Miután a páratlan Lago di Braiest körbejártuk, - a beszámoló itt - a következő állomásunk a kb. egy órányi autóútra lévő Lago di Misurina volt, ami egy 1745 méter magasan elhelyezkedő tó, a hozzá tartozó kis - mondjuk úgy -, településsel. Út közben elhaladtunk a Lago di Landro (Dürrensee) mellett, ahol kicsit persze kiszálltunk az autóból egy séta erejéig. Szép fekvésű, viszont mesebeli hangulata akkor volt, mikor pár nap múlva ismét elhaladtunk mellette a reggeli órákban és sejtelmes, épp oszladozó köd borította…
A csodálatos esti Misurina
Misurinában aztán tekintve, hogy szombat délután volt, rengetegen sétáltak a tó körül, vagy sütkéreztek a kávézókban a tó partján. A tó fantasztikus fekvésű. Nyugati oldalán a Cristallo-csoport, keleti oldalán a Cadini-csoport magasodik, északról pedig a Tre Cime di Laverdo híres tornyai (erről még külön írok majd beszámolót) magasodnak. A tó déli látképét egy szanatórium uralja impozáns épületével, mely működik, viszont nem sok életet láttunk a környékén az ott töltött napok során.
Az első hágóból visszatekintve
Csatlakozva a többi turistához, mi is körbe sétáltuk a tavat. Meglepetésemre a felvonó még működött, holott a fellelhető információk alapján már nem kellett volna járnia. Ez a lift visz majd fel a másnapi túránk kezdőpontjához egy 400 méteres szintkülönbséget áthidalva. Rákérdeztem, az egyik dolgozótól, hogy jár-e még másnap is. A válasz egy nagyon vidám: „Szerencsére holnap van az utolsó nap!” volt. Úgy éreztem, hogy nevezett dolgozó már igencsak várta ezt… A mi szempontunkból persze ez jó hír volt, így ezt a 400 méter szintet megspórolhattuk másnap.
Drótos
A tó északi felén van egy kemping amúgy, ezen kívül szállodák, meg talán egy apartman. Viszont van szupermarket, ami jól jöhet! Este egy Tre Cime pizzával töltöttem fel szénhidrátkészleteim, másnap pedig viszonylag időben útra keltünk a Cadini –csoport hihetetlen kőalakzatai felé. Előtte nap amúgy lentről figyelve nem igen tudtam elképzelni, hogy a csoport sziklatornyainak lábainál ugyan hol fogunk mi végigmenni? Merthogy messziről ez egész meredeknek tűnt…
Sziklavilág
A felvonó a szállásunktól kb. 500 méterre volt. Nem sokan tolongtak így 8 óra után, úgyhogy kettesben libegtünk fel a hegyi állomásig. Itt rögtön van egy menedékház (Rifugio col de Varda), ami Pazar kilátást nyújt a szemben álló Mount Cristallo-ra. Egy finom eszpresszo, aztán már útra is keltünk. A néhány törpefenyőt követően aztán máris a hatalmas sziklatömbök talpánál gyalogoltunk a 117-es számú útvonalon, hol kőtörmeléken, hol valami ösvényféleségen kb. egy kilométeren keresztül.
A Hold. Vagy valami olyasmi...
Ezt a túrát már jó előre kinéztem. Szerepel a már említett Dolomitok 72 túra könyvben és megtaláltam wikilocon is. A Cristallo-csoporton keresztül több útvonal is vezet. Teljesen körbejárható az északi és déli útvonalon (a délin haladtunk épp) ezenkívül a központi részén is keresztül lehet vágni, viszont az via ferrata. Több videót is megnéztem a Youtube-on, márcsak azért is, mert ez egy sziklás, mondjuk úgy technikásabb (???) terep és azt gondoltam, hogy csak olyan helyre menjünk túrázni, ahol végig is tudunk menni… Mert vissza lehet fordulni (és kell is adott esetben), de az demoralizáló.
Torre del Diavolo 
Na, és épp ez, hogy előre készültem, ez a dolog került gondolatjelek közé, mikor az első kis szoba nagyságú hágóra felértünk. Mert oda már ugyan kábelekkel támogatott lépcsősor szerű út vezetett, ugyan de mindenféle technikai nehézség nélkül, aztán felérve épp via ferrata szettben indult útnak két túratárs, emellett egy pár is ugyanilyen felszereléssel várakozott a ránézésre tényleg elég kitett és semmibe vezető acélhuzalokkal megerősített sziklás ösvény felett… Ekkor elég hülyének éreztem magam, mert előre semmi ilyenről nem volt szó…
A túravideó. Szerintem hangulatos, szóval katt!
Hát – gondoltam -, ha ez ilyen, akkor nem megyünk tovább. Game over, kitalálunk valami mást helyette. Mindenesetre vártunk, gondoltam, hátha mégis nekivág valaki anélkül. Kintebb merészkedtem az ösvény irányába és az első pár méter után nem tűnt olyan vadnak, ami az extra felszerelést mindenképp indokolttá teszi. Közben egy két fős társaság látva ezt el is indult visszafelé. Aztán megjelent egy talán német pár, ők is visszahőköltek, majd szerencsére megjelent egy olasz pár, akik egy perc tanakodás után elindultak lefelé simán, ahogy eddig jöttek. Na, akkor mi is megyünk…
A Tre Cime di Laverdó a hágóból. Elképesztő, tényleg!
És milyen jól tettük! Meredek sziklás, törmelékes lejtő következett, de simán lehetett venni az akadályt a drótokba kapaszkodva. Ez adott egy kis adrenalint, mert azért figyelni kellett. Ahogy leértünk ennek a résznek az aljára már látszott, hogy a következő törmelékvölgy felé visz az utunk. Kitettebb részek is voltak, de stabil mozgáskoordinációval egyáltalán nem volt vészes. Át kellett haladni egy kis alagúton is, aztán a szemünk elé tárult a csodálatos törmeléklejtőben végződő csipkés csúcsok zsúfolt csoportja.
Próbáltam az előttünk haladókat kiszúrni a törmelékek között, meg magát az utat is kémleltem, merre fog haladni, de annyira hatalmas volt a tér, hogy alig lehetett észrevenni az apró emberi alakokat, ahogy szerpentineztek a Torre del Diavolo sziklacsúcs irányába, azaz az Ördög tornya felé. A látvány annyira gigantikus volt, hogy alig lehetett befogadni. A felhők nagyrészt nem takarták el a csúcsokat és teljesen földöntúli volt az egész azzal, hogy gyakorlatilag csak sziklák vettek körbe minket.
Elvileg havasi csókák
Innen egy intenzív emelkedő kezdődött, hogy szépen cikk-cakk-ban érjünk fel a már említett sziklatorony alá, mintegy 300 métert leküzdve, kb. 300 méter táv alatt. Szuszogtunk is rendesen, de a látvány teljesen beszippantott minket. A hágó előtt volt néhány vaslétra is, ami még izgalmasabbá tette az emelkedőt. Hamarosan a hágóban álltunk, ahonnan látni lehetett a Tre-Cime di Laverdo hatalmas gránit tömbjeit, ami hihetetlen élmény volt… Nem is nagyon tudom szavakba önteni. Egy a közelben lakó olasz pár volt már a hágóban mikor felértünk. Beszélgettünk velük kicsit, elmondták, hogy ilyenkor már elviselhető a turistaforgalom, de nyáron szinte élhetetlen annyira nagy a tömeg… Hát, ez Európa egyik legfelkapottabb helye…
Ereszkedés közben 
Kicsit moziztunk a kéregető havasi csókákon, akik egész a táskánkig merészkedtek a szendvicsünkből kihullott morzsák után kutatva, aztán elindultunk lefelé a menedékház irányába. Az út először meredeken ereszkedett, utána már csak kis emelkedő várt ránk. A Fonda Savio turistaház fantasztikus helyen trónol. Innen el lehet menni az Cadini-csoprt északi oldalára, a csoport belsejébe, valamint a Tre-Cime felé is, ami innen is szépen látszott. Azt nem írtam még, hogy milyenek az árak. Hát, tekintettel arra, hogy ez egy magasan álló épület – bár van neki áruszállításhoz felvonója – nem számítottam rá, hogy olcsó lesz, de kicsit várakozásomon is túltett… Ez amúgy igaz az egész környékre. Viszont a leves, amit ettünk nagyon finom volt…
A Fonda Savio menedékház
A leves után, boldogan - a túra szépségének hatása alatt - még szétnéztünk a környéken, utána pedig elkezdtünk leereszkedni vissza Misurinába. Ez innen úgy 1-2 óra lehetett. Először a sziklák közt, majd egyre több fenyvessel kísérve ballagtunk. Este pedig várt minket a finom helyi pizza… Hogy feltöltődjünk a másnapi Tre-Cime látogatás előtt. Erről viszont majd a következő posztban!
A háttérben a jellegzetes alakú Torre dei Scarperi
Ha tetszett kövess minket Facebookon, vagy Instán!
A viszontlátásig: hajrá kifelé fotózni!
