Sajnos idén krónikus szabadidőhiányban szenvedek. Ennek főleg a kedvenc éjszakai fotózás issza meg a levét. Viszont a napokban végre kijutottam egy órára a csillagok alá - oké mindig azok alatt vagyok, de most úgy értem, hogy láttam is őket... - és tudtam lőni néhány képet.

Mondjuk Szolnoktól csak néhány kilométerre távolodtam el, nem is volt tervben semmi kép, ráadásul a megvilágítást csak a mobiltelefonom vakuja szolgáltatta, viszont egyszerűen remek volt csak bámulni kicsit a végtelenbe meg fotózni egyet. Amúgy jó magas idén a kukorica, ami gondolom jó termést ígér. Az ősz meg lassan itt a nyakunkon, szóval lassan viszlát a tejútnak februárig. Csak rá kellene gyorsítani erre a fotózásra... 

Addig is itt van néhány kép az estéből. Enjoy :)

Ha érdekel, hogy érdemes fényképezni a tejutat olvasd el a blogon a sorozatban ITT. Ha pedig készítettél képet róla küldd el a facebook oldalra egy kis leírással és megosztjuk mindenkivel!

A viszontlátásig: hajrá kifelé fotózni!

 (Kövess facebookon itt!)

A São Lourenço félsziget az első, amit Madeirából meglát az ember, mikor repülőgéppel közelít a sziget felé. Kopár, hosszúkás alakja jellegzetesen nyúlik az óceán felé. Tavasszal állítólag a zöld szín dominál a felszínén, azonban nyáron ez a szín a barna árnyalataiba szárad.

Ezt a túrát az utolsó előtti napra hagytuk és szerintem az egyik legemlékezetesebb néhány órát nyújtotta ottlétünk alatt.

Aki olvasta az előző két posztot, (Levadák mentén, Virágoskert 1800 méter magasan) az már tudja, hogy mindig megpróbálunk vagy a turistacsoportok előtt, vagy után odaérni az ilyen, napközben általában zsúfolt helyekre. Nos, ezen a napon nem keltünk korán, így a papírforma szerinti tömeg várt minket a félsziget előtti parkolóban. Jardim do Mar-i szállásunk majdnem a sziget átellenes oldalán van, ami azt jelenti, hogy kb. 1-1,5 órát autóztunk odáig. Nagyrészt gyorsforgalmi úton, rengeteg – tényleg rengeteg – alagúttal fűszerezve.

Ahogy a parkolóból sétáltunk a félszigetre vezető ösvény kezdőpontjához, még elgondolkodtam, hogy vigyek-e esőkabátot, a felhők ugyanis – a sziget ezen részére ottjártunkkor jellemzően a borult idő volt a jellemző – erősen esőre álltak. Végül nem vittem magammal. Szerencsére ezt a későbbiekben csak részben jártam meg. A parkoló végénél van egy büfékocsi, ahol lehet venni frissítőket, meg jégkrémet. Valami oknál fogva kávét nem... (A portugál kávé szerintem szenzációs.)

De haladjunk beljebb a félszigetre! Nos, a félsziget vulkáni tevékenység eredménye, mint egész Madeira. Nem meglepő módon a rajta keresztül vezető jelzett turistaút remekül karbantartott – mondjuk eltévedni nehéz lenne, mert folyamatosan be lehet látni a félszigetet... - és sok helyen a levadákhoz hasonlóan még ki is van kövezve. Azért ez a kiépítettség persze csalóka, mint a Pico Ruivóra menet már megtapasztalhattuk! A kiépítettség ugyanis nem jelenti azt, hogy fizikálisan ne kelljen odatennie magát az embernek, hiszen a magasságot ugyanúgy le kell győzni. A comboknak és a térdeknek így is úgy is dolgozniuk kell...

A túra elején fapallókon vezetett az út, majd hamar emelkedni kezdett, és egy 5-10 perc elteltével már a csodálatos sziklás-óceános-vadregényes kilátás fogadott. A távolban az óceánon Madeira egyik testvér szigete a Ilhas Desertas látszódott. Az Ilhas Desertas egy védett természeti érték. Egy lakatlan sziget, ahol csak néhány kutató él rengeteg (ezt mondják) fókával együtt. Szerveznek ide napos túrákat hajóval, kikötéssel, így felfedezhető bárki számára.

Az első kilátópontnál persze elég sokan tartózkodtak. Egy gyönyörű öbölben egy sziklaszirt dacolt a hullámokkal. Továbbindultunk és az egyik lankásabb domboldalon ettünk egy egy szendvicset. Ekkor már tudtuk, hogy nem lesz időnk végigmenni az egész útvonalon, mert még be volt tervezve egy rövid séta a Riberio Frio-nál. (Ahol a felhős idő velejárójaként Madeira állítólag legszebb kilátásából egy nagy fehérséget tudtunk szemügyre venni...) A félsziget több „szigetből” áll. Ezt úgy kell érteni, hogy az egyes nagyobb földnyelveket keskeny sziklapillérek kötik össze, ami nagyon egyedi hangulatú. Itt az ösvény viszonylag keskeny átjárókon halad, de mindenhol kiépített korlátokkal,ahol szükséges.

A terveink szerinti végpontnál egy legalább száz méter mély öböl partjának tetejéről csodálkoztunk rá a megdöbbentő látványra. A sziklafalakon gyönyörűen látszottak az különböző kőzettípusok szalagjai. Az emberek kicsiny lényekként haladtak a sziklák tetején... És az eső ekkor kezdett esni. Na, nem az a nagy áztató eső, hanem az a csendesebb, a hatalmas szélben vízszintesen eső. Ez tovább erősített bennünket abban, hogy inkább ne kockáztassuk az elázást és induljunk el a parkoló irányába. Ami a kijelölt útról hátra lett volna, az még egy domb megmászása, ahonnan már csak egy világítótorony – a sziget legöregebbje 1870-ből -, aztán a végtelen óceán várja a tekinteteket.

Visszafelé az első kilátópont melletti partra levezető ösvényen leereszkedtünk a víz mellé. Kicsit illúzióromboló, hogy elég sok szemét gyűlik össze a köveken, viszont rengeteg kis kőrakás állt a lekoptatott kövekből építve. Mi is építettünk egyet, aztán pakolásztunk a táskánkban. Ez persze magában nem lenne érdekes, azonban ehhez kapcsolódott egy kis színes momentum… Namost a 25 Fontesnél már olyat láttunk, hogy a madarak közel jönnek és várják a kaját. Viszont ilyet, hogy amint letettük magunkat elkezdtek körénk gyűlni a gyíkok! (Gondolom mindenki látta a Jurassic parkot, mikor kis dinók veszik körül a patakmederben az egyik rosszfiút?) Igen. És várták a kaját gondolom... Akár rémisztők is lehettek volna a kis élettelen-gomb szemükkel, de azért egy 10-15 centis hüllőtől nem ilyed meg az ember ugye...

Innen a parkoló már csak egy 15-20 percre volt, melynek szélétől viszont már futnunk kellett, mert a csendes eső – ami közben el-elállt - átment igazi erős záporba. Így rohanásból szálltunk be a kisautónk biztonságába.

A konklúzió, hogy bár igen sok a turista és emiatt néha nehezen lehet elférni az utakon, mégis egy kihagyhatatlan túra, ha Madeirán jár az ember. A sziklák és a háborgó óceán látványa magával ragadó. Azt viszont tanácsolnám, hogy itt is vagy kora reggelre, vagy késő délutánra tervezzen, aki megy. Egyrészt a fények sokkal szebbek, másrészt a hely még többet adhat, ha a kopársággal csend is társul. Persze így is lebilincselő és a párom ettől a túrától volt leginkább elragadtatva…

Ezzel a poszttal véget is ért madeirai kiruccanásunkat bemutató sorozatom. Talán még egyszer néhány kép erejéig felvillantom milyen csodák várnak ezeken kívül a látogatókra a szigeten.

Ha tetszett, kövess a facebookon, ahol folyamatosan kerülnek fel képes beszámolók! Legközelebb az Alacsony Tátrába fogunk látogatni, ha velem tartotok!

(Ja, és likeold a bejegyzést, amíg nem késő!)

A viszontlátásig: hajrá kifelé fotózni!

Szóval itt a második rész! Igazából ennek is lehetett volna hasonló címe, mint az előzőnek (ITT) mondjuk „virágoskert 1200 méter magasan”, mert virágokból, meg növényekből itt sem volt hiány, de inkább ezt a levadás címet adtam. Miért? (Mert elég szellemi sivárság lett volna? Részben...) Inkább azért, mert, ha Madeira és túrázás, akkor levadák. De mi is az a levada? Nem bonyolult, a levada tulajdonképpen csatornát jelent. A 16. században kezdték építeni őket a szigeten, hogy a cukornád ültetvényeket el tudják látni elegendő vízzel a déli, dél-keleti területeken. Az utolsó levadát 1940-ben építették ki. A túrázás szempontjából ez azért fontos, mert mellettük futnak gyalogutak is, melyek néhol igen keskenyek, máshol rendes erdei utak. Mivel a vizet hegyeken is át kellett hozni, rengeteg kisebb-nagyobb alagutat fúrtak össze-vissza a szigeten. Ezek nagyrészt járhatóak. A leghosszabb állítólag 40 km hosszú!

A mi túránk is ilyen levadák mentén haladt. A szigeten rengeteg turistaút létezik, ezek közül a 25 Fontes ( ez 25 forrást jelent) az egyik legfelkapottabb. Ahhoz, hogy a sziget összes útját bejárja az ember gondolom hónapok kellenek, szóval, ha csak 11 napod van, akkor erősen szelektálni kell. A turisták által sűrűn látogatott helyek általában a legszebbek is egyben. Ez azt jelenti, hogy általában sok emberrel kell osztozni a látványban, ami sokszor igen kellemetlen lehet (ez gondolom ismerős mindenkinek...)
Mivel ide rengeteg helyi kirándulásszervező vezet túrákat napközben temérdek túrázóval lehet találkozni. Hogy ezt elkerüljük, valahol a tripadvisoron olvasott vélemény alapján késő délutánra tettük a látogatás időpontját. Egy kisebb, de annál fárasztóbb túra után (felmásztunk a Pico Ruivo do Paul csúcsra, ahol iszonyat meleg volt) érkeztünk meg kb. fél 4 körül a völgy feletti parkolóba. Ekkor még viszonylag sok autó és busz parkolt itt. Ja, egyébként két napra húztuk szét a túrákat, mert a két vízesés két különböző útvonalon közelíthető meg, így első nap a Risco vízeséshez mentünk, és csak másnap a 25 Fonteshez, de a megérkezés ugyanabban az időpontban volt.)

A parkoló egy völgy felett terül el. Innen egy kb. 2-3 km hosszú aszfaltozott út vezet a túraútvonalak kezdetéig. Aki nem akar sétálni, az egy kisbuszjárattal is lemehet eddig. (Lefelé ez annyira nem nagy dolog, felfelé azonban hasznos lehet...) Az első látogatáskor a parkolóból csodás kilátás nyílt a völgyre és a környező hegyekre, másodjára pedig egy felhő trónolt épp a parkoló felett, ami a kilátást akadályozta ugyan, de marha jól esett a nyári melegben.

A lényeg, hogy nekiindultunk gyalog és egy 20-30 perc múlva már ott is álltunk a kis turistaháznál, ahonnan a túraútvonalak indulnak. Itt lehetett ivóvizet vételezni és volt egy igen lepusztult wc is.

(További képek itt!)

A két vízeséshez egyfelé indul az út. Egy meredek lépcsősor vezet lefelé, majd az út ketté válik, itt lehet választani a célpontról, azaz a 25 Fontes, vagy a Risco vízesés felé vesszük-e az irányt. Mi első nap a rövidebb utat választottuk, ez pedig a Risco vízeséshez vezetett. Az ösvény igazából teljesen kiépített, hol hangulatos erdei szakaszokon vezet, hol a levadák mentén, ahol rendszerint keskenyebb a járható rész. A növényzet nagyon egzotikus, rengeteg páfrány és temérdek virág színesíti a túrát. Rövid gyaloglás után értünk a vízeséshez. Mivel nyár van, így kevesebb víz volt benne, mint ősszel gondolom, de még így is nagyon lenyűgöző volt a 100 méter magasból lezúduló víz látványa, amit az oldalsó sziklafalról permetként szitáló-csorgó víz tett teljessé. A kilátópont nem a vízesés aljánál van, hanem valahol ¾ úton lehet. Mögötte halad egy levada, de sajnos ez zárva volt, gondolom nincs olyan állapotban, hogy használni lehessen. A kialakított pihenőhelyen gondoltuk falatozunk egyet. Arra lettünk figyelmesek, hogy a körülöttünk levő kismadarak egyre közelebb ólálkodnak hozzánk...Kíváncsiságból letörtem egy kis darabot a szendvicsemből és leraktam. A kismadár pedig felkapta és elrepült vele. Ez eddig nem nagy szám gondolom. Az viszont meglepett, hogy az ujjaim közül is elvette a felé nyújtott darabkákat! A visszaúton kicsit kiléptünk, és így még elértünk egy taxit felfelé, hogy az utolsó két kilométert, ami aszfalton vezet ne kelljen megtennünk.

Másnap szintén délután három után érkeztünk meg a fenti parkolóba. Lentebb a völgyben már nem volt ködös idő. Ez az útvonal valamivel hosszabb, mint a Risco-hoz vezető szakasz, de nem gondolom, hogy annyira embert próbáló lenne. Az igaz, hogy itt lejjebb kellett ereszkedni a völgybe és a szintemelkedés visszafelé azért néha erős volt, de simán végigjárható bárkinek. Ami nagyon tetszett menet közben az a sok páfrány és a fákon lógó, az egész atmoszférát meseivé varázsló moha. Igen,talán a mesebeli a legjobb jellemző erre az egész útvonalra (amúgy az egész szigetre is!). A levadák mentén sokszor csak egy kb. 50 centiméteres kis utacska volt néhol, a csatornában erőteljesen áramlott a hegyekből a víz. A vízeséshez érve csak néhány túrázó volt jelen köszönhetően a késő délutáni időpontnak. A 25 Fontes maga egy u alakú szakadék, ahol minden oldalon csorog lefelé a víz... (A mesebeli szót már használtam, igaz?)
A csendes csobogás mellett fogyasztottuk el szendvicseinket, kicsit maradtunk még, majd nekiindultunk. És hihetetlen szerencsével elcsíptük az utolsó járatot a parkolóig. (Ehhez azért eléggé siettünk).

Sokat tervezgettem a madeirai utazás előtt, de így utólag valószínűleg egy másik útvonalon vágnék neki ennek a túrának, mert sajnos itt nem találkoztunk alagutakkal, amire nagyon kíváncsi voltam. Van is egy másik útvonal, ez egy egy kilométeres alagúton vezet keresztül és egy alacsonyabban levő parkolótól indul. Ez hosszabb, mint amit mi használtunk és egyébként láttam is kitáblázva. Na, majd legközelebb!

Ha tetszett kövess facebookon ITT! További képek itt!

A következő részben egy kopár félszigetre látogatunk, ahol a száz méteres magasságú sziklaszirtekről fogjuk csodálni az óceánt!

A viszontlátásig: hajrá kifelé fotózni!

Nos, általában Magyarországon belül szoktunk túrázni, de most egy kicsit nyugatabbra látogatunk. Közelebbről Madeira szigetére, az Atlanti Óceánon. Hogy miért ide, az tulajdonképpen egyszerű. Mivel több alkalommal dolgoztam porugálokkal kíváncsi voltam Portugáliára. Viszont szeretek túrázni és arra nem olyan fejlett a túra turizmus, mint nálunk, vagyis nincs igazán jól bejárható túristaút hálózat. Nameg a portugál kollegák amikor Madeira szóba került mindig azt mondták, hogy „ja, hát a szigetek az azért teljesen más...” (Itt az Azori szigetekre is gondoltak Madeira mellett.)

Facebook galériáért kattints ide!

És valószínűleg az is. Ez egy olyan hely, ahol az óceánparti fürdőzés, a kopár sziklákon való túrázás simán kiegészíthető magashegyi kiruccanással és buja erdőkben való bolyongással.

Úgy döntöttem, hogy írok ezekről a túrákról egy néhány részes sorozatot, mert a sziget valóban csodás.

Az első túra 1800 méter magasra visz. Madeira kialakulása vulkáni tevékenységnek köszönhető ami alapvetően meghatározza földrajzát. A sziget durván közepén húzódik a vízválasztó hegysége, mely egyben az időjárást is kettéválasztja. A sziget déli fele naposabb és szárazabb, mint az északi.

Mi június végén utaztunk, ami már a legmelegebb időszak kezdete, szóval az időjárással nem volt probléma, gondolok itt az esőre.

Már az utazás előtt jóval szereztem be könyveket a Madeirán bejárható túraútvonalakról, egy túra térképpel együtt. Aki olvasni szokta a blogot tudja, hogy szeretek tervezni. Aztán persze mindig közbejön valami. De mindegy is, a lényeg, hogy ebben a könyvben  – very demanding - azaz mi igényes, vagy megerőltető túrának hívnánk – útvonalnak írták le. Na, ebben nem is csalódtunk... Erről majd a későbbiekben... Maga a túra a Pico do Arieiro csúcstól indul, ami személyautóval is könnyen megközelíthető. Nem messze található a fővárostól Funchal-tól.

Egy dologban biztos voltam már tervezéskor. Egy, hogy fel kell készülni az időjárás esetleges kihívásaira, másrészt – kettő dologban voltam biztos – egy, az előbbi, kettő pedig, hogy korán reggel kell indulni, mert a turista tömeget így lehet elkerülni és a reggeli fények fantasztikusak lesznek odafenn.

A sziget délkeleti oldalán laktunk, így elég korán fel kellett kelnünk, hogy reggel hétre odaérjünk a Pico do Aireiora. Bérelt autóval jártunk keltünk a szigeten – egy igen kicsi autóval, ami eléggé megszenvedte a Madeirai utakat, ahol vagy meredeken fel, vagy meredeken lefelé kell vezetni (nem vennék használt autót onnan, na) – és kb. egy órás út volt odáig.

1800 méter magasra a napkeltét épp lekésve értünk. A felhők jellemzően kb. 1200 méter magasan vannak általában a környéken, jóval a csúcs alatt, így káprázatos volt az éppen kibukkanó nap! Kár, hogy akkor még úton voltunk...

A Pico do Aireio 1818 méter magasan van. Egy jó nagy parkoló van a tetőn, amit egy látogatóközpont egészít ki. Meg egy szép lokátor. Érkezésünkkor csupán egy autó állt a parkolóban, szintén egy pár készülődött nekivágni a távnak. Az első sokk (?) akkor ért, mikor kiszálltam az autóból és megcsapott a hűvös orkán erejű szél. Sebaj, gondoltam, van nekünk kabátunk, mi baj lehet. Szóval összecuccoltunk, majd elindultunk a szépen kikövezett gyalogúton. Meg is tettünk vagy 100 métert – egy kisebb kitett résszel kezdődik a túra – aztán úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk. Mert a szél olyanokat lökött rajtunk, hogy rendesen dobált és mivel nem tudtam, hogy mire kell számítani beljebb, inkább a kivárás mellett döntöttünk. Az igazat megvallva igazán nem csillapodott a szél a várakozás alatt, de valamivel komfortosabb lett szóval olyan 8 körül végre tényleg nekivágtunk.

A látvány lenyűgöző volt. A fények, a hatalmas sziklákon, csend – mármint ott, ahol nem bömbölt a szél. Hamarosan már erősen lefelé haladtunk, oldalt gyönyörű virágok nyíltak. A legszebb az „Echium candicans”, azaz „Madeira büszkesége”. Hatalmas lila virágai vannak és annyira sok van belőle, hogy néha olyan, mintha valami botanikus kertben sétálna az ember! A látvánnyal elfoglalva haladtunk tovább. Ekkor találkoztunk azzal a párral, akiket a parkolóban láttunk, ők már visszafelé jöttek valamiért. Lassan eljutottunk egy elágazáshoz, ahol választani lehetett volna a hosszabb és a rövidebb út között. Volna, ugyanis gondolom az útvonal rossz állapota miatt az egyik le volt zárva. A hosszabbik, szóval maradt nekünk a rövidebb, ami viszont az ígéretek – és a leírás szerint – ember magasságú alagutakon át fog majd vezetni. Ekkor már a hegy (Pico do Gato) – ja, mert ugye nem írtam, de észak felé haladtunk nagyjából – nyugati oldalán ballagtunk, így a széltől védve voltunk. Itt a szikla oldalában kivésett ösvény következett. Amúgy a kietettebb, vagy tériszonyos szakaszokon volt kiépítve korlát. A felhők egy egy területen csodásan kavarogtak, vagy vonultak a magas csúcsok között. És akkor megérkeztünk az alagutakhoz. Nem tagadom ezt a részt nagyon vártam, azért ritkán túrázik az ember kivájt alagutakon keresztül – tisztára olyan volt, mint valami Tomb Rider pálya. Itt néhány helyen szükség volt zseblámpára a hosszabb szakaszokon. Amúgy ez a szakasz viszonylag egyenesen futott, kevés szintemelkedéssel. Aztán jött a feketeleves. Ahogy a Pico Ruivo széléhez értünk már 1550 méter körül jártunk és innen kellett visszakapaszkodni 1867 méter magasságra. Elkezdődtek a lépcsők felfelé. De nem ám ilyen kis aranyos lépcsőfokok, hanem volt ahol fél méter magasra kellett fellépni. És rengeteget. Ahogy kiértünk a Pico Ruivo keleti oldalára viszont csodálatos látvány tárult elénk. Sárga virágtenger, alatta felhők és vadregényes hegycsúcsok. Itt találkoztunk néhány útkarbantartóval, akik teljes természetességgel dolgoztak, hegesztettek a felhők fölött. Ők voltak a hegyi utak úttörőinek utódai. Amikor belegondol az ember, hogy mennyi erőfeszítésbe kerülhetett ezeket az ösvényeket belevájni a kőbe, vagy alagutakat vájni itt 1600 méter magasan rendesen elképzelhetetlen a dolog. Nem írtam, de a Pico Ruivo csúcsa alatt 100 méterrel van egy menedékház, ahol ételt ugyan nem, de italokat lehet vásárolni. Ezt ekkorra már nagyon vártam. Leülni, inni egy fantasztikus portugál kávét, majd egy narancslevet. Vagy valami ilyesmit. Mikorra már tényleg erősen kifulladtunk elértük a menedékházat. Itt két dolgot furcsálltam. Egy, a turistaház zárva volt (na jó ez inkább sokkolt) és nem mi voltunk az elsők a csúcsnál aznap. Hogy miért? A válasz egyszerű. Van egy alternatív útvonal felfelé. Ez egy másik parkolótól indul, a pico ruivo achada do teixeirától, az viszont egy lankás 2 km hosszú kellemes ösvényen halad. Ez a könnyű útvonal. És mivel mi sokszor álltunk meg gyönyörködni, fotózni eltelt az idő és bizony volt dél mire felértünk, ekkorra pedig a normál időben induló turista járatok is megérkeznek. Mindenesetre pihentünk egyet, ettünk szendvicset, és csak ezután vágtunk neki az utolsó 100 méternek. De micsoda kilátás várt odafenn! Körben felhők mozogtak, ragyogott a nap! Csodás volt! A csúcskövön még egy magyar szalagot is találtunk feltűzve. Miután beteltünk a látvánnyal elindultunk visszafelé. Az úton itt már viszonylag sokan jöttek szembe. Meglepő, de rengeteg nyugdíjas korú francia, angol és német vág neki a könnyűnek igazán nem nevezhető menetnek. Valószínűleg akkor jártunk volna a legjobban, ha a legmagasabb csúcstól a könnyebb úton vágunk neki a visszatérésnek. Ez azonban fizikailag nem volt megvalósítható, mivel az autónk nem a pico ruivo achada do teixeiránál várt minket, hanem ugye a lokátornál… Egyébként sok cég kínál túrázási lehetőséget ezen az útvonalon. Kiteszik az embert, majd felveszik a másik oldalon – mindenki boldog. Szerintem, ha valaha visszajutunk mi is valami ilyesmit választunk majd. Ja, nem is írtam, hogy azt hiszem kétszer találkoztunk trail runnerekkel. Igazából tájfutás lenne ez is, de valamiért Madeirán ez nagyon megy. Egy helyben lakó ismerősöm Gomes is el szokott indulni ilyen versenyeken. A sziget legnyugatabbi városából indulnak neki és felfutnak a Pico ruivóra, majd le a keleten található félszigetig. (Erről a félszigetről is írok majd) Elég húzós útvonal.

A visszaút azért már elég kimerítő volt, de végül olyan délután fél három körül visszaértünk a Pico do Aireio-hoz. Nem kell mondjam, hogy ekkor már nagyon sok autó parkolt a tetőn, az ajándékboltok és a kávézó nyitva. Végre ihattunk kávét! Még benéztünk a kis múzeumba, ami a madeirai hegyek „felfedezőjének” Dr. Rui Silvának állít emléket, aki rengeteget tett a környező hegyek turisztikai hasznosításáért, valamint a ritka, kihalás széléről megmentett madeirai viharmadarakról szól.

És itt véget is ért a rövid hegyi túra. Ha valaki Madeirán jár szerintem ez a top látnivaló. A tripadvisoron nem hiába van ötösre értékelve.

Előkészületben van egy rövid videó is a túráról, ha kész leszek vele megosztom azt is. Aki szeretne több fotót látni az ITT megteheti a facebook galériában.

Ha tetszik a cikk kövess facebookon ITT!

A viszontlátásig: hajrá kifelé fotózni!

Ahogy az előző posztban ígértem, most kicsit északabbra látogatunk a Cserháttól. Pontosabban a Karancs-Medves Tájvédelmi körzetbe. Ide még az egy hetes május eleji tartózkodásunkkor ruccantunk ki. Az időjárás aznap kedvezett nekünk, bár inkább többet volt felhős az ég, mint sütött a nap, de legalább nem áztunk el, mint előtte nap. Nagyon régóta tervben volt ennek a két várnak és környékének felfedezése. Először Salgó várát kerestük fel. Maga Salgóbánya település a tájvédelmi körzet közepén helyezkedik el. Kicsit nehezen találtuk meg a várba vezető utat és a Geocsodák házánál kötöttünk ki először. Miért geocsodák? Mert a környéken több, akár világritkaságnak számító földtani csodát is találunk. 

A Somoskői vár alatti kőtenger

Itt ebben az információs központnban több interaktív képernyőn kaphatunk ízelítőt ezekről a földtani különlegességekről. Igazából nagyon szerettünk volna elmenni a Kazári riolittufa képződményt, de ez későbbre maradt, viszont képeken igazán gyönyörű, szóval érdemes felkeresni. Én is fel fogom. Csak érjek rá.

Kilátás Salgótarján felé Salgó várból

De a lényeg. Szóval a várat azért csak megtaláltuk. Egy alatta lévő parkolónál megálltunk és egy kb. negyed órás sétával el is értük a csodás fekvésű várat. A XIV. században épült vár viszonylag ép állapotban várja a látogatókat. Belépődíj nincs, és a falakon kívül nem is található benn semmi. Csak a kilátás. Az viszont szép. A vár oldalánál - ha már geocsodáknál tartottunk - van egy nagyon szép bazalt fala a várnak, a bejárat mellett.

A bazaltoszlopok Salgó várában

A vár mellett nem messze van még egy érdekesség, ez a boszorkánykő. A legenda szerint arról kapta a nevét, hogy itt szabadultak meg a boszorkánynak vélt asszonyoktól... Állítólag a köveken máig szellemük kísért... Ezt nem tudom megerősíteni ugyan, de a hely magassága lehetővé tehette a "megszabadulást"...

Boszorkánykő

A kilátás innen is pazar., maga a kövek pedig valóban különlegesek. Ferdén laponként fekszenek egymáson. Miután kigyönyörködtük magunkat elindultunk, hogy egy - szolnoki lakos lévén, ahol a folyó a Tiszába ömlik - igen érdekes helyet keressünk fel.

Fenyves úton a Boszorkánykőre

Salgó vára a Boszorkánykőről

Ez pedig a Zagyva folyó forrása volt. A Geocsodák házában azért tájékoztattak minket arról, hogy igazából nincs konkrét zagyva forrás, mert valójában forrásvidékről beszélhetünk, de azért van egy forrás, ami a "hivatalos" forrás. A vize nagyon sok ásványi anyagot tartalmaz, íze elég vasas... Van mellette egy tájékoztató tábla is, amiből megtudhatjuk, hogy ez a forrás egy bányatáró miatt tör itt a felszínre és sokszor kiszárad.

A Zagyva "forrása"

 Ezután már csak a Somoskői-vár volt hátra a kis kirándulásból, mert már itt látszott, hogy a Karancsra nem tudunk aznap felmászni... Szerintem egyébként a Somoskői várat már mindenki látta képen. Festői a kis tornyával. Somoskőújfalu a határon található olyannyira, hogy a vár konkrétan már Szlovákiához tartozik. Alatta kis parkoló, maga a vár pedig közvetlen mellette. Belépődíj van. A várban kiállítás nincs és hamar körbejárható. Viszont itt sem csak a vár rejt látnivalót. Alatta egy látványos bazalt orgona nyúlik tíz méter magasra.

A bazaltorgona

Emellett egy kőtengeren is mászkálhatunk. Ezeket jelzett ösvényeken találjuk. 

Most csak egy kis betekintést nyerhettünk - magam is persze - a környékbe, de biztos vagyok benne, hogy még visszatérünk, mert itt is, rengetek a felfedezni való. Akár geológiai különlegességekről, akár épített környezetről, vagy természetjárásról van szó.

A Somoskői vár

A vár belülről

Ha tetszett a poszt ITT követhetsz facebookon és nem maradsz le az újabb beszámolókról!

A viszontlátásig: Hajrá kifelé fotózni!

Azt nem mondhatjuk, hogy az idei május annyira elkényeztetne a jó idővel. Mikor egy hetet Bujákon töltöttünk a hónap elején, nekünk sem volt felhőtlen - akár szó szerint - az időjárás. Végül két elázással zártuk a hetet, melyek szerencsére nem voltak túl drasztikusak. Jártunk már ezen a környéken, volt is egy poszt erről: http://cotime.blog.hu/2015/02/07/cserhatra_fel. De akkor még havas volt a táj, most pedig igazi tavaszi bőségében pompázott.

Cserhátszentiván

Mi alapvetően a Keleti Cserhát  környékén kirándulgattunk és túráztunk, de Jártunk jóval északabbra is, de erről majd később írok. 

Szóval érkezésünk napján először Buják környékén tettünk egy sétát. A várrom alól indulva az erdőn keresztül kerestük fel a település felett található templomrom mellett újonnan kialakított területet.

Az itt lévő rom már csak egy alaprajz, még a XVII. században maradt magára, azóta pusztult. Néhány éve alakítottak ki egy kis pihenőhelyet, amit káőonka néven lehet megtalálni és ahonnan a nyugalommal együtt remek kilátás nyílik a községre is.

A káponka közelében

Egyébként Buják felett, ahogy az ösvényt kerestük visszafelé, találtunk néhány tavacskát, vagyis üregeket, ahol gyaníthatóan az esővíz gyűlik össze, viszont nem szivárog el, és nagyon egyedi hangulatuk van. Buják mellett van egy kápolna is - szemben a káponkával - ahova most nem másztunk fel, de előzőleg a másik posztban lehet róla olvasni.

A kis tavacskák egyike - háttérben a Mátra és Buják

Éjjel aztán esett az eső, ami arra volt jó, hogy kissé feláztasson minden erdei utat és ösvényt, hogy aztán nehezebben tudjuk megközelíteni a többi célpontot. De azért annyira nem volt vészes, inkább amiatt aggódtam kicsit, hogy valahol menet közben ázunk el. Az kellemetlenebb azért...

A bujáki várrom, háttérben a Honvéd üdülő 

Ha Bujákon járunk, akkor érdemes felkeresni a várromot is, ami néhány kilométerre fekszik a falu központjától egy magaslaton. Mára nem sok maradt az egyébként a romok alapján viszonylag nagynak tűnő várból. 1303-ban említik először. A hódoltság korában többször cserélt gazdát, mintegy 25-50 fős őrsége volt és a 1666 körül felrobbantották, azóta rom. Egy híres párviadal is játszódott a vár alatti részen, ahol a Szandai vár akkori kapitánya ütközött meg a bujáki vár urával. Erről bővebben itt http://papp.gportal.hu/gindex.php?pg=31272078&nid=5248223 lehet olvasni, szerintem érdekes!

A vár magas falai csak akkor látszanak, ha felmászunk a romhoz

És ha már szóba került Szanda vára is, akkor most kicsit kalandozzunk arra! A várrom egy sziklaormon áll Szanda-szandaváralja felett. A kék jelzésen át közelíthető meg vagy nyugat felől, Becske irányából, vagy a már említett Szanda felől. Mi Szanda felől vágtunk neki a kaptatónak. Először enyhén lankás úton haladtunk, de a vár tövében, - ahol már csak egy szűk csapás vezetett felfelé - igen meredeken kellett kaptatni felfelé. Na,de,micsoda panoráma van a magasból! 

Útban a szandai vár felé

Innen sokkal szebb kilátás nyílik körbe, mint a bujáki vártól, főként, mert sokkal magányosabban áll maga a várhegy. Fentről látni lehet a sasbérci kilátót - erről majd kicsit bővebben lejjebb - a környező településeket, és egy bányát, ami igazából kicsit illúzióromboló, de hozzátartozik a tájhoz. Szanda várának építése valamikor a XIV. században lehetett. Nem volt jelentős vár, a török könnyen elfoglalta, és mint fentebb már szó volt róla itt lakott Hubiár aga, aki szerepelt a párviadalban. A vár 1551-ben égett le, miután magyar katonák felgyújtották. Azóta rom.

Kilátás Szanda várából

Sajnos nem időzhettünk túl sokat a tetőn, mert a távolban szakadó eső már felénk tartott, így inkább megpróbáltunk még eső előtt visszaérni az autónkhoz. Nem sikerült... Kiadós esőben csúszkáltunk lefelé és mire leértünk el is állt... No comment.

Viszont ha már szóba került a Sasbérci kilátó, akkor nézzük meg hol is van és mi is ez. Szóval a kilátó vadász pihenőnek épült 1920-ban és sokáig használták is, de később leromlott az állapota. 1950-től romlott az állapota, míg 2002-ben végre felújították. Megközelítése Szanda, vagy Buják felől lehetséges egy erdei aszfaltúton - sok motoros jár ide amúgy - vagy természetesen gyalog a piros jelzésen. A kilátó tavasztól őszig van nyitva hétvégenként és ingyenesen látogatható, de adományokat elfogadnak, az épület állagmegóvása érdekében. A kilátó "őrzője" mesélte, hogy sokszor aranyhaj kastélyaként tekintenek rá a kisgyerekek. Csekkoltam, tényleg olyan :D 

A sasbérci kilátó

A kilátóból szép kilátás nyílik, érdemes felkeresni. A szandai vár is látszik, de a bujáki romot nem találtuk, pedig kellene látszania, hiszen a kilátó is látszik onnan...

Kilátás a szandai romokra

Nem tudom, kinek ismerős a Tepke? Nos ez elvileg a Keleti Cserhát legmagasabb pontja, ahol egy magas acél kilátóról lehet körbetekinteni. Ide is ellátogattunk a napokban. Ez már nincs messze Hollókőtől, a 21-es útról lekanyarodva hamarosan elkanyarodunk Alsótold irányába, majd nem sokkal ezután a Bableves csárdásnál kell leparkolni. Innen a kék jelzést követve kb. 4 km-re van a kilátó. A csárdában nem ettünk, de biztos jó a konyhája, mert rengetegen parkoltak előtte. A kék jelzést követve nagyon szép dombos környéken haladtunk felfelé, számomra ez a legszebb a Cserhátban. A sok domboldal, a legelők, vagy szántóföldek lankái... 

Útban a Tepkére, a tetőn a kilátó

Viszonylag hamar fel lehet érni, több helyen információs táblák is vannak. Mikor felértünk kb. ugyanaz játszódott le, mint Szandánál. Itt is láttuk az érkező záport. Viszont mivel nem láttunk villámokat úgy döntöttünk, hogy a kilátó alatt kivárjuk a végét. Egy negyed óra alatt haladt el az eső kifejezetten hideg szelet hagyva maga után. És ekkor felmásztunk a kilátóba. Nem mondom a legfelső szintek már elég merésznek tűnnek, de igazából teljesen biztonságos és stabil az egész. (Szerintem csak sok rádiótoronyra felmászó orosz fiatal videóját nézegettem és ezért tűnt kicsit szédülősnek)

Szép kilátás

A kilátó Tepkén

Viszont a kilátás innen is pompás! A Mátra vonulatai látszanak, sőt a Hollókői vár is felsejlik. Miután kellőképp átfagytunk, lemásztunk a kilátóból és visszaballagtunk a csárda felé.

Szakad mátraalján

Az utolsó napokra már inkább kirándulások jutottak. Elautóztunk Becskére, ahol a Megvilágosodás Sztúpa áll. Ez egy 2008-ban emelt sztúpa, ami nagyon hirtelen épült meg, miután az eredetileg Hamburga tervezett szentély építését az utolsó pillanatban nem engedélyezték. Becske felett áll, egy szépen kiépített lépcsősoron lehet megközelíteni. Minden vallási felekezet számára látogatható. 

A Megvilágosodás sztúpa imazászlók ölelésésbenUtazásunkat Herencsényben fejezzük be. Itt található egy nagyon szép romtemplom, ami a 14. században épült és igazából szerencsére nem teljesen rom, hiába használták egy ideig magtárnak is. A falu központjától a piros jelzésen lehet megközelíteni, Mivel mi siettünk épp ( igen én is utálom, ha sietni kell...) elég közel parkoltunk le a egy földúton.

A romtemplom

A templom nyitva van, szabadon látogatható. Tippnek mondom, hogy a falu másik oldalán áll egy káponka, azt is érdemes megnézni. MI sajnos a már említett időhiány miatt nem kerestük fel...

A templomban

Nos ennyi fért bele a beszámolóba. Szerintem rengeteg kincset rejt a környék. Igazából a felét ha sikerült meglátogatni egy hét alatt, szóval mindenkit bátorítok a látogatásra. Igazán felfedezésre érdemes tájegység!

Útközben Szanda és Terény között

Ha tetszettek a képek, vagy a poszt, akkor kövess facebookon!

A következő beszámolóban Somoskő felé látogatunk majd!

A viszontlátásig: Hajrá kifelé fotózni!

Ígértem, hogy a következő posztban végre a Tejútról is lesznek képek. De sajnos objektív okok miatt a tervezett Tejút fotózást el kellett halasztanom. Bosszantó persze nekem meg főleg, de ez sokszor előfordul. Vagy az időjárás, vagy a munka, vagy simán más elkerülhetetlen elfoglaltság szól közbe.

Akkor most mi legyen? Tettem fel a kérdést, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a terv kútba esett. Abból építkezzünk, amiből lehet - válaszoltam (magamban természetesen). Mivel több, mint két éve jártunk a Békéscsaba környéki kastélyoknál, és mivel utolsó látogatásunk óta arrafelé megnyílt a Lőkösháza melletti Vásárhelyi-Bréda Kastély is, gondoltam, miért ne köthetnénk össze programokat, jelesül tehetnénk egy látogatást a Pósteleki romoknál is, mondjuk kora este, a másik felújított kastély látogatása után?

Jól hangzott, csekkoltam még a meteoblue-n, hogy mi várható estére felhőzet tekintetében, ott rendesen megnyugtattam magam, hogy minden ok, majd délután nekivágtunk. A helyzet az, hogy Lőkösháza még Szolnoktól is igen távol van, konkrétan a határ mellett, így több órát autóztunk odáig. Ha az ember meglátogatja a kastély honlapját, egy nagyon korrekt turista látványosság ígéretével vág neki a látogatásnak.

És nem kell csalódnia. Az épület visszafogottan húzódik meg egy szép kastélyparkban, belül néhány berendezett szoba és különböző helyi érdekeltségű kiállítások várnak ránk.
A kastély  1806 körül épült és "Magyarországon, sőt Közép-Európában egyedülálló palladieszk, négy timpanonos, toszkán oszlopos kastély." (idézet a honlapról) Esténként egy 3D vetítést lehet megnézni, a kastély homlokzatára világítva. Hihetetlen jó atmoszférája lehet, de most nem tudtuk kipróbálni, na nem azért, mert szerintem kettesben lettünk volna a nézőtéren, - ez ugyanis szerintem nem lett volna akadály, mert külön megkérdezték tőlünk, hogy maradunk-e, ami azért meglepett és persze jól is esett - hanem mert még várt ránk egy vacsora, valamint a Pósteleki kastélyrom sötétedés után. Többször  írtam már, hogy előre szeretem ismerni a helyeket éjszakai fotózáshoz, mert a sötétben nehéz a témát megtalálni.

Nos a Pósteleki kastélyromnál már jártam, igazából tudtam, hogy milyen a környezete, így googlemaps-en csak a fekvését kellett tanulmányozni, mielőtt kigondoltam, hogy igen impozáns lenne az épület egy éjszakai háttérrel. A kastély - teljes nevén Széchenyi-Wenckheim kastély - feltehetően 1906-1909 között épült. Mindössze kb. 30 évig használták kastélyként, majd 1944 után lakói elmenekültek, később államosították. Egy biztos, a régi képek alapján nagyon impozáns épület volt hajdanán. Jelenleg a rom állagmegóvásán dolgoznak, azaz még ha csak romként is, de maradjon meg az utókornak belőle valami.  Egyébként a két évvel ezelőtti látogatásunk óta egy tanösvényt alakítottak ki, sőt egy kis tó is került a
kastélykertbe. Itt lehet tájékozódni róla. Miután megérkeztünk Póstelekre a Mókus csárdában vacsoráztunk egyet, előtte örömmel nyugtázva, hogy csak igaza lett a meteoblue-nak, mert kiderült az ég. Aztán vacsora után konstatáltam, hogy igazából most megint erősen felhős...  Mikor terveztem magamban, hogy mikor kellene a képeket készíteni természetesen kigondoltam, hogy a Tejúttal csodás lenne... Viszont, mivel Békéscsaba mellett voltunk néhány kilométerre szerintem erre nem igen van lehetőség, így az maradt, hogy holdfénnyel kellene komponálni. Az ilyen szellemkastélyos lenne... Nem mondom, hogy nem ment kicsit fel az agyvizem, mikor egyre kevesebb csillagot lehetett kivenni a felhők egyébként nagyon gyorsan úszó tömegei mögött, de ha az élet citromokat ad akkor csinálj belőle limonádét vagy mi ugye (ahogy egy amerikai mondás tartja). Azért egy csillagos estének jobban örültem volna, de még tervezem idén, hogy barátokkal újra ellátogatunk ide is, meg persze mindenképp kipróbáljuk a 3D vetítést is a Bréda kastélyban. Jah, volt nálam vaku ugye, meg vakuállvány, hogy flexibilisen tudjak alkalmazkodni a lehetőségekhez. Amatőr dolog vagy sem - inkább balszerencse talán - de mikor először felállítottam az állványt a vaku saru nem volt rajta, mert valahol leeshetett menet közben... Na, ezt keresd meg éjszaka egy füves kastélyparkban! Nem is próbálkoztam, ráadásul így a vaku felxibilítása egyenlő lett egy kalapácsfejjel... Viszont a holdfény nagyon erős volt és a rom is igazán sejtelmesnek látszott a fényében, szóval azért készítettem képeket, még ha nem is a tervek szeint teljesen. Amúgy annyira világos volt a hold, hogy nem is kellett használni zseblámpát egész este. A kastély után még elballagtunk a kis tóhoz is, ott is készítettem pár képet, de csillagok nélkül nem volt túl meggyőző az eredmény, talán máskor ugye...

A látogatás konklúziója, hogy érdemes ezeket a távoli kastélyokat - úgy távoli, hogy sokaknak távoli - meglátogatni. A nyugalom, a pompás parkok, a hatalmas fák egyedülálló atmoszférát teremtenek. A romkastély pedig egyenesen lenyűgöző! Itt a Húsvét lehet menni!

Remélem a következő posztban már tényleg lesz tejút, különben felmondok!

Ha tetszett itt a facebook oldal, ahol követni lehet a blogot.

A viszontlátásig: hajrá kifelé fotózni!

Mivel folyamatosan felhős idő volt az elmúlt hetekben, és főként akkor, mikor a korai tejutat szerettem volna fényképezni, úgy döntöttem, hogy kihasználom az alkalmat, mikor az egyik estére derült eget jósoltak és kimentem az előző cikk által körbejárt területre este, ahogy ígértem. (Itt)

Tanya éjjel - 14mm, f2,8, 30sec, ISO 6400

Ja igen, ilyenkor azért még egyszerűbb az éjszakai fotózás, mert nem kell este 10-ig várni a sötétedéssel... Terveim közt szerepelt, hogy amennyiben szerencsém lesz, próbálok képet készíteni az állatövi fényről, de csak később tudtam elindulni, mint akartam. Ráadásul mivel eső után voltunk elég rossz légkör fogadott, az állatövi fény pedig a horizonton van... Sebaj, még biztos lesz alkalmam a hónap során.

Szóval délután megtakarítottam az objektíveimet, feltöltöttem az akksimat. Több képet is terveztem előre fejben, mivel voltam már nappal a területen. (Általánosságban is igaz, hogy oda érdemes menni, amit ismer az ember mert egyébként a sötétben nehéz találni érdekes témát) Nem nagyon érhet meglepetés gondoltam. Ember tervez... Aztán csak a töltőn hagytam az akkumulátort... Egy szerencsém volt, hogy van még kettő tartalékban, igaz ezek már öregek, nem nagyon szeretik a hideget, de vészhelyzetben jól jönnek. Mint a mostani is... Szóval mielőtt elindul az ember érdemes átnézni, megvan-e minden felszerelés. A rutint kerülni kell, lásd a példát.

Facsoport - 14mm, f2,8, 25sec, ISO 3200

Most így kora tavasszal még nem nagyon van éjszakai élet a mezőkön. Békák elvétve brekegnek, csak néhány madár rebben fel az ember közelében, ahogy a sötétben nagy csendben ballag a cél felé. A fényképezni való fák az úttól néhány száz méterre voltak, és séta közben csak a vörös fejlámpám világított, hogy ne tegyem tönkre az éjszakai látásom. Így viszont egyszer-egyszer belegyalogoltam a vizenyős részekre, szóval a bakancs nem jött rosszul. Hideg nem volt, igazából beöltöztem, de nem lehetett hidegebb 3-4 Celsius foknál.

Készítettem néhány próba fotót, aztán elkezdtem megvalósítani a terveimet. Szerencsére nem tudtam mindent véghezvinni és így még visszamehetek a közeljövőben. (Ellentmondásos igaz?) Nos, mivel a tejút szebbik része hajnalban mutatja magát, így gyorsan számba veszem miket is lehetett találni az égen. Értve ezalatt a jellegzetes objektumokat, mert igazából végtelen sok dolog van odafenn ugye... Szóval fenn volt a Jupiter, szépen pislákolt a Szíriusz, könnyen felismerhető az orion és a fiastyúk is. De nem volt jó a légkör. Felhők úsztak át az égen, a horizont pedig kifejezetten párában úszott. Azért megpróbáltam kihozni a legtöbbet.

Most nem zseblámpát használtam a fotók bevilágításához, hanem vakut. Régebben írtam, hogy jobban kedvelem a zseblámpát erre a célra, de be kell ismernem, hogy néha jobb a vaku. Egyenletes a fénye, igaz nem annyira felxibilis, de pl., ha fúj egy kicsit a szél, akkor „megfagyasztja” a témát (mondjuk a fák ágait). Annyi extra volt, hogy raktam egy narancssárga színszűrőt a vakura, hogy a fényszennyezéssel legyen azonos a fehéregyensúlya.

De jöjjenek a képek!

Ha tetszenek  itt követhetsz Facebookon, hogy ne maradj le a friss posztokról! Terveim szerint a következő posztban már a tejút is szerepel végre!

A viszontlátásig: hajrá kifelé fotózni!

Lakatlan tanya - 14mm, f2,8, 30sec, ISO 6400

Háttérben a Jupiter - 14mm, f2,8, 25sec, ISO 3200

A Szíriusz, mellette az Orion - 14mm, f2,8, 25sec, ISO 3200

Kopasz fák - 14mm, f2,8, 25sec, ISO 3200

Akkor most kicsit pusztaságba látogatunk! Igazából régóta terveztem, hogy visszamegyek a homokhátság-tanyavilág cikk által lefedett területre. Mondjuk így tél végén azért nem egy színkavalkád amit ott találunk, de nem is akartam nagyon másnak láttatni, mint ami, úgyhogy elhatároztam, hogy fekete-fehérben készítek képeket. Egyébként is teljesen fakó minden, csak a friss szántóföldeken épp kihajtott növények visznek kis színt a tájba, már ahol szántóföld van, mert ez túlnyomórészt egy lápos, füves terület. Tavalyi látogatásomhoz képest, mintha még kevesebb tanyán lenne élet. Amik a képeken szerepelnek mind lakatlanok... Van valami melankolikus ebben a tájban, olyan magyaros borongós főleg ebben az időszakban... Úgy két-három órát töltöttem el itt. Nyugalom, tavasz eleji hűvös szél, néhány őz és egy egy messze serénykedő traktor társaságában. Szerencsém volt az időjárással, mert az általában vastagon a táj felett elterülő jellegtelen felhőtakaró helyett hol beborult, hol ragyogott a nap. Tónus és forma gazdag világ. Ahogy a járművem felé tartottam a visszaúton három kerékpáros húzott el a műúton nagy csendet húzva maguk után. Mivel elkezdődött a "tejút szezon" így legközelebb éjszaka jövök ide! Ja igen, aki korai tejutat fotózna, annak március 9-től nyílik rá jó esély legalább egy hétig! Ha gondolod kövesd a blogot itt a Facebook oldalon! A viszont látásig: hajrá kifelé fotózni!

Üdv mindenkinek! Nos tavaly nem sok találkozásom volt a hóval, idén viszont annál inkább. Nem is igen emlékszem olyan télre az utóbbi években, mikor napokig megmaradt a hó és nem kúszott 0 fok fölé a hőmérséklet, mármint olyan helyen, ahol épp tartózkodtam persze.... Viszont az utóbbi hetekben elég húzós téli hideg volt itt Koszovóban. Mostanra ugyan nincs nagy nyoma az egy-másfél hete még bokáig érő hónak és a mínusz 21 foknak sem, viszont amennyire lehetőségeim engedték jártamban-keltemben fotóztam így tudok egy kis betekintést adni arról, hogy milyen is a tél Koszovóban.

A Sharr hegység vonulata a távolban.

A Fehér Drin vízesés kissé fagyott állapotban

Néhány minimál Koszovó déli részén.

Tipikus koszovói "falu kép".

Mecset fehérben.

Kis esti idill.

Képpár, nagyjából ugyanonnan fotózva, Koszovó nyugati részén: október és január.

Esteledik, a háttérben a jellegzetes Ljuboten hegy.

Jégcsap.

Parkoló.

Ha gondolod Facebookon itt követhetsz. 

A következő találkozásig hajrá kifelé fotózni!