A Karancs, becenevén a palóc Olimposz
- Miért pont a Karancs? Hangzott el a kérdés, miután a megtett távtól kissé fáradtan, de az átélt élményektől kavargó fejjel ültünk este a Balassagyarmat melletti Patvarcon barátaink társaságában. – Hát nem is tudom, hóban még sohasem láttuk azt a környéket… - válaszoltam. És ez tulajdonképpen nagyjából lefedi a miértet. Azért hozzáteszem, hogy a Karancson ezelőtt még egyáltalán nem jártam és már régóta szerettem volna felmászni rá és bár a Salgó várát már meglátogattuk korábban és kisebb túrákat tettünk Salgótarján környékén, azért nem egy általunk sűrűn látogatott környék, főleg távolsága okán. És ha már tél van, mikor a legpompásabb - vagy ugye írhatnám, hogy leginkább jutalmazó – a túrázás? Természetesen, mikor hó fedi a tájat! Mivel február második hetén Holle anyó kegyelméből fehérre váltott szinte az egész ország, ami ráadásul igen erős lehűléssel és felhőtlen égbolttal is együtt járt, tökéletes téli túrázásra nyílt lehetőség. (Nem mellesleg így biztosnak vehettük, hogy a múltkori Muzsla túra sáros végkimenetele nem ismétlődik meg...)
Téli csoda
Így esett, hogy kb. reggel fél kilenc tájban, a felszerelést ellenőrizve és megigazgatva nekivágtunk a Salgótarjáni camping parkolójából a hegynek. Kellemes – 20 fokot mutatott a kocsi hőmérője, ezért szaporára fogtuk, hogy hamar elérjük az üzemi hőmérsékletet és ne fázzunk. Lábunk alatt nyikorgott a jeges hó, kristálytiszta levegő ragasztotta össze az orrunkat minden nagyobb lélegzetvételnél. Alacsonyabb fák közt kezdtük meg az utat. A téli világ egyre mélyebb hóval járt együtt a magasság emelkedésével. Először egy felhagyott kőbánya mellett haladtunk el, aztán teljesen az erdőbe kerültünk. Több kidőlt fa jelezte, hogy a hirtelen jött lehűlés a talajt nem tudta megfagyasztani, az felázott maradt és a fák ágaira nehezedő hó és jég tömege végül túl soknak bizonyult, a gyökerek pedig nem tudtak tovább kapaszkodni…
A Szent Margit kápolna
A piros háromszög jelzésen tapostuk a havat felfelé, hogy elérjük a Szt. Margit kápolnát, mint első állomást. Az ég kékje fantasztikusan tükröződött vissza a hóról némely árnyékosabb völgyben, teljesen szürreálissá varázsolva az erdőt. A kápolna egy kilátás nélküli magaslaton áll, jelenleg ragyogóan felújított állapotban. Sőt a szürreális színek mellett az is egészen elképesztő, mikor a vastag hóból a nyitott elejű kápolnába lép az ember, ahol asztalterítővel fedett asztalokat talál… De nem volt ez mindig így. 1890. augusztus 4-én járt erre Pápai Károly néprajzkutató, akinek úti beszámolóját a Földrajzi közlemények 1891-es kötetében találjuk. Nos, hó akkor nyilván nem volt, viszont a lelkes kutató romokban találta a kápolnát, miután koros vezetője a nagy melegben lemaradt tőle kicsit pihenni, ő pedig két rőzse gyűjtögető asszony vezetésével elérte a helyszínt.
És igen, ez ilyen volt majdnem végig...
Pápai Károly több eredetmondát is felidézett az építés körülményeire, ezek közt szerepel, hogy Béla király építette azt lányának Margitnak. Egy másik szerint Pálffy Ilona grófnő építtette Szent Margitnak szentelve, miután rendszeresen járt ide „ájtatoskodni” mezítláb. Akkoriban szent Margit napján még távolabbi vidékről is felkeresték búcsújárók a kápolnát. A legmisztikusabb eredetmonda, hogy eredetileg nem ide épült volna a kápolna, hanem kicsit arrébb egy másik kisebb tetőre, de az építőanyagot minden éjjel áthordták ide az angyalok, így nem volt mit tenni itt kellett megépülnie... Arról nem szól a monda, hogy hogyan találták meg, hogy pont ide került az építőanyag…
Kilátás a fagyott Karancs kilátóból
Egyébként remete is lakott itt és a kutató agg vezetőjének apja még ismerte. Néprajzkutatónk a romon egy helyen talált egy vésést, amin az 1774-es évszám állt... Ez valami hasonló a mai karcokhoz a fatörzseken, meg kilátókban mindenfelé ( pl.: K.B. és P.L 1998) Egészen különleges hely. Simán elmenne egy fantasy film díszletének is… Sajnos nem élvezhettük sokáig a nyugalmat, mert egyszer csak orkok jelente… Ja, nem hanem mert a huzamosabb egy helyben topogás nagyon hamar áthűlő testrészeket jelent, és hogy ne fagyoskodjunk tovább siettünk a Karancs kilátó felé. Itt fenn, dacára a remek napsütésnek elég hideg volt, főleg az árnyékosabb helyeken.
A Mátra távolról
A szűz hóban való negyed órás gyaloglás után érkeztünk meg a kilátóhoz, ami szuper magasnak tűnik 26 méteres magasságával és épp a határ mellett áll. Kifejezetten izgatott voltam a felmászás előtt, hiszen régóta szerettem volna már a tetején állni és végre itt voltam! A hidegben abszolút le volt fagyva, az egész acélszerkezet. Az első szinten tábla figyelmeztet rá, hogy jeges-havas időben nem javasolt a használata, ami egyébként is csak 5 főnek ajánlott egyszerre. De gondolom mindenki felmászna, ha már eddig elment… Így tettünk mi is. Nos, odafenn szél és körpanoráma fogadott minket. A Tátra hegyvonulata sajnos nem látszott, de ki tudtuk venni a Mátrát, ahonnan mind a Kékes, mind Galyatető remekül látható volt a kékes-fehér levegőn át. Természetesen Salgó vára és a Somoskői vár is szépen emelkedett ki a környékből. Találkoztunk egy túratárssal, aki tornacipőben, melegítőben kapaszkodott fel idáig. A tanulság, hogy így is lehet. De azért nem ajánlanám teljes szívvel 20 cm-es hóban, mínusz 10 fokban... Odafenn nehéz betelni a "világ tetején" látvánnyal, minket is csak a metsző szél tudott lezavarni, hogy az ebédet inkább odalenn a padoknál fogyasszuk el.
A régi kilátók a bal a régebbi, a fénykép a Turistaság és Alpinizmus folyóiratból van, a jobb oldali pedig a Fortepanról (A R)
De mit is tudhatunk ennek a tetőnek a korábbi kilátóiról? Izgalmas téma. Nos a már említett utazónk természetesen felmászott ide is 1890. augusztus 4-én. Leírásából megtudhatjuk, hogy a hegytetőt Törésnek nevezték akkoriban és 727 méter magasnak tartották (ma a térképeken 729 méter), tetején egy nép által „fillagóriának” nevezett fából készült 8-10 méter magas messzelátó váza állt akkoriban, melynek idézem: „megujjitása nagyon kívánatos lenne turisztikai szempontból”. Ez a felújítás 1929-ben történt meg, „mert a régi - (…) már olyan rozzant volt, hogy egyrészt nem nyújtott kellő biztonságot, másrészt pedig úgy volt az országhatáron elhelyezve, hogy fele a csehek által megszállott területre esett s így azok is igényt tarthattak reá”. (1929.8. szám Turistaság és Alpinizmus) Nos, ekkor egy 16 méter magas, aljában kis menedék kunyhót rejtő torony készült el a július 26-ai avatásra. Valamikor aztán a határ másik oldalán is készült egy kilátó ezután, ami egy 1956-os Természetjárás című folyóirat alapján akkor még állt. Ma már megmosolyogtató, de akkoriban egy határőr kísérte a túrázókat a két kilátóhoz, aki „természetesen csak az innensőre engedett fel bennünket, igen jó kilátást élvezhettünk” (Természetjárás, 1956.7.szám)
A video borítóján Salgó vára látszik Somoskőújfalu felől
Aztán a szlovák kilátó valamikor eltűnt és 1966 június 12-én avatták fel a ma látható fémszerkezetű tornyot, aminek érdekessége, hogy ikertestvére a Tepke csúcsán áll (Itt jártunk már, katt!) Mindkettő nyugdíjazott olajfúrotoronyból készült. Szóval érdekes a tető története, mondhatnánk igen felgyorsult az utóbbi száz évben, az előzőekhez képest... Nem beszélve a toronyról magáról, ami egy nem mindennapi történetet él meg... De térjünk vissza a hidegbe!
A színek, fények, árnyékok játéka
Néhány szendvics és egy kevés forró tea elfogyasztása után elindultunk lefelé. Az innen induló, vagy inkább ide érkező turistajelzés egy elég meredek utat követ. Még itt magasan nem is volt vészes, de lejjebb, mikor az első határkővel találkozva a határ mentén kezdtünk ereszkedni igen örültem, hogy felfelé nem ezt az utat választottuk. És akkor még nem is beszéltem a havas dzsungelharcról, ami már majdnem Somoskőújfalunál fogadott minket. Itt ugyanis olyannyira bedőltek a cserjék, fák, bokrok, hogy nagyokat kellett kerülni oldalról, de ott is végig küzdve az a természettel... Minden ilyen kellemetlenség dacára jó hangulatban átkozódtunk, mert sikerült egy valóban káprázatos napot kifognunk és igazán felszabadító érzés volt jelen lenni ott és akkor...
A híres alagútban
Hamarosan Somoskőújfaluba értünk, ahol átkeltünk a vasúti sínek felett, majd a falut keresztezve, a Karancs tömbjével szemben folytattuk az utat. Kidőlt fák jelezték itt is a hirtelen jött hideget. Hamarosan a régi kisvasút elhagyott pályáján haladtunk és elértük a híres alagutat, ahol 1948. nyarán egy vonatrablás történt. Igen vonatrablás. Most hozzám hasonlóan biztos sokan felhúzzák a szemöldöküket, de a helyzet az, hogy egy klasszikus útonállás történt az egykori kis vonat ellen. A vasút a közeli bányához járt, de régóta üzemen kívül van, sőt sínek sincsenek már. De hogy is történt a támadás? Nos három bűnelkövető az alagút kijáratánál egy fát döntött a sínekre, ami miatt a vonat kénytelen volt megállni. Ekkor - és most idézem a Reggel című napilap 1948. augusztus 16-ai számát -: "Felrántották a bánya-vonat ajtaját és két álarcos, géppisztolyos alak ugrott be a kocsiba - Kezeket fel! Aki megmoccan az halál fia!- kiáltották rá a kocsiban ülőkre." A rablók 100 ezer forintot zsákmányoltak, ez akkoriban a bányászok egyhavi fizetése volt.
A túra hangulata egy képben
Az elkövetőket 2 év múlva kapták el, mikor hasonló, csak gépjárművek ellen elkövetett rablótámadások gyanúsítottjait vették őrizetbe, akik elárulták, hogy kik követték el a vonatrablást. Amúgy elég bizarr, hogy akkoriban a világháború után az embereknél maradt fegyverekkel milyen sok ilyen bűncselekményt követtek el. Az alagút sötétje nem sokáig tart, úgy 100 méter hosszú lehet. Viszont kivételesen egyedi, hogy egy ilyen műtárgyon keresztül vezessen egy turistaút, ajánlom hát a felkeresését mindenképp! Innen már nem volt messze az utolsó állomásunk, Salgó vára. Vagyis mivel kicsit bolyongtunk az erdőben azért messzebb volt, mint vártam. Fene tudja, talán a hóban való gyaloglás okozta, de távolibbnak tűnt, mint a térképen... Maga a gyaloglás a nagy csöndben a puha bokáig érő hóban, a fagyos lehelet, mind abszolút egyedi atmoszférát teremtett... A nap közben még kedvezőbb szögbe fordult így késő délutánra és IGAZI TÉL hangulatban szűrődött át az ágakon. Salgó várnál aztán egy szusszra kaptattunk fel a toronyba, az alatta álló pihenőhelytől. Itt azért volt néhány látogató, de a toronyig senki sem mászott fel, mert a lépcsőfokokra fagyott hó konkrétan szinte lehetetlenné tette a feljutást. Nos igen, ezért szeretem a csúszásgátlót...
Igen, az ott a Bélkő hegy
Salgó vára a 14. században épült, volt török kézen is, majd az enyészeté lett. Mikor Petőfi Sándor 1845-ben erre járt már csak a romok tetejére tudott felmászni. 1980-as években hozták rendbe és a Karancs tetőhöz hasonlóan fantasztikus kilátást nyújt körbe. Ami igazán meglepett, hogy a nemrég, hasonló téli körülmények közt bejárt Bélkő hegy hatalmas behavazott sziklafala is látszott innen. A Karancs - a palóc Olimposz -, ahogy nevezni szokták, talán innen volt a legszebb. Tökéletesen kivehető volt a kilátó is a tetején. Kis teázás után még elgyalogoltunk a Boszorkánykőre, ahonnan nagyon szép kilátás nyílik a várra. Mindig nagyon hihetetlen, mikor régi képeken nézegetem a helyeket, ahol jártunk. Nemrég akadt a kezembe egy fénykép, ami szintén a Boszorkánykőről készült és nincsenek fák rajta, csak bokrok... Abszolút más a hangulata. (Nem, nem amiatt, hogy fekete-fehér)
Salgó vára a Boszorkánykőről
Ezután nem volt már sok hátra, a nap utolsó sugarainak kíséretében átvágtunk az erdőn, ahol a hideg lassan teljesen eluralkodott. Már a hónak is más, talán kissé fájdalmasabban nyikorgó hangja volt a bakancsunk talpa alatt. A túra hossza - sajnos Lala okos órája már megint lemerült a cél előtt és nem mentette el az adatokat... - utólag rekonstruálva a turistautak honlapon összesen mintegy 18 km lehetett és szintben kb. 800 métert kellett leküzdeni. Hó nélkül sokkal hamarabb végig lehetett volna járni azt hiszem. De ez így volt tökéletes. Páratlan napon voltunk túl, fogalmazhatnánk úgy is, hogy egy igazi ajándékot kaptunk a búcsúzó téltől még utoljára. Merthogy hamarosan itt a tavasz. Amit, ha egy oltással sikerül kombinálni talán egészen új távlatokat nyit majd a 2020-as esztendőhöz képest...
Ha tetszett kérlek kövess minket Facebookon!
A viszont látásig: hajrá kifelé fotózni!
Somoskő vára a késő délutáni napsütésben
