A São Lourenço félsziget az első, amit Madeirából meglát az ember, mikor repülőgéppel közelít a sziget felé. Kopár, hosszúkás alakja jellegzetesen nyúlik az óceán felé. Tavasszal állítólag a zöld szín dominál a felszínén, azonban nyáron ez a szín a barna árnyalataiba szárad.
Ezt a túrát az utolsó előtti napra hagytuk és szerintem az egyik legemlékezetesebb néhány órát nyújtotta ottlétünk alatt.
Aki olvasta az előző két posztot, (Levadák mentén, Virágoskert 1800 méter magasan) az már tudja, hogy mindig megpróbálunk vagy a turistacsoportok előtt, vagy után odaérni az ilyen, napközben általában zsúfolt helyekre. Nos, ezen a napon nem keltünk korán, így a papírforma szerinti tömeg várt minket a félsziget előtti parkolóban. Jardim do Mar-i szállásunk majdnem a sziget átellenes oldalán van, ami azt jelenti, hogy kb. 1-1,5 órát autóztunk odáig. Nagyrészt gyorsforgalmi úton, rengeteg – tényleg rengeteg – alagúttal fűszerezve.
Ahogy a parkolóból sétáltunk a félszigetre vezető ösvény kezdőpontjához, még elgondolkodtam, hogy vigyek-e esőkabátot, a felhők ugyanis – a sziget ezen részére ottjártunkkor jellemzően a borult idő volt a jellemző – erősen esőre álltak. Végül nem vittem magammal. Szerencsére ezt a későbbiekben csak részben jártam meg. A parkoló végénél van egy büfékocsi, ahol lehet venni frissítőket, meg jégkrémet. Valami oknál fogva kávét nem... (A portugál kávé szerintem szenzációs.)
De haladjunk beljebb a félszigetre! Nos, a félsziget vulkáni tevékenység eredménye, mint egész Madeira. Nem meglepő módon a rajta keresztül vezető jelzett turistaút remekül karbantartott – mondjuk eltévedni nehéz lenne, mert folyamatosan be lehet látni a félszigetet... - és sok helyen a levadákhoz hasonlóan még ki is van kövezve. Azért ez a kiépítettség persze csalóka, mint a Pico Ruivóra menet már megtapasztalhattuk! A kiépítettség ugyanis nem jelenti azt, hogy fizikálisan ne kelljen odatennie magát az embernek, hiszen a magasságot ugyanúgy le kell győzni. A comboknak és a térdeknek így is úgy is dolgozniuk kell...
A túra elején fapallókon vezetett az út, majd hamar emelkedni kezdett, és egy 5-10 perc elteltével már a csodálatos sziklás-óceános-vadregényes kilátás fogadott. A távolban az óceánon Madeira egyik testvér szigete a Ilhas Desertas látszódott. Az Ilhas Desertas egy védett természeti érték. Egy lakatlan sziget, ahol csak néhány kutató él rengeteg (ezt mondják) fókával együtt. Szerveznek ide napos túrákat hajóval, kikötéssel, így felfedezhető bárki számára.
Az első kilátópontnál persze elég sokan tartózkodtak. Egy gyönyörű öbölben egy sziklaszirt dacolt a hullámokkal. Továbbindultunk és az egyik lankásabb domboldalon ettünk egy egy szendvicset. Ekkor már tudtuk, hogy nem lesz időnk végigmenni az egész útvonalon, mert még be volt tervezve egy rövid séta a Riberio Frio-nál. (Ahol a felhős idő velejárójaként Madeira állítólag legszebb kilátásából egy nagy fehérséget tudtunk szemügyre venni...) A félsziget több „szigetből” áll. Ezt úgy kell érteni, hogy az egyes nagyobb földnyelveket keskeny sziklapillérek kötik össze, ami nagyon egyedi hangulatú. Itt az ösvény viszonylag keskeny átjárókon halad, de mindenhol kiépített korlátokkal,ahol szükséges.
A terveink szerinti végpontnál egy legalább száz méter mély öböl partjának tetejéről csodálkoztunk rá a megdöbbentő látványra. A sziklafalakon gyönyörűen látszottak az különböző kőzettípusok szalagjai. Az emberek kicsiny lényekként haladtak a sziklák tetején... És az eső ekkor kezdett esni. Na, nem az a nagy áztató eső, hanem az a csendesebb, a hatalmas szélben vízszintesen eső. Ez tovább erősített bennünket abban, hogy inkább ne kockáztassuk az elázást és induljunk el a parkoló irányába. Ami a kijelölt útról hátra lett volna, az még egy domb megmászása, ahonnan már csak egy világítótorony – a sziget legöregebbje 1870-ből -, aztán a végtelen óceán várja a tekinteteket.
Visszafelé az első kilátópont melletti partra levezető ösvényen leereszkedtünk a víz mellé. Kicsit illúzióromboló, hogy elég sok szemét gyűlik össze a köveken, viszont rengeteg kis kőrakás állt a lekoptatott kövekből építve. Mi is építettünk egyet, aztán pakolásztunk a táskánkban. Ez persze magában nem lenne érdekes, azonban ehhez kapcsolódott egy kis színes momentum… Namost a 25 Fontesnél már olyat láttunk, hogy a madarak közel jönnek és várják a kaját. Viszont ilyet, hogy amint letettük magunkat elkezdtek körénk gyűlni a gyíkok! (Gondolom mindenki látta a Jurassic parkot, mikor kis dinók veszik körül a patakmederben az egyik rosszfiút?) Igen. És várták a kaját gondolom... Akár rémisztők is lehettek volna a kis élettelen-gomb szemükkel, de azért egy 10-15 centis hüllőtől nem ilyed meg az ember ugye...
Innen a parkoló már csak egy 15-20 percre volt, melynek szélétől viszont már futnunk kellett, mert a csendes eső – ami közben el-elállt - átment igazi erős záporba. Így rohanásból szálltunk be a kisautónk biztonságába.
A konklúzió, hogy bár igen sok a turista és emiatt néha nehezen lehet elférni az utakon, mégis egy kihagyhatatlan túra, ha Madeirán jár az ember. A sziklák és a háborgó óceán látványa magával ragadó. Azt viszont tanácsolnám, hogy itt is vagy kora reggelre, vagy késő délutánra tervezzen, aki megy. Egyrészt a fények sokkal szebbek, másrészt a hely még többet adhat, ha a kopársággal csend is társul. Persze így is lebilincselő és a párom ettől a túrától volt leginkább elragadtatva…
Ezzel a poszttal véget is ért madeirai kiruccanásunkat bemutató sorozatom. Talán még egyszer néhány kép erejéig felvillantom milyen csodák várnak ezeken kívül a látogatókra a szigeten.
Ha tetszett, kövess a facebookon, ahol folyamatosan kerülnek fel képes beszámolók! Legközelebb az Alacsony Tátrába fogunk látogatni, ha velem tartotok!
(Ja, és likeold a bejegyzést, amíg nem késő!)
A viszontlátásig: hajrá kifelé fotózni!
