelkedő után jön, ahol már jóval kevesebb lábnyom alakította az utat. A kilátás valóban pazar. Szemben a Nagyszalóki csúcs (Slavskovsky stit) magasodik és az egész völgyre remek a kilátás. A felhőkből néha lehetett látni a szállásunkat is. Miután kigyönyörködtük magunkat elindultunk lefelé.
Puhaság
A völgybe visszaérve még elkanyarodtunk a Rainer kunyhó felé. A kunyhó még épp nyitva állt, kértünk két teát és leültünk a sarokba. Na most egy olyan kunyhót kell elképzelni, ahol kiállításszerűen régi havas sport eszközök sorakoznak a falon, ropog a tűz és egy kedves öreg úr (Peter Petras) szolgálja ki a vendégeket, aki nagyon régóta üzemelteti a helyet. (Kint láttunk fényképet 1990-ből, amin ő állt az épület előtt, már ősz hajjal, de ugyanolyan energikusan, mint ma.) Az épület 1863-tól áll, építője Rainer János György válallkozó volt. Az üzemeltető minden évben egy hószobrot emel a ház előtt, ezzel is növelve annak turisztikai vonzerejét (ami amúgy is magas). Idén egy több méter magas hó Mikulás szobor várja a látogatókat. Igazán impozáns! (És itt elolvasható egy cikk arról, hogy idén karácsonyig még miket farag ki Peter Petras)
A Rainer kunyhó és a Mikulás
Lélekben feltöltődve értünk vissza a szállásunkra. Amit leginkább szerettem, az a nyugalom és a csönd, ami körülvesz (bár a völgyet elborítja a vízesések robaja). A hegyek állandósága, főleg így havasan megbabonázza az embert... Este még próbálkoztam éjszakai képekkel, de hiába gomolyogtak a felhők, csak nem tisztult ki teljesen az ég. Aztán éjszaka felébredtem és kinéztem az ablakon. És persze csillagos ég fogadott... Valahogy rábeszéltem magam, hogy csak kellene egy fénykép, és így született meg a hold sütötte csillagos kép a Lomnici csúccsal.
Szemben a Nagyszalóki csúcs tömbjével
Reggel, szikrázó napsütésre ébredtünk. Annyi arca van a hegyeknek és így napsütésben a fények teljesen megváltoztatták a tájat. Persze nekünk indulnunk kellett haza, így csak az ablakból gyönyörködtünk...
Viszont ígértem valami medvéset is, igaz? Nos itt egy videó, hogy miért is írtam ezt! A menedékház egyik külső kamerája rögzítette a képet, persze nem mikor ott jártunk, hanem valamikor év közben. Engem meglepett, csak itthon néztem meg az oldalukat. Szerencsére most alszanak valahol, így nem találkozhattunk volna velük. És még Linkelek egy videót, a túránkról, ha érdekel kattints rá, 2 perc a 2 napról, megéri!
Kövess a Facebookon, ha érdekel a blog!
És most ennyi fért a posztba, remélem kicsit átjött az ünnep előtti hangulat.
Mindenkinek Boldog Ünnepeket és: Hajrá kifelé fotózni!
És ráadásnak még néhány kép ;)
Esti ködös hangulat
Ez pedig majdnem hajnali
A Lomnici csúcs reggeli fényben
Útelágazás
