Huh… -hangzott el, ahogy leparkoltunk végre az esőben a Kölnbrein gát mellett kora este. - Ez nagyon durva… - folytattam, ahogy körbenéztem a parkolóban a rövidnadrágomban vacogva. - Ez tényleg olyan, mint egy James Bond film… - mormoltam még, mielőtt becsekkoltunk a kb. 1900 méteren lévő szállodába. Mondjuk a szálló vészforgatókönyv volt, de mindenképp páratlan, az biztos. A Hohe Tauern (Magas Tauern) nemzeti parkban voltunk, annak is az Ankogel csoportjában, és tele voltunk izgalommal a következő pár napot illetően… Az eső természetesen nem maradhatott el ugye, ez már szinte hagyomány, ha valahol túrázni szeretnénk. Viszont a jó hír az volt, hogy a következő napokra nem vártunk csapadékot. És ez így is lett!
Frissen, üdén visszatekintve a gátra és a szállásra
Még tavasszal nézegettem, hogy az Ankogel csoport tulajdonképp nincs annyira messze Szolnoktól – ez persze relatív – úgyhogy elmehetnénk néhány napra. Aztán abból nem lett semmi egyéb okok miatt, őszre pedig más volt a célpont. Aztán az őszi célpont egyik túratársunk kiesésével törlődött, úgyhogy kellett valami helyette. Így kanyarodtunk vissza az eredeti tervhez. Térképeket már akkor nyáron beszereztem, meg nézegettem a Wikilocot, meg mindenféle oldalakat, hogy mik azok a túrák, amiket még tudunk vállalni és melyek azok, amiket már nem, vagy technikai nehézsége, vagy mondjuk havas átkelések miatt.
Igen, annyira monumentális, mint amilyennek látszik
És ez nem egyszerű amúgy. Adott az Alpok egyik legkeletebbre fekvő vonulata, ahol jó néhány csúcs 3000 méter feletti, köztük a névadó Ankogel (3252 m), vagy legmagasabbja a Hochalmspitze (3360 m). A térképek pedig nem tökéletesen jelölik a túraútvonalak nehézségét. Vagyis az offline térképen a hegyi útvonalak piros pöttyök, ezek nehezebbek, de mondjuk ebből nem lehet megállapítani, hogy mennyire bonyolult és kitett az ösvény. Segítség a 4Umaps, ahol – bár nem teljesen kimerítően – de sok helyen a nemzetközi szabványnak megfelelően jelölik a nehézséget T1-T5-ig. A lényeg, hogy jól kell megválasztani az túracélt, mert visszafordulni kiábrándító. (Sajnos nem sikerült beszereznem túrakönyvet a régióról –szinte csak német nyelvűek vannak, amit sajnos nem beszélek… -, mert az sokat segített volna.)
Gyengéd fények, komor sziklák
De ott tartottam, hogy megérkezés után sok időnk nem volt sötétedésig, csak annyi, hogy a hatalmas gáton tegyünk egy sétát. Nem semmi 200 méter magas betonmonstrumról beszélünk, amúgy, ami gigantikus mennyiségű vizet fog meg széles falával. Az esőben kellőképp komornak tűnt számomra, de emiatt persze izgalmasnak is. A tározóhoz egy 13 km hosszú fizetős panoráma út vezet fel, aminek kifizetése (20 Euro) nem szükséges, ha valaki a hotelben vagy a környező menedékházakban foglal szállást. A sötétedés és korgó gyomrunk miatt úgy döntöttünk, hogy a holnapi túra után majd még közelebbről is megvizsgáljuk a gátat. Aztán nem vizsgáltuk meg mégsem. De erről majd később…
Kis patak. Festői...
Remek vacsora után időben feküdtünk és a fél nyolcas nyitásra már sorban is álltunk a reggelinél. 8:30-as indulást terveztünk és ezt be is tartottuk. Gondoltam egy három óra alatt felérünk… Na, hát nem értünk fel. A cél, a Großer Hafner 3076 méter magas csúcsa volt. Az odavezető út nagyjából 8 km, 1300 méteres szintkülönbséggel. A tábla szerint, ami a túra indulásánál áll 5 óra hosszáig kell gyalogolni... Nos, itt azért már gyanús volt, hogy délután háromra nem biztos, hogy visszaérünk… Ja, ez azért volt fontos mert este hatra a következő szállásra kellett érnünk, ami egy órányi útra, Obervellach településen található apartman volt.
És itt melyik a kert?
Tervezéskor amúgy menedékházas tartózkodást vizionáltam, de e-mail-es megkereséseimre vagy nem érkezett válasz, vagy az jött, hogy teltház van… Kivéve egy helyet, ahol foglaltunk is szállást egy szomszédos völgyben, de az időjárás várható (és végül tényleges) esős (nagyon) jellegére tekintettel egy nappal hamarabb szállást cseréltünk, mert nem akartunk kockáztatni. Az eső nem akadály, de mértékkel ugye… Szerencsére reggelre elvonultak a felhők és kellemes friss időben vágtunk neki a hegynek.
Megérkezés a Katowicer hüttéhez
Az út egy jó 4 km hosszan a hegy oldalában halad, enyhe emelkedéssel. A kilátás egyre szebb, ahogy a magasság változik, de ez egy ideig törpefenyős szakasz, annak minden göcsörtös, girbe-gurba gyökérzetével és annak a turista útra gyakorolt negatív hatásával egyetemben. Más szóval botladozol itt-ott… De azért csodálatos volt az egész, nem igazán szegte kedvünk semmi. Ezen a szakaszon menet közben csak egy lengyel párral találkoztunk. Elég gyorsan haladtunk és egyszer csak egy festői elhelyezkedésű lápos mezőn vágtunk át, ahol Endre barátomra egy mormota fütyülése majdnem a frászt hozta. Aztán innen sziklásabbá és meredekebbé vált az útvonal, hogy egy magaslatra érve aztán kisimuljon újra és lankásan vigyen a Katowiczer hüttéig. Volt egy cuki kis kapu is, a magaslaton valószínűleg a legelő állatok miatt. Belülről (az itt melyik oldal is???) volt rajta egy lánc. Ezt mi észrevettük, a lengyel túratársak viszont nem, ők inkább átmásztak a kerítésen. (Visszafelé már ők is a kapun közlekedtek. Láttuk ugyanis, mert nagyjából egész nap előzgettük egymást)
Ez itt a felállított kövek országa
A Katowicer hütte 2320 méteren áll és 1930-ban adták át. Ez lett volna az egyik első szállás, amit kiszemeltem, de nem volt szabad helyük, szóval nem tudtunk foglalni. Már messziről lehet látni a házat, ha a gát felől közelít az ember (Van egy másik út is felfelé, az kicsit rövidebb és nagyobb a szint) A ház nagy magányosságban várja a túrázókat, akikből aznap nem sok akadt. Hogy ez az időjárás, vagy csak a szezon vége, azt nem tudom, de jó, ha 10 emberrel összefutottunk egész nap. Mivel a nap remekül sütött kiültünk a teraszra és ittunk egy finom (mármint annak, aki szereti a hosszabb) kávét.
Kilátás
Itt még azért optimista voltam az időbeosztással kapcsolatban, de még hátra volt 700 méter szint, szóval, gondoltam csak óvatosan azért... Amúgy vizet ingyen adnak fenn, van egy kút is, de az nem ivóvíz, hiszen a hütte fölött egész sok birka legelészett, az meg ugye hatással van a a környék vízkészletére. Ha eddig azt írtam, hogy viszonylag szintben haladtunk – ami nem igaz, mert fel-le hullámzott az ösvény olyan 500-600 méter szintet kell megtenni a hüttéig – most elkezdődött az igazi hegymenet. Itt már növényzet a mohákon, virágokon és füvön kívül nem nagyon akad, szépen lassan lehet baktatni, kinek-kinek ereje szerint.
Ausztria legmagasabb csúcsa a Großglockner (3798m) a Großer Hafnerről (3076 m)
400 méter szintemelkedés után érkeztünk meg egy hegygerincre, ahol egy másik irányból jövő útvonal is becsatlakozott. (Nyáron, ha sikerült volna kiutazni ebből az irányból érkeztünk volna) Itt már tényleg pompás panoráma várt minket. Hófoltok tették színesebbé – hehe – a szürke törmelékmezőket. Itt egy kisebb köteles szakasz jött, ahol kissé kitettebbé vált az ösvény, aztán tovább kapaszkodtunk felfelé, most már itt-ott a kezünket is kellett használni, mert néhol elég magasak voltak a lépések. Ki tudja, hogy ki kezdhette el, de egy nagyobb szinte lapos szakaszon rengeteg kőlap volt felállítgatva. Tényleg rengeteg és szuper jól néztek ki a távolban a magas csúcsokkal. Itt ugye fotószünet következett. Mondjuk az azért volt pár. Tulajdonképp ezért sem szoktunk olyan gyorsan haladni...
Jin és Jang-os
És innen már nem volt messze a csúcs, kb. 5 óra alatt tényleg fel is értünk, ahogy NEM terveztük. Egy fél órára azért így is megálltunk. Szendvicsek, energiaszelet, bámészkodás... Aztán visszazökkentettük magunkat a valóságba, ahol már rég késésben voltunk ahhoz, hogy hatra a szállásra érjünk. Lefelé is vagy négy óra az út... Írtam a szállásnak e-mailt, hogy késünk... Lefelé a hüttéig simán, gyorsan egy óra alatt leértünk. Ettünk egy tésztalevest, ha már egyszer volt, ugye. Ja tényleg, nos az üzemeltető házaspár nem nagyon beszélt angolul, ami ezen a részen olyan általános volt, szóval Endre igen megkopott, de a használat során mégis élőnek mutatkozó német tudásával oldottuk meg a problémákat. És hihetetlen, de jól!
A túra útvonala
És akkor a fekete leves. Nos ez a túra időben azért hosszú és mivel abszolút nem is voltunk bemelegedve, eléggé megszenvedtük a végét. Késésben is voltunk, szóval menni kellett volna, de nagyon hosszú és monoton, meg sok szinttel járó az útvonal. Nem is tudom, mikor voltam kész ennyire. Pedig ennél többet is szoktunk menni. Na, nem tudom, de szerintem tényleg ez a hirtelen belevágás lehetett a ludas, hiszen előtte nap a kocsiban ültünk végig, jól lemerevedtek az izmaink, vagy valami...
Ereszkedés a stílusos osztrák jelzéssel
Igen, a másik, hogy a Berghotel Malta jellegzetes épületét már hamar meg lehet látni a visszaúton, de persze ez nagyon csalóka, mert mindig jött még egy völgy, meg még egy, mígnem egyszer csak kb. 10 év alatt odaértünk. Ekkor volt este hét... Bepattantunk a kocsiba és irány Obervellach! (Ezért nem volt időnk még egyet sétálni a gáton... De hogy ott miféle csavarok voltak a sztoriban még aznap este, majd a következő beszámolóban mesélem el! Érdemes lesz olvasni, mert egy még magasabb csúcs következik!
Köszönöm, hogy velünk tartottatok! Ha érdekel a második felvonás, akkor katt a Facebook oldalunkra, hogy ne maradjatok le róla! Vagy itt az Insta is!
A viszontlátásig: Hajrá kifelé fotózni!
A birkák!
