Az egyik múltkori posztban írtam a Tátrában járva - itt olvasható -, hogy alig várom hogy a hazai havas hegyeket is meglátogathassam. Akkor még nem volt sehol fehér a táj, mostanra azonban az ország nagy része kifehéredett. Így el is indultam, hogy egy még általam ezelőtt nem járt útvonalon felmásszak az Őr kőre. És ha már elutazok a Bükkig, hazafelé Szarvaskőn megállva készítsek néhány képet a faluról kora esti fényekkel. Ja és nem utolsó sorban végre kipróbáljam új szerzeményem egy fotós túra hátizsákot. Ez egy Lowepro photo sport pro 30l AW, ami gondolom nem sokat mond. Nekem azért kellett, mert viszonylag sok fotós cuccot viszek magammal és nem volt hátizsákom hozzá. Ez azt jelentette, hogy egy sima oldaltáska profilú tartóval botladoztam általában. Aztán jött egy alkalmi vétel és Miskolcról sikerült egy használt, de igazából teljesen újszerű zsákot beszereznem. Ezúton is köszi!
És akkor indulás!
Azt nem mondom, hogy korán indultam útnak, mert volt vagy 8 óra, mire összeszedtem magam. Ilyenkor télen több cucc kell, meg tea, meg minden, meg alapvetően nem volt kedvem korábban kelni... Mindegy is, végül viszonylag gyorsan megérkeztem Bélapátfalvára.
Többször jártam már itt korábban, de eddig inkább a Bél-kő felé mentünk az apátságtól indulva. Gondoltam mi baj lehet, ha most a Lak-völgyi tónál parkolok le és innen vágok neki a kis túrának. A tó természetesen befagyott, kis korcsolya pályát alakítottak ki rajta. Innen nagyon szép kilátás nyílik a Bél-kőre, vagyis igazából a felhagyott bányára. Viszont mivel a nap még szembe sütött én, - bízva a délutáni fényekben - nem készítettem fényképet róla. A Szomjas csuka étterem - ami a tóparton áll - zárva volt, gondoltam akkor itt sem lesz frissítés, ha visszatérek...
Meglepően nagy hó fogadott amúgy. Szolnok környékén is van hó, de azért nem ekkora, mert itt most térdközépig simán felért. A piros és kék jelzésen indultam el. A gondolom amúgy aszfalt úttól egy sorompónál váltam el. Innen már csak az előttem járók által kitaposott ösvényeken lépkedtem. A nyomok alapján volt valaki aki hótalpazott. Azzal biztos kényelmesebb lett volna a haladás, de nincs hótalpam, szóval maradt a bakancsos menet. Hóban felfelé kapaszkodni sokkal fárasztóbb, mint simán gyalogolni. Másnap olyan érdekes helyen volt izomlázam, ahol nem emlékszem mikor volt utoljára... Lefelé mindazonáltal sokkal gyorsabb a haladás, mert a hó puha és így sokkal térdkímélőbb, na, meg emellett gyorsabb is.
Egy erősebb kaptató után, ahol igen megszuszogósodtam - igen, igen, lehet gáz, de azt ne felejtsük el, hogy több, mint 10 kg cucc volt a hátamon, csak a fotóscucc 6 kg... - elérkeztem a katonasírokhoz. Itt egy pihenőt tartottam, elolvastam az itt életüket vesztett katonák történetét. Továbbindulásom után egy 10 perccel aztán realizáltam, hogy nincs jelzés körülöttem. Namost azért aggódni ugye nem kell, de vissza nem akartam fordulni, mert így is jó szintet nyertem már ekkorra. Elővettem hát a telefonom, betöltöttem a Locus-t, pozicionáltam magam és konstatáltam, hogy egy pár kilométeres kerülővel, de simán eljutok az Őr-kőre.
Hatalmas hangulata van a téli erdőnek. Nyugodt, csendes volt a vidék. Egész úton nem találkoztam senkivel, csak néhány fakopáncs kopogtatása törte meg a csendet néha. Ezután a kopasz réten vezetett át az utam. A rétet elhagyva jutottam a leghangulatosabb részre. Szembe tűzött a nap, oldalt fenyők álltak, az út mellett pedig széles törzsű kopasz fák... Igazán festői.
Az Almád-töbörnél aztán a jelzett túraösvény elég kaotikusba váltott. Persze nem maga az ösvény, hanem akik haladtak előttem. Merthogy többen lehettek és a kitaposott útvonal össze-vissza kanyargott, ahogy mindenki a jelzést kereshette. Ahogy az előttem járóknak, így nekem is határozott elképzelésem volt arról, hogy merre is kell menni, szóval rátettem egy lapáttal a káoszra egy új ösvény formájában. Az Őr-kőt innen már csak egy meredek kapaszkodó választotta el. De milyen csodás kilátás fogadott a 866 méter magas csúcson!
Igaz mivel a hó már nem volt friss, és az éjszaka ugyan hidegnek hideg volt, de zúzmara nem képződött, a messzi hegyoldalak nem tündököltek fehérben. Viszont az enyhe párásság a levegőben, na meg a csodás napsütés bőven kárpótolt. Leültem, elfogyasztottam az ebédem, ami egy konzerv és néhány szelet kenyér volt. Ittam a még tűzforró teámból és csodáltam a kilátást. Aztán lőttem néhány fotót és megindultam visszafelé.
A katonasírokig most már a piros jelzésen -ez volt az eredeti terv is de felfelé... - baktattam lefelé. Ez elég gyorsan ment, a fentebb leírt puha hó miatt. A síroknál aztán az a meglepetés fogadott, hogy az egyikről eltakarította valaki a havat és gyújtott egy mécsest. Tehát nem voltam egyedül... Hú... Ha ez egy horror film lenne nem is vettem volna észre a változást, csak a kamera zoomolt volna a sírra, miután gyanútlan önmagam továbbindulok az ösvényen... De persze simán leértem minden veszélyes fordulat nélkül...
És a tó partjára érve két dolog is a kezemre játszott. Az egyik az volt, hogy a nap valóban megkerülte a Bél-kőt és sápadt téli napsütéssel terítette be, a másik, hogy a Szomjas csuka kinyitott! A tervezett fotót így egy kávé követte. A megtett táv valahol 15 km körül lehetett, a szintemelkedés pedig 500 méter körül.
És egy szokásos posztomnak itt lenne vége, de volt egy csavar a tervezésben. Méghozzá, hogy ha már egyszer erre járok, akkor hazafelé megállok Szarvaskőn, felmegyek a várrom kilátójához és ott várom meg a napnyugtát, majd a lámpák felkapcsolásakor elkészítem A képet. Ahol 1. havas, 2. hegyes, 3. esti falu látszik.
Így is tettem. A parkolóból felkaptattam a kilátóhoz, néztem, ahogy egyre szürkülnek a hegyek, vágnak át a falun a kocsik, buszok. Több képet is csináltam, azt osztom itt meg, amelyik szerintem a legjobb lett. A többit majd a facebook oldalon! Innen lefelé már zseblámpával jöttem.
És akkor most van vége. Aki megteheti most látogassa meg a Bükk hegységet, mert teljesen más arcát mutatja a ilyenkor! Ez a bélapátfalvi rész a nyitott vendéglővel teljesen kerek kikapcsolódást kínál mindenkinek, mert túra után van hova behúzódni egy jó levesre, vagy bármi másra, amihez épp kedvünk van!
Ha tetszett a poszt kövesd a blogot, like-old a facebook oldalt, hogy máskor is találkozhassunk!
Legközelebb a behavazott alföldi tájról láthattok képeket és olvashattok néhány gondolatot!
Addig is: hajrá kifelé fotózni!
11. 25 Fontes vízesés - Madeira, Rabacal
Nos, a Szent Móricz kápolnát 
Na, hát ebből nem sok lett. Azzal tisztában voltam, hogy a majdnem teljes hold majd szinte elhomályosítja a csillagokat, de a felhőtlen égboltban azért bíztam. Végül nem is lett szerencsénk. Sajnos befelhősödött szinte teljesen. 
Az interjúért köszönet a képek alkotóinak Német Zsoltnak és Kuzma Tamásnak! 
Ja és egy ember épp hozta az utánpótlást a menedékházba. Azon az úton jött fel, amin mi. A különbség annyi volt, hogy liszt, tojás, tej és krumpli volt a hátán vagy 30 kilónyi. Badass az biztos. Láttunk farakásokat is felfelé jövet, mint később kiderült, aki felvisz egy rönköt, ajándék sört kap a Stefanika menedékházban, mert ide csak emberi erővel lehet bármit felhozni, tüzelő meg sok kell télire.
