Az Ankogel csoport az Alpok legkeletibb nyúlványa, ahol már találhatók 3000 méter feletti csúcsok. Kora ősszel sikerült néhány napot eltölteni ebben a csodálatos hegycsoportban. Az előző beszámolóban a Kölnbrein duzzasztógáttól a Grosser Hafner csúcsig tartó túránkról írtam. Ezt követi most a második rész, ahol a hegycsoport névadójára tartó menetünket fogom közelebb hozni a kedves olvasókhoz! Ide linkelem a túrákról készült videónkat is. Katt rá, megéri!
Ott hagytam abba a múltkori beszámolót, hogy a terveinket jól keresztülhúzva a Grosser Hafnerről végül este hétre értünk vissza a parkolóhoz. Igen, nos este hatra kellett volna bejelentkeznünk az apartmanba, és ezzel a késéssel nyilvánvalóan esélytelenek voltunk. Mivel ezt a tényt már a hegycsúcson is tudtuk, írtam egy e-mailt a házigazdának, hogy nyolc körül vagyunk várhatók. Nem kaptam választ. Mindegy, gondoltam odamegyünk mindenképp valahogy majd alakul, maximum az autóba alszunk.... Így is tettünk, egy óra autózás után meg is érkeztünk Obervellach településre, ahol persze a GPS nem találta meg az apartmant, úgyhogy kicsit keringtünk még, mielőtt leparkoltunk – hozzáteszem igen korgó gyomorral – a totál sötét ház előtt.
A Hannoverhaus a felvonó fenti állomása alatt
Csöngettünk. Semmi… Na, gondoltam, akkor telefonáljunk. A telefon kicsengett, majd a távoli hang először nem értette, hogy milyen vendégházról beszélek - ekkor felötlött, hogy lehet nem is jó a szám -, de utána sikerült tisztázni a helyzetet, amiből kiderült, hogy ő nem tudott rólunk… Menő. Hozzáteszem, hogy az egyik nagy foglalási oldalon szoktam foglalni és még sohasem jártam így. És mint kiderült tulajdonképpen itt sem, csak a tulaj nem tudta, hogy a személyzet (?) előkészített nekünk mindent… Kulcs a széfben, stb. Egyébként így a főszezon után a szállás árak nem olyan vészesek, érdemes ilyenkor utazni, bár az időjárás lutri lehet, viszont nincs nagy tömeg.
A távolban a csoport legmagasabb tagja a Hochalmspitze
Kellőképp álmosan és éhesen, valamint fáradt végtagokkal léptük át a lakás küszöbét. Egy gyors vacsora közben összeraktuk a másnapi menetrendet és nyugovóra tértünk. Mivel egy pihentetőbb, lazább napot szerettünk volna, csak a nem messze fekvő kis szurdokban tettünk egy rövid túrát. Látványos, pallós vízesések között vezetett az utunk, majd magasabban kiérve a település fölött sétáltunk. Lenyűgöző. Igazán. Ami nagyon tetszett itt, hogy tényleg mindenki megtalálja a magának való kikapcsolódást: kerékpározás, vagy kis túra a környéken a csodás települések felett, magashegyi túra, netán via ferrata, vagy gleccserátkelés. Szóval tuti hely.
Az Ankogel csúcsa a magasban
A délutánt pihenéssel töltöttük, hozzáteszem egy kései ebéddel egybekötve, amiből az ebéd elmaradt, mert konkrétan a főszezon után egy héttel már nincsenek nyitva az éttermek egész nap. Csak délben és este (Vagy csak hétvégén). Az ebéd helyett ezért körbe néztünk a településen, ami nem meglepően elég rendezett és tiszta. Este megbeszéltük a reggeli indulást, csekkoltuk az időjárást - ami eddig nagyon baráti volt -, és megnyugodva konstatáltuk, hogy csak délután, este kezd felhősödni és megérkezni a csapadék.
A túra nyomvonala
Reggel frissen indultunk útnak Mallnitz települése felé autóval, ahol az Ankogelbahn, azaz a felvonó völgy állomása található. Mivel az első felvonó 8:30-kor indul azt céloztuk meg, de egy kicsit csúsztunk, így a 9:00-ás lifttel indultunk felfelé. Nos az Ankogel csúcs 3252 méter magas, így egy nap alatt a völgyből igen szép sportteljesítmény lenne felmászni (ez legalább 2000 méter szint és vagy 20-25 km), nem is hiszem, hogy sokan vállalnák, max. úgy, hogy a fenti menedékházban (Hannoverhaus) alszanak, tehát odáig másznak első nap, utána pedig tovább, majd le. Azért még így is szép, erős túra lehet.
Felhők buknak át a gerincen
De ott tartottam, hogy elindultunk a felvonóval, ami egy átszállás után egyenesen 2630 méter környékére repített minket. Ahogy kilép az ember a felvonó épületéből, rögtön megigézi a hatalmas tér, mert már ez az állomás is nagyon magasan van a pazar kilátáshoz… Olyan 15-en jöhettünk fel a felvonóval egyszerre. Az biztos, hogy aki ezt a túrát szeretné végigcsinálni, annak az első kettő-három felvonót ajánlanám, mert lefelé 16:20-kor indul az utolsó és ha az ember nem akar végig rohanni a túrán, akkor időben kell elindulni. Mert aki lekési a felvonót, arra egy több, mint ezer méteres plusz ereszkedés vár… Ami, mondjuk úgy kellemetlen, he nem volt betervezve…
Misztikus
A felvonót elhagyva először egy szélesebb úton kell haladni, de erről egy 100 méter után már le is kell térni az ösvényre a csúcs felé. Az jelzés nagy törmelékmezőn halad keresztül, majd délről kerüli meg a Grauleitenspitze (2891m) csúcsot, ahová szintén fel lehet jutni a felvonótól, egy lényegesen rövidebb útvonalon. Az Ankogel csúcs ugyan a névadója a csoportnak, de nem a legmagasabb tagja. Ezt a címet a Hochalmspitze (3360m) birtokolja. Nagyon messze nincs légvonalban, de az már egy komolyabb technikai tudást feltételező magaslat.
Az Ankogel csúcskeresztje
Összesen kb. 700 méteres szintkülönbség várt ránk, ami annyira nem sok, bár a terep azért igazán sziklás, köves, sok helyen kitett, úgyhogy pont elég egy napra. A napsütés még egy darabig vígan kísérte utunk, aztán a szél segítségével győztek a felhők és hol beborult, hol kisütött a nap. A csúcsot még szerencsére láthattuk, mielőtt teljesen elmerült volna a ködben. Csak remélhettük, hogy mire felérünk kitisztul egy kicsit. Ahogy emelkedett az út megjelentek a hófoltok, volt olyan köztük, amelyiket kereszteznünk kellett, viszont nem volt szükség semmilyen felszerelés használatára (ezt előre megnéztem).
Még mindig a csúcs
Az utóbbi időszakban volt hír, hogy Izlandon az Okjokull gleccser elolvadt és állítottak neki emléktáblát. Sajnos az Alpok is erősen szenved a globális felmelegedés hatásaitól, a gleccserek folyamatosan mennek össze. Ennek kisebb mementójaként találtunk egy felfestést egy kövön, egy teknős részen, ahol fel volt festve a 2018-as és 2019-es hómagasság – na nem téli, hanem az augusztusi… - és bizony-bizony elég sokat vonult vissza a hóréteg… Kicsiben láthattuk a nagy változás hatásait. Nem jó érzés…
Havas átkelés
Az utolsó havas rész után aztán meredekebbé vált az útvonal. Egy kisebb gerincen haladtunk felfelé, ami egy nagyobb gerincre vitt minket. Itt megálltunk kicsit rendbe szedni magunkat. Akkor épp sütött a nap, a sziklák élesen kontrasztosan borultak rá egymás hegyére-hátára. A távolban a csúcsokat azonban felhők takarták. Nem volt tömve a hegy amúgy. Szerintem az utánunk érkező felvonóval már nem is nagyon érkeztek túrázók. Nagyjából ugyanazokat az embereket láttuk, hol közelebbről, hol messzebbről, a pihenőidőket figyelembe véve végig. Természetesen volt olyan, akit csak egyre messzebbről láttunk, mert olyan tempót nyomott.
Monumentális magány
A csúcs előtti gerinc messziről elég meredeknek és baljósnak tűnt. Persze közelebbről már nem annyira veszélyes, de volt néhány tényleg erősen kitett szakasza, a Locuson a térkép T4-re írta és ez valós is. Az utolsó métereken mászni kellett, de tegyük hozzá nem bonyolult mászásról van szó, de mindenképp meg szerettem volna jegyezni, ne legyen meglepetés, ha esetleg valaki szeretne felmászni egyszer.
A Hannoverhaus visszafelé menet
Aztán végre a csúcson álltunk, ahonnan semmi kilátásunk nem volt – ja, csúcs, szóval ez igazán csúcs, mert tényleg kicsi, olyan igazi – egy jó darabig. Mivel bő fél órát eltöltöttünk odafenn szerencsére volt néhány „ablakunk” és megcsodálhattuk a környéket, ami nem meglepően egyszerűen lélegzetelállító… Ahogy a havas lejtők és a hatalmas sziklák találkoznak és ahogy a felhő ömlik át a gerinceken… Volt egy pár perc, mikor teljesen egyedül álltam odafenn, mert Endre barátom arrébb kószált és az az érzés ott egyedül a ködben, tudva, hogy órákra vagy bármitől… Jó… És kissé borzongató is…
A felvonó
Elfogyasztottuk a szendvicseinket és elindultunk lefelé. A felhő egészen a gerinc aljáig tartott ki, utána ismét messze láttunk. Nem siettünk, én mindig szeretek lefelé fotózni inkább, mert lefelé jobban lehet komponálni, mivel folyamatosan arra nézel ugye, nem pedig úgy, mint felefelé, ahol természetesen előre, azaz felfelé nézel 95%-ban… Vagy két óra alatt értünk vissza a felvonóhoz, olyan fél három körül, tehát a kör kb. 5 óra hossza volt. Épp elég. Mielőtt leereszkedtünk volna a völgybe, még üldögéltünk egy fél órát a felvonó épülete mellett. Próbáltam bevésni a memóriámba a képet, az érzést és a levegőt, hogy később minél jobban fel tudjam idézni... Mert bárhogy is, az Alpok tényleg a világ egyik legszebb helye…
Ha tetszett a beszámoló kövess Facebookon ITT, vagy Instán ITT! Érdemes követni a blogot, mert legközelebb legalább ennyire csodálatos helyszínekről tudósítunk majd!
A viszontlátásig: Hajrá kifelé fotózni!
