Nos, általában Magyarországon belül szoktunk túrázni, de most egy kicsit nyugatabbra látogatunk. Közelebbről Madeira szigetére, az Atlanti Óceánon. Hogy miért ide, az tulajdonképpen egyszerű. Mivel több alkalommal dolgoztam porugálokkal kíváncsi voltam Portugáliára. Viszont szeretek túrázni és arra nem olyan fejlett a túra turizmus, mint nálunk, vagyis nincs igazán jól bejárható túristaút hálózat. Nameg a portugál kollegák amikor Madeira szóba került mindig azt mondták, hogy „ja, hát a szigetek az azért teljesen más...” (Itt az Azori szigetekre is gondoltak Madeira mellett.)

Facebook galériáért kattints ide!

És valószínűleg az is. Ez egy olyan hely, ahol az óceánparti fürdőzés, a kopár sziklákon való túrázás simán kiegészíthető magashegyi kiruccanással és buja erdőkben való bolyongással.

Úgy döntöttem, hogy írok ezekről a túrákról egy néhány részes sorozatot, mert a sziget valóban csodás.

Az első túra 1800 méter magasra visz. Madeira kialakulása vulkáni tevékenységnek köszönhető ami alapvetően meghatározza földrajzát. A sziget durván közepén húzódik a vízválasztó hegysége, mely egyben az időjárást is kettéválasztja. A sziget déli fele naposabb és szárazabb, mint az északi.

Mi június végén utaztunk, ami már a legmelegebb időszak kezdete, szóval az időjárással nem volt probléma, gondolok itt az esőre.

Már az utazás előtt jóval szereztem be könyveket a Madeirán bejárható túraútvonalakról, egy túra térképpel együtt. Aki olvasni szokta a blogot tudja, hogy szeretek tervezni. Aztán persze mindig közbejön valami. De mindegy is, a lényeg, hogy ebben a könyvben  – very demanding - azaz mi igényes, vagy megerőltető túrának hívnánk – útvonalnak írták le. Na, ebben nem is csalódtunk... Erről majd a későbbiekben... Maga a túra a Pico do Arieiro csúcstól indul, ami személyautóval is könnyen megközelíthető. Nem messze található a fővárostól Funchal-tól.

Egy dologban biztos voltam már tervezéskor. Egy, hogy fel kell készülni az időjárás esetleges kihívásaira, másrészt – kettő dologban voltam biztos – egy, az előbbi, kettő pedig, hogy korán reggel kell indulni, mert a turista tömeget így lehet elkerülni és a reggeli fények fantasztikusak lesznek odafenn.

A sziget délkeleti oldalán laktunk, így elég korán fel kellett kelnünk, hogy reggel hétre odaérjünk a Pico do Aireiora. Bérelt autóval jártunk keltünk a szigeten – egy igen kicsi autóval, ami eléggé megszenvedte a Madeirai utakat, ahol vagy meredeken fel, vagy meredeken lefelé kell vezetni (nem vennék használt autót onnan, na) – és kb. egy órás út volt odáig.

1800 méter magasra a napkeltét épp lekésve értünk. A felhők jellemzően kb. 1200 méter magasan vannak általában a környéken, jóval a csúcs alatt, így káprázatos volt az éppen kibukkanó nap! Kár, hogy akkor még úton voltunk...

A Pico do Aireio 1818 méter magasan van. Egy jó nagy parkoló van a tetőn, amit egy látogatóközpont egészít ki. Meg egy szép lokátor. Érkezésünkkor csupán egy autó állt a parkolóban, szintén egy pár készülődött nekivágni a távnak. Az első sokk (?) akkor ért, mikor kiszálltam az autóból és megcsapott a hűvös orkán erejű szél. Sebaj, gondoltam, van nekünk kabátunk, mi baj lehet. Szóval összecuccoltunk, majd elindultunk a szépen kikövezett gyalogúton. Meg is tettünk vagy 100 métert – egy kisebb kitett résszel kezdődik a túra – aztán úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk. Mert a szél olyanokat lökött rajtunk, hogy rendesen dobált és mivel nem tudtam, hogy mire kell számítani beljebb, inkább a kivárás mellett döntöttünk. Az igazat megvallva igazán nem csillapodott a szél a várakozás alatt, de valamivel komfortosabb lett szóval olyan 8 körül végre tényleg nekivágtunk.

A látvány lenyűgöző volt. A fények, a hatalmas sziklákon, csend – mármint ott, ahol nem bömbölt a szél. Hamarosan már erősen lefelé haladtunk, oldalt gyönyörű virágok nyíltak. A legszebb az „Echium candicans”, azaz „Madeira büszkesége”. Hatalmas lila virágai vannak és annyira sok van belőle, hogy néha olyan, mintha valami botanikus kertben sétálna az ember! A látvánnyal elfoglalva haladtunk tovább. Ekkor találkoztunk azzal a párral, akiket a parkolóban láttunk, ők már visszafelé jöttek valamiért. Lassan eljutottunk egy elágazáshoz, ahol választani lehetett volna a hosszabb és a rövidebb út között. Volna, ugyanis gondolom az útvonal rossz állapota miatt az egyik le volt zárva. A hosszabbik, szóval maradt nekünk a rövidebb, ami viszont az ígéretek – és a leírás szerint – ember magasságú alagutakon át fog majd vezetni. Ekkor már a hegy (Pico do Gato) – ja, mert ugye nem írtam, de észak felé haladtunk nagyjából – nyugati oldalán ballagtunk, így a széltől védve voltunk. Itt a szikla oldalában kivésett ösvény következett. Amúgy a kietettebb, vagy tériszonyos szakaszokon volt kiépítve korlát. A felhők egy egy területen csodásan kavarogtak, vagy vonultak a magas csúcsok között. És akkor megérkeztünk az alagutakhoz. Nem tagadom ezt a részt nagyon vártam, azért ritkán túrázik az ember kivájt alagutakon keresztül – tisztára olyan volt, mint valami Tomb Rider pálya. Itt néhány helyen szükség volt zseblámpára a hosszabb szakaszokon. Amúgy ez a szakasz viszonylag egyenesen futott, kevés szintemelkedéssel. Aztán jött a feketeleves. Ahogy a Pico Ruivo széléhez értünk már 1550 méter körül jártunk és innen kellett visszakapaszkodni 1867 méter magasságra. Elkezdődtek a lépcsők felfelé. De nem ám ilyen kis aranyos lépcsőfokok, hanem volt ahol fél méter magasra kellett fellépni. És rengeteget. Ahogy kiértünk a Pico Ruivo keleti oldalára viszont csodálatos látvány tárult elénk. Sárga virágtenger, alatta felhők és vadregényes hegycsúcsok. Itt találkoztunk néhány útkarbantartóval, akik teljes természetességgel dolgoztak, hegesztettek a felhők fölött. Ők voltak a hegyi utak úttörőinek utódai. Amikor belegondol az ember, hogy mennyi erőfeszítésbe kerülhetett ezeket az ösvényeket belevájni a kőbe, vagy alagutakat vájni itt 1600 méter magasan rendesen elképzelhetetlen a dolog. Nem írtam, de a Pico Ruivo csúcsa alatt 100 méterrel van egy menedékház, ahol ételt ugyan nem, de italokat lehet vásárolni. Ezt ekkorra már nagyon vártam. Leülni, inni egy fantasztikus portugál kávét, majd egy narancslevet. Vagy valami ilyesmit. Mikorra már tényleg erősen kifulladtunk elértük a menedékházat. Itt két dolgot furcsálltam. Egy, a turistaház zárva volt (na jó ez inkább sokkolt) és nem mi voltunk az elsők a csúcsnál aznap. Hogy miért? A válasz egyszerű. Van egy alternatív útvonal felfelé. Ez egy másik parkolótól indul, a pico ruivo achada do teixeirától, az viszont egy lankás 2 km hosszú kellemes ösvényen halad. Ez a könnyű útvonal. És mivel mi sokszor álltunk meg gyönyörködni, fotózni eltelt az idő és bizony volt dél mire felértünk, ekkorra pedig a normál időben induló turista járatok is megérkeznek. Mindenesetre pihentünk egyet, ettünk szendvicset, és csak ezután vágtunk neki az utolsó 100 méternek. De micsoda kilátás várt odafenn! Körben felhők mozogtak, ragyogott a nap! Csodás volt! A csúcskövön még egy magyar szalagot is találtunk feltűzve. Miután beteltünk a látvánnyal elindultunk visszafelé. Az úton itt már viszonylag sokan jöttek szembe. Meglepő, de rengeteg nyugdíjas korú francia, angol és német vág neki a könnyűnek igazán nem nevezhető menetnek. Valószínűleg akkor jártunk volna a legjobban, ha a legmagasabb csúcstól a könnyebb úton vágunk neki a visszatérésnek. Ez azonban fizikailag nem volt megvalósítható, mivel az autónk nem a pico ruivo achada do teixeiránál várt minket, hanem ugye a lokátornál… Egyébként sok cég kínál túrázási lehetőséget ezen az útvonalon. Kiteszik az embert, majd felveszik a másik oldalon – mindenki boldog. Szerintem, ha valaha visszajutunk mi is valami ilyesmit választunk majd. Ja, nem is írtam, hogy azt hiszem kétszer találkoztunk trail runnerekkel. Igazából tájfutás lenne ez is, de valamiért Madeirán ez nagyon megy. Egy helyben lakó ismerősöm Gomes is el szokott indulni ilyen versenyeken. A sziget legnyugatabbi városából indulnak neki és felfutnak a Pico ruivóra, majd le a keleten található félszigetig. (Erről a félszigetről is írok majd) Elég húzós útvonal.

A visszaút azért már elég kimerítő volt, de végül olyan délután fél három körül visszaértünk a Pico do Aireio-hoz. Nem kell mondjam, hogy ekkor már nagyon sok autó parkolt a tetőn, az ajándékboltok és a kávézó nyitva. Végre ihattunk kávét! Még benéztünk a kis múzeumba, ami a madeirai hegyek „felfedezőjének” Dr. Rui Silvának állít emléket, aki rengeteget tett a környező hegyek turisztikai hasznosításáért, valamint a ritka, kihalás széléről megmentett madeirai viharmadarakról szól.

És itt véget is ért a rövid hegyi túra. Ha valaki Madeirán jár szerintem ez a top látnivaló. A tripadvisoron nem hiába van ötösre értékelve.

Előkészületben van egy rövid videó is a túráról, ha kész leszek vele megosztom azt is. Aki szeretne több fotót látni az ITT megteheti a facebook galériában.

Ha tetszik a cikk kövess facebookon ITT!

A viszontlátásig: hajrá kifelé fotózni!