Ha azt mondom, hogy az Alföldön ritkábban túráznak az emberek, azt hiszem nem járok messze a valóságtól. Ennek oka nem bonyolult. Az alföldön sokkal kevésbé lehet változatos tájon haladni, így pedig kényelmetlenül monotonná válik a túrázás. És az is hozzátesz ehhez, hogy nem nagyon van kiépített turista út hálózat. Hogy miért döntöttünk mégis egy síkvidéki túra mellett? Többször hajtottam el azon az úton, ami Szolnokról Kocsér érintésével vezet Nagykőrösre. Ezen a környéken egy Natura 2000 terület található, ahol nem a jól megszokott szántóföldek nyújtóztak a távolba, hanem legelők, és mint később kiderült lápos területek. Az internetet böngészve aztán találtam utalást egy kunhalomra, valamint a googlemaps jóvoltából találtam fényképeket is a területről. Sikerült szereznem egy régi térképet, így régi barátommal nekivágtunk az egyébként – kilométerben számolva – nem túl hosszú túrának. Hogy miről híres még ez a terület? A tanyavilágról. A múltban rengeteg tanya állt elszórva a pusztán, melyek közül sok azóta lakatlanul dacol az idővel. Mármint egy darabig, lévén, ezek a házak, gazdasági épületek jellemzően vályogból épültek, és a vályog bizony az időjárás viszontagságait nehezen tűri, ha nem lakják. A túra során találkoztunk a pusztulás több fokozatával: viszonylag ép házak, romok, - ahol egyébként az ott maradt használati eszközök a tavaszi napsütésben valószerűtlenül újnak, tűntek – és a teljes pusztulás képei, ahol egy fűvel benőtt földkupac, és néhány tégla, valamint – nem is értem hogyan? – kerti virágok nőttek itt-ott jelezve, hogy hajdan lakott területen járunk.

A műúttól egy kilométert megtéve jutottunk el a Czakó halom nevű kunhalomig (Mi is az a kunhalom? Katt!) Ez durván három méterre magasodott a síkság fölé, na hát ez nem egy Tar-kő a Bükkből, de érdekes, hogy még ez a kis magaslat is tud egy kissé szokatlanabb perspektívát adni. A halom aljánál egy tájékoztató táblának sikerült meglepnie, mert kiderült, hogy ez a hely a Kákás tanösvény 6. állomása. Ezek szerint lehetett volna ezt az egész túrásdit tudományos alapon, egy tanösvényhez igazodva megtenni... Sebaj, legalább legközelebb is találkozunk majd új dolgokkal! Ráadásul a tanösvény végénél voltunk és annak kezdőpontja Törtelről indul, tehát eddigi irányunkkal éppen szemből. Miután beteltünk a felhőkkel és a kora tavaszi napsütéssel –mert egyébként nagyon erős szél fújt, ami a nyílt terepen haladva kellemetlen útitársnak bizonyult – továbbindultunk. Az utunk a továbbiakban egy akácokkal szegélyezett nyárfaerdőn vezetett keresztül, ami később akácerdőbe váltott át. Invazív vagy nem, az akácerdők igen hangulatosak számomra. Persze a fenyőerdőket – (Mátra, fenyők, túra)– nem körözi le, de a puha, zöld fű alatta mesés hangulatot kölcsönöz neki. Gyerekkoromban sokat töltöttem nagyszülőknél Karcagon. Arrafelé jellemző, hogy kisebb akácosok tűnnek fel itt ott a pusztában.  Érzelmileg kötődöm hozzájuk…

Az akácosban két tanyarommal is találkoztunk. Az elmúlás ott terjengett, de valahogy nem illett össze az optimista tavaszi „ébredatermészet” feelingel… Az erdőt elhagyva már egy egykor drótkerítéssel körbevett legelőhöz jutottunk. A drótkerítésből már kizárólag a póznák állnak. Valószínűleg birkák legeltek itt egykor, erről egy megtalált koponya árulkodott. (Az, hogy jelenleg folyik-e itt állattartás, az kérdés maradt, végül is kerítés nem feltétlen szükséges hozzá…) Valahol itt jutottam el arra a pontra, hogy tényleg nyugodtan azt tudtam mondani: megérte eljönni ide. A pusztában ücsörögni, bámulni a semmibe, az jó. Mondjuk nem olyan itt, mint a Hortobágyon, de közelít hozzá. Nos találtunk kidőlt fát is, találtunk fára szögelt patkót, amit már körbenőtt a fa, kis tavat a semmiből, és rohanó felhőket az égen. Nehéz volt megálljt parancsolni a fotózásnak nem kell különösebben hangsúlyoznom… Mikor továbbálltunk, egy erdőfolt keresztezte az utunkat, 
mely mellett már láp terült el. A lápon pedig egyszer csak két riadt őz rohant át felcsapva a vizet maguk körül. Ilyet még nem láttam… Ha lenne egy 500mm-es teleobjektívem most meg tudnám mutatni ahogy szelik a vizet, de ez most elmarad… Viszont láttunk szürke gémeket a vízben, és egy másik őzcsapatot is sikerült becserkésznünk. Bár a 200mm-es teleobjektív itt is igen kevésnek bizonyult, azért az mégis egy nagyszerű érzés, mikor az ember előtt 200 méterre őzek legelnek, sétálnak, figyelnek, nem zavartatva magukat semmitől. A távolban a homokot porfelhőbe terelte a szél. Ritka látvány Magyarországon, nem úgy ezen a homokhátságon.
A kirándulás idilli része a végén változott kicsit, mikor a követendő út, egy hídhoz ért és rossz döntést hozva – merthogy az utat már lehetett látni, kb. 1 km választhatott el tőle minket – nem keltünk át rajta, hiszen: ”majd az utat keresztezve kikerüljük!” Ezzel sikeresen hosszabbítottuk meg utunkat egy jó félórával. No big deal, de mikor a cél már előtted van kissé nehezebben veszed az ilyet pszichésen. Na azért nem kell valami nagy drámára gondolni persze… És nem sokkal később már a kocsiban ültünk hazafelé. Mosolyogva. A túráról egy videó is készült. Ha kész lesz, megosztom!

Konklúzió.

1. Nem kell minden áron messzire menni, hogy érdekes, szép helyeket találj. Járj nyitott szemmel.
2. Az pl. biztos, hogy több olyan helyszínt találtam, ahova éjszakai fotózáshoz mindenképp visszamegyek.
3. Törtel felől is végig kell járni a tanösvényt.
4. Kell egy nagyobb objektív. Azt hiszem ezt lesz a legnehezebb megvalósítani.

Ha valaki erre vetődik, és van kedve nézzen szét a környéken. Erre lehet megtalálni a híres „Kutyakaparó csárdát”, ahol maga Petőfi járt egyszer, és énekelte meg hasonló című versében. (Elolvastam a verset. Na, az alapján nem biztos, hogy az ember szívesen megállna a csárdában. Mindenesetre szellemes vers, ajánlom. A Kaláka együttes feldolgozásában: Kutyakaparó.

Legközelebb a Tejút fotózásról szóló sorozat folytatódik, már a terepen.

Addig is, olvasd el a többi posztot, like-old a Facebook oldalunk, hogy ne maradj le a friss írásokról! Ha tetszett a bejegyzés, akkor nyomj egy like-ot a végén!

A következő találkozásig: Hajrá kifelé fotózni!