A provokatív cím után rögtön szeretném leszögezni, hogy egyáltalán semmi kifogásom nem volt a teljesítménytúra szervezésével és lebonyolításával kapcsolatban, inkább ilyen általánosan szeretném kifejteni a Muzsla túra élménybeszámolóját felhasználva, hogy miért is nem ez a műfajom. De ugye egyáltalán, akkor miért is voltam ott? Kérdezhetnétek. Nos tulajdonképp egy barátom invitált, akivel tavaly a Bocskai Portya teljesítménytúrát (ami sajnos idén elmarad) talpaltuk le együtt, hogy ő menni fog, mit szólok hozzá? Én meg úgy voltam vele, hogy igazából 26 km, 800 méter szintkülönbség nem árthat meg, gyerünk... Aztán ahogy ezek a számok kezdtek valós méterekké válni a túracipő léptei alatt, azért két lihegés között sokszor elmormogtam, hogy biztos nem jövök még egyszer. De induljunk el a galyatetői starttól.
A Muzsla felé
Még igazán korán sem kellett kelni, mert reggel 9-kor indul a Mátrabérc túra - info itt - három választható távjából az általunk kiszemelt, egyébként a legrövidebb a Muzsla túra. A túra leírásából a honlapról ez a mondat talán tökéletesen összegzi is mi várt ránk: "A közepesen hosszú távot jelentős szintemelkedés nehezíti. " Gyöngyösön találkoztam túratársaimmal és a támogató csapattal, akik az útvonal felénél egy kis frissítéssel készültek nekünk. Épp időben értünk Galyatetőre és gyors becsekkolást követően már róttuk is a kezdetben kellemesen lejtő útvonalat. Mit is mondhatnék, elég gyors tempóban haladtunk, mert azért annyira nem néztük le a 6 óra 30 perces szintidőt, de gondoltam, majd elleszek, szépen fotózgatok, itt-ott, meg nálam volt a Gopro is, mi baj lehet... És kezdetben vettem is fel egy-két snittet, de már a Vörös-kő kilátónál lévő pecsételőhelynél kezdett derengeni, hogy nem nagyon kell nekem erőltetni ezt a fotózás és videózás témát, mert konkrétan sietni kell. Nem kicsit, nagyon. Szóval még ugyan felmásztam a kilátóba és kapkodva megcsodáltam a fantasztikus kilátást, de már itt is csak nagyon gyors mobilos képeket lőttem... És ez a szitu ki is tartott a túra végéig...
A Vörös-kő kilátóban. Az ott a Kékes.
Aztán elértünk az első vízválasztóig, az Ágasvárra - itt valóban állt egy vár, azonban mára igazából talán néhány körvonal emlékeztet a hajdani erődítésre - vezető sziklás és viszonylag meredek emelkedőhöz. Ekkor 670 méteren járunk, tehát olyan 300 méter szintet vesztettünk el az indulás óta. Ágasvár 770 méter magas, tehát egy 100 méter szintet kell legyőzni. Ez amúgy nem is olyan durva, viszont mivel itt mindenki lelassul, így kerülgetni kell másokat, vagy várni kell a továbbhaladásra. Ja, meg amúgy a terepfutók is folyamatosan előznek ugye. Szóval a társaim itt kezdtem elveszíteni, mert úgy éreztem, hogy ezt saját tempóban kell végigcsinálni. Mármint, hogy akkor leszek képes rá nagyobb szenvedés nélkül végig tudom csinálni. Hát ez részben bejött.
Ágasvári kilátás
Ágasváron aztán mintegy tíz másodpercben megcsodáltam az egyéb alkalmakkor igazán lebilincselő panorámát, lejjebb mentem a menedékházig, ahol friss almát kaptam, majd ereszkedni kezdtem a híresen meredek jelzésen. Első elcsúszásomig elég gyorsan jöttem lefelé, onnantól kicsit visszavettem a tempóból. Télen jártam erre utoljára, az nagyon szép, bár kilátás nélküli túra volt, sokkal hűvösebb időben, mert szeptemberi időpont dacára most igazi nyári hőség tombolt. Nos, hamarosan 300 méter lejtő után a csodálatos Csörgő patak mellett álltam. Akarom mondani rohantam. Imádom ezt a patakvölgyet. Most lassan, ahogy majd sárgulnak a levelek és esetleg egy kis csapadék is jön majd igazi pompájában lehet majd megcsodálni. (Volt már szerencsém hozzá: itt) A patakban sem gyönyörködtem, hanem örültem, hogy végre kb. vízszintben haladok. Hamar Mátrakeresztesnél voltam ott pedig már várt ránk Bea, egyik túratársam felesége és unokahúguk szendvicsekkel, kávéval és szőlővel. Ez igen jól esett. Bevártam a többieket, tankoltam vizet és kivettem a hátizsákból a fényképezőgépem, hogy megőrzésre átadjam, mert, ha Keresztesig nem használtam, akkor gondoltam, hogy a Muzslára felfelé menet ezt még kevésbé fogom megtenni... Az étterem mellett álltunk meg erre a pihenőre - ami sokáig sohasem volt nyitva, mikor arra jártam, most igen - a következő ellenőrzőpontnál, ahol vizet, nápolyit lehetett magunkhoz venni.
A csodálatos Csörgő-patak völgye
És akkor itt kezdődött az egész túra nehéz része. Keresztes 390 méteren fekszik, a Muzsla pedig 805 méteren, tehát minimum 400 méter a szintkülönbség, ez azonban nem ennyire egyértelmű, mert a bérc fel-le hullámzik. Elég az hozzá, hogy az első emelkedő után ismét egyedül haladtam, néha futók előztek meg, néha én előztem túratársakat, néha pedig egymást előzgettük, attól függően kinek melyik rész ment jobban. És itt találkoztam először a 11 éves Dorkával és édesapjával, Zolival, akik kb. velem azonos tempóval haladtak felfelé. Így többször egymás mellé keveredtünk. Namost az a helyzet, hogy ekkor már éreztem azért, hogy ez nem az én kényelmes, megszokott tempóm. Mondhatnánk, hogy nem erre készültem. Pl. nem vittem magammal magnéziumot, mert általában ennyi gyalogláshoz nem szükséges nekem, itt viszont a combizmom még felfelé jelezte, hogy igen görcsölés közeli állapotban van... Öreg hiba... Viszont trail magic élményem meg volt - mikor valami váratlan épp jókor érkező "csoda" történik, mint pl a Balatoni kéken a Tagyon birtok - miszerint épp az utolsó, áh, csak elrakom Snickersem kerestem a hátizsákom deréktasakjában a nagy kaptató közepe táján, - hogy mostmár mindenképp tolok valamit, mert érzem muszáj -, hirtelen a kedvenc Dechatlonos energiazselém egy szelete került a kezembe... Pedig nem is raktam el.... Kitörő örömmel fogadtam a hírt.
Mátrakeresztes után
Közben erős izzadás közepette azon nevettem magamban, hogy mekkora már, hogy Dorkával, a 11 éves kislánnyal alig tudom tartani a tempót, sőt, a végén konkrétan a Koncsúr környékén el is léptek mellőlem és csak a célban találkoztunk újra... Na jó, Zoli azért megnyugtatott, hogy mások mellett terepfutással is foglalkozik Dorka, de akkor is vicces volt! Úgy érezhettem magam, mint a Ha/Ver című filmben... Ha esetleg látta valaki. A Muzsláig még sok szép kilátás mellett rohantam el, néha 3 másodpercre megálltam, hogy készítsek egy képet, de egyszerűen valami menni kell volt bennem, gondolom a sok túratárs hatására, akik szintén gyorsan gyalogoltak a környékemen... A Muzsla után jött az utolsó ellenőrzőpont, ahol végre lejtésbe ment át az útvonal, bár még akadtak emelkedők, de innen kényelmesebb volt. Kicsivel. Mert lefelé ebben a tempóban erősen dolgozik comb, térd, minden. Ráadásul a Koncsúrra érve - ahonnan talán a legszebb kilátás nyílt a túra alatt (csak fél szemmel láttam) - nyilvánvalóvá vált, hogy a tűző napon fogjuk az utolsó kilométereket megtenni. Szuper érzés volt.
Erdős, kilátásderengős
Nade ne is panaszkodjunk, hiszen lassan - tulajdonképpen a tempó miatt gyorsan - már a Szurdokpüspöki pincesoron haladtam keresztül, ahol az addigra elfogyott vízkészlet pótlása is megtörtént klasszikus kék kútból. A célhoz érve megkaptam az időm és az ajándékokat, majd leültem várakozni a többiekre, akik úgy fél órával utánam értek be, még szintidőn bőven belül. Ezúton is Gratulálok Lajosnak és Péternek!
A csodálatos koncsúri kilátás. Már ezért a három másodpercért megérte...
Azt hiszem, azért a leírásból kiderült, hogy miért írtam, hogy nem szeretem a teljesítménytúrákat... Én az a típus vagyok, aki szépen gyalogol, aztán megáll, megkeresi a jó szöget, témát és kattint, fotóz, bámészkodik. Ezt pedig itt nem lehet... Rohanni kell, hogy végig érjen az ember szintidőn belül... Kolléganőm, aki rutinos teljesítménytúrázó aztán hétfőn azt mondta, hogy a Mátrabérc túrák ilyenek. Nagyon szoros az időbeosztás és igazából fel lehet mérni mindenkinek, hogy épp milyen kondiban van a későbbiekre - ja, mert ez a túra amúgy a Covid miatt volt ősszel, normális esetben tavaszi. Akárhogy is ez egy rohanás. Egy TELJESÍTMÉNY túra. És akkor ez a veleje is. Inkább sport, mint bámészkodás.
Már majdnem finishben
Volt egy podcast adás a Campfire podcast szervezésében, ahol a túrázásról beszélgettünk múltkor és ott jött szóba az, hogy ha szeretnénk megszerettetni a túrázást, akkor hogy érdemes kiválasztani a távot stb. mert különben egy túlvállalt túratervezés inkább pokol lesz a végére nem élmény. Namost, ha valaki szeretné valakivel megutáltatni a túrázást, az mindenképp egy teljesítménytúrával kezdjen, garantált a hatás! Persze most inkább némi iróniával mondom ezt, bár menet közben azért elég sokszor elmondtam magamban, hogy többé biztos, nem megyek... Szerintem vicceltem. Jövőre is ott leszek. Nagyon jól éreztem magam.
Köszönet a szervezőknek, minden flottul ment és gratula mindenkinek, akik végigért!
Ha tetszett, akkor tarts velünk legközelebb is, akkor a még augusztusi osztrák utazásunkból lesz beszámoló! Kövesd az oldalt Facebookon és akkor tuti nem maradsz le!
A viszont látásig: hajrá kifelé fotózni rohanni!
