Nos, kicsit megkésve, de jelentkezem az utolsó dolomitos beszámolóval. Kissé elhúzódott a dolog, mert közben egy remek síkvidéki teljesítménytúráról is írtam, meg most nem volt elég időm. De ez a magyarázkodás semmire sem vezet, szóval vágjunk bele!
A Cadini Csoport csipkés csúcsai
Az utolsó teljes napon, amit a fantasztikus fekvésű Misurina településen töltöttünk a Dolomitok emblematikus tagját a Tre Cime di Lavaredo-t terveztük megnézni testközelből. Mivel ez a túra, abban a tekintetben nem nehéz, hogy kicsi a távolság és a szintek is elhanyagolhatók ezért arra a napra raktuk, amikorra kellemetlenebb időt jósolták, tekintettel arra, hogy az előző napon meglátogatott Cadini csoport (beszámoló itt) esőben akár veszélyes is lehet.
A három orom déli oldala
Szóval úgy vágtunk neki a napnak, hogy tudtuk, az esőt nem fogjuk megúszni délután. Misurinából indul buszjárat a csúcsokhoz úgy óránként és reggel, mi ezzel szerettünk volna feljutni. Természetesen gyalog is megközelíthető, az jóval hosszabb értelemszerűen, de mivel minden nap zsúfolt volt, meg az időjárás sem fogadott kegyeibe maradtunk a kerekeknél. Reggel ki is ballagtunk a megállóba, ami vagy 100 méterre volt a szállásunktól és vártuk a buszt.
Ami nem jött. Mert nem elég alaposan néztem meg és a lefelé induló járatot sikerült belőni. Most az persze más kérdés, hogy ez miért van rajta… Mindenesetre maradt az autó, mert minél kevesebbet akartunk esőben gyalogolni, annál gyorsabban kellett odaérnünk. A különbség euróban mutatkozott leginkább, mert a parkolódíj 30 eur… A buszjegy meg 4… Nagy tömegre készültünk, mert minden útleírásban erre figyelmeztettek, de odaérve nem tapasztaltunk hihetetlen tömeget. Persze már nem volt csúcsszezon és a várható eső is elveszi az emberek kedvét gondolom.
Idill, boldog tehenekkel
A parkoló mellett áll az első menedékház, a Rifugio Auronzó. Szép nagy épület, a Cadini csoportból messziről is ki lehet szúrni. Menedékházakból amúgy itt nincs hiány, ezen kívül még három található a három csúcs közelében. A déli oldalon indultunk el, ahol egy széles sétaút vezet szinte emelkedés nélkül egy darabig. Azt mondják, hogy a turistacsoportok, akik busszal érkeznek csak ezt a szakaszt használják, egészen a következő menedékház után lévő hágóig. Ezt bárki végig tudja járni, még kerekesszékkel, vagy babkocsival is járható a következő menedékházig, ami a Rifugio Lavaredo.
A Rifugio Lavaredo fekete kisbusszal
Az első szakaszon ugyan a három masszív tornyot nem lehet teljes nagyságában szemügyre venni, de a másik oldalra kitűnő a kilátás. Egyfelől egy mély völgyre lehet lelátni, másfelől meg a cikk-cakkos csúcsok garmadájára a távolban. Volt egy rész, ahol tehenek legeltek békésen, mit sem foglalkozva a ténnyel, hogy egy UNESCO által világörökségként számon tartott helyen vannak... Egyszer egy pár percre kisütött a nap is, de utána már látszott, hogy hamarosan megérkezik az ígért égi áldás, mert a felhők egyre inkább kúsztak be a fenséges csúcsok közé.
Az első húha kilátás a hármasra
A menedékháznál nem is időztünk, hátha gyorsaságunkkal kevesebb esőt kapunk és elindultunk az első emelkedőn. Itt már nem voltak még annyian sem, mint eddig és eddig is inkább kevesebb volt az ember, mint sok. Elég hamar felértünk a hágóhoz, ahol már várt minket a három torony egyik emblematikus kilátása. Itt végre a maguk teljességében mutatkoztak a csúcsok. Hát hatalmasak tényleg. Bár távolabbról szemléled őket érződik, hogy milyen parányok vagyunk mellettük. Gyönyörködtünk, fotóztunk ámulva. És akkor lekezdett esni az eső.
Na, ez a látvány mondatta velem az analógiát az "Érkezéssel"
Alapvetően fel voltunk készülve erre, annyi kellemetlenség volt csak, hogy egy esőnadrág volt nálunk, mert a másik kölcsönadásban maradt. De ekkor még elviselhető volt a csapadék, nem volt annyira gáz, csak kellemetlen. Azt mondják, hogy a legszebb kilátás a Lavaredo tornyokra a Dreizinnen hüttétől van. Nos oda két út vezet innen. Mi egyiket sem használtuk, mert az eső miatt a rövidebb verzió mellett döntöttünk... Jól tettük amúgy, de persze szomorú, mikor ki kell hagynod egy ilyen lehetőséget. A helyzet az, hogy a felhők ekkor elkezdték betakarni a tornyokat és sajnos nem is eresztették ki őket amíg ott voltunk.
A távolban a Dreizinnen menedékház a legszebb kilátással
Így maradt a levágás. Amúgy ez a levágás is hihetetlen lehet, mikor a csúcsok tisztán látszanak. Na, így sem volt egyáltalán rossz, mert az esős idő, a felhők gomolygása azért igazán egyedi atmoszférát teremtett. Olyanok voltak így tornyaink, mint az Érkezés című mozi földönkívüli lényei... Az útvonal amúgy jelölve van, annyit írtak előzetesen, hogy ködben nagyon könnyen el lehet keveredni az egyforma sziklák között, amiken keresztül haladtunk. Szerencsére akkora köd egyelőre nem volt.
Sziklaparádé
Soakt meg-megállva, hol esőben, hol anélkül ballagtunk. Nem hosszú az út, de így azért nem haladtunk gyorsan. A Tre Cime Di Lavaredo legmagasabb csúcsa 2999 m magas, az a közéspső csúcs. A másik kettő valamivel alacsonyabb. Érdekesség, hogy az I. világháborúban front húzódott itt, mert ez volt a Monarchia és olaszország határa. Emiatt több korabeli bunker és egyéb van a területen. Mi most nem tudtunk egy ilyet sem megnézni, de egy via ferrata út is vezet benne alagúttal. A távolban látszott a Dreizinnen hütte is egy magaslaton.
A Torre Dei Scarperi az a csinos csúcs
Menet közben a távolban egy fantasztikus alakú hegy is felsejlett a párából, a Torre Dei Scarperi, amit nagyon szívesen megnéznék közelebbről is, mert igazán lenyűgözőnek tetszett. Mire a negyedik egyébként zárva tartó menedékházhoz értünk az eső megunta a macska egér játékot és úgy döntött, hogy ideje jobban eláznunk, egyben eleget is láttunk és részéről esőfüggöny mögé rejti a környéket... Szép megfogalmazás, de a lényeg, hogy követve két másik túratársat igen sietősre fogtuk az utolsó két kilométert és még így is eléggé eláztunk deréktól lefelé.
Monumentális
Ha újra ott lennénk a parkolóban, akkor nem a déli oldalon indulnánk neki amúgy, hanem az északin. Hogy miért? Mert a déli oldal kevésbé impozáns, legalábbis a tornyokat tekintve, mert nem lehet rájuk látni, egyszerűen túl közel vannak. Persze egy átlagos napon a körút iránya mellékes, igazából az eső miatti alacsony felhőzet okozta későbbi kiábrándulást elkerülendő változtatnék útirányt, hogy a gigantikus tömböket teljes valójukban láthassuk… Dehát ez így alakult... És még így is lenyűgöző hely természetesen. Ha azt veszem amúgy jó, hogy autóval voltunk, mert ki tudja mennyit kellett volna várni a buszra az esőben. Hát igen, sohasem tudhatjuk, hogy melyik balszerencse fordul szerencsébe... Néha egész fatalista vagyok...
Legközelebb egy rövid túra erejéig még Olaszországban maradunk, de egy másik régióban a Garda-tó feletti hegyen túrázunk majd! Ha érdekel, vagy ez a poszt tetszett nézz szét a többi beszámoló közt is, hátha akad kedvedre való!
Ha Facebookon követsz nem maradsz le semmiről. Itt megteheted!
A viszontlátásig: Hajrá kifelé fotózni!
