Bulgária. A Rila és a Pirin hegységek hazája. Itt található a Balkán legmagasabb csúcsa, rengeteg gleccsertó, sziklás hegyoldalak és fenyők. Mikor kimondod az ország nevét, inkább a tengerpart ugrik be kapásból. Pedig hatalmas természeti kincsek is várják a látogatókat. Mi egy hetet töltöttünk el a hegyekben és biztosíthatom a kedves olvasókat, hogy amennyiben követik a sorozatot sok gyönyörű hellyel fognak találkozni! (Videó is készült, legalul lesz a linkje. Na jó IDE is berakom.) Úgyhogy hajrá!

A Lednoto tó az Everest kunyhóval

Bulgáriába igazából mondhatjuk könnyen el lehet jutni, ha pl. Montenegróval hasonlítjuk össze, mert a magyar határtól majdnem a bolgár határig autópálya vezet, ahol – mivel már 130 km/h-val lehet rajtuk közlekedni – viszonylag hamar odaérhetünk. Na, persze ott a határátlépés kínja, de aki a hegyekbe indul az nem a főszezont választja, azon kívül pedig a határátlépés is egyszerűbb. Na, nem kell mondanom, hogy idén csak az augusztus eleji időpont volt alkalmas szóval főszezonben utaztunk és így vártunk épp eleget, mind a magyar-szerb, mind a szerb-bolgár határon. Magyarország elhagyásakor a bácsalmási határátkelőt javaslom még mindig, viszont Bulgáriában nincs olyan helyismeretem, hogy tudnék másik átkelőt ajánlani a főútvonal helyett. Szóval ott marad a várakozás…

Itt még hárman...

Mikor elkezdtem összeállítani a túrák útvonalait rendeltem egy könyvet a Cicerone kiadótól (Walking Bulgaria National Parks), amit azért szeretek, mert így van egy kis generális kép az egész vidékről, földrajz, időjárás(!!!) és vannak benne túraleírások, amikből lehet szemezgetni. Térképeket is rendeltem és próbáltam kitalálni, hogy merre is tegyük a bázist. Namost az egyértelmű, hogy mivel még nem jártunk ott azokat a helyeket próbáltam besűríteni, amik a legfelkapottabbak, épp szépségük, vagy magasságuk okán. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy nagyobb népszerűségű helyekre megyünk, több látogatóval. Ezért végül persze  mindkettő hegységbe terveztünk túrákat.

Az első tavak

Először a Rila hegységet vettük célba. A szerb-bolgár határt átlépve Szófia felé indultunk, amit északról kerültünk meg, majd dél felé utaztunk. Itt rögtön le is írom, hogy jobb nyugat felől közelíteni Borovetz-et (a megcélzott települést), mert ugyan hosszabb út valamivel, de vannak autópálya szakaszok és a hegyre vezető út remekül fel van újítva, amin mi mentünk pedig, hogy is mondjam… Nem… Mivel Bulgária másik időzónát használ, így este hét óra környékén érkeztünk meg a szállásunkra, ami Borovetz szélén állt.

Háttérben a Musala

Borovetz egy üdülő település, aminek alapítása 1896-ra tehető és látványosan a téli időszakra van kihegyezve, azaz a főszezon a síszezon. Először a bolgár király vadászterülete volt. Ez azt is jelenti, hogy így nyáron sincs nagy tömeg az utcákon. Az éttermek egy része nyitva, de a boltok java zárva tart. Esti megérkezésünk után elkezdtünk másnapra bemálházni, mert korai indulással terveztünk útra kelni egy két napos trekkingre. Viszonylag sok szállás van a településen, simán lehet találni olcsón szállást. Meg persze drágán is, ha épp hotelben szertnénk megszállni. Hozzáteszem amúgy, hogy nagyon olcsó a szállás, vagyis olcsóbb, mint montenegró, de a hazai árakhoz képest is az. Ami mondjuk látatlanban kissé aggaszthatja az embert, az a „balkáni” állapotok feltételezése. Nekünk pozitív élményekben volt részünk, nem volt kirívó negatívum. Sőt volt olyan autópálya szakasz, ahol 140 km/h-val lehetett száguldani.

 Csodálatos tengerszemek

Szóval reggel korán felkeltünk, ettünk pár falatot, felcuccoltunk és nekiindultunk a hegyeknek. Az időjárás délutánra írt esőt, de nem nagy mennyiségben, úgyhogy ez annyira nem aggasztott minket. A terv alapján egy erdei úton elindulva jelzésen érintjük a Marica menedékházat, majd felkapaszkodunk 2400 méterre és onnan a Grancsar menedékházig megyünk. (Az útvonal egy része amúgy a már említett királyhoz kapcsolódik, állítólag ő rendelte el a megépítését, hogy a külföldi vendégeknek meg tudja mutatni milyen gyönyörű az országa) Ott pedig eltöltünk egy éjszakát. Másnap pedig onnan mászunk fel a Musalára. Jó terv, mintegy 30 km, 1000 méter szinttel. Azért a Grancsar-ban akartunk megszállni, mert velük fel tudtuk venni a kapcsolatot előzetesen és azt írták, hogy tuti lesz helyük. Mert jobb nem este szembesülni azzal, hogy, „ja már minden hely tele van, sajnáljuk.” és vészmegoldásokon gondolkodni. (Főleg, ha még nem jártunk egy helyen. Ha már van helyismerete az embernek persze bátrabban nekivág)

Az "ablakban" a Musala csúcson

Meg is tettünk vagy egy kilométert, elhaladtunk egy nagy félkész szállodakomplexum mellett, behatoltunk az erdőbe, mikor a semmiből elkezdett szakadni az eső. Amivel nagy gond nincs, egy-egy zápor oké, viszont hiába vártuk, hogy csendesedjen, ez nem történt meg. Az időjárás előrejelzés meg semmi ilyet nem írt… Azt nem akartuk, hogy egész nap esőben menjünk, mert annyira jó felszerelésünk azért nincs. Hosszas várakozás után visszafordultunk. Nos, mikor hárman vagytok és mindenki rettentő okos, azért nehéz mindenkinek tetsző kompromisszumot találni. Nem nagyon örültem a döntésnek, mert ez borította az összes többi napot is. Egyelőre. Aztán a későbbiek fényében tulajdonképp szerencsénk volt ezzel az esővel…

Kilátás a Musaláról

Visszatértünk hát a szállásra, az eső tovább kopogott, majd egy óra múlva elállt. Remek gondoltam, de akkor hogyan tovább? Az biztos volt, hogy nem tudunk nekivágni a tervezett útnak, mert nem érnénk időben a szállásig. úgyhogy taktikát váltottunk és megcéloztuk a Musala csúcsot, viszont az északi oldalról, ahonnan gondola használatával egész magasra fel lehet jutni. Onnan pedig kb. két óra alatt lehet a csúcsra felmászni. Ezzel volt esélyünk a Granchar menedékházig eljutni. Jó terv. Szóval a zsákok fel, át a településen egészen a felvonó állomásáig, ahol meglepően kevesen várakoztak, így hamar elindultunk felfelé. (Igen, szerintem is kisebb csalás, de csak én voltam ezen a véleményen :D)

Az időjárás állomás

Felérve már egészen remek volt a kilátás, ahhoz képest, hogy odalenn, meg útközben felhőrétegen siklottunk át. A csúcs ugyan nem látszott a felhőktől, de mivel jobbára változékony időjárás volt, nagyon reménykedtünk, hogy felszakadozik majd. (Ami fontos, hogy a gondola hétfőként és keddenként nem üzemel! (www.borovets-bg.com) Jelzett út vezet a csúcsig, annak első szakasza sima murvás útnak is beillene. Télen sípályák vanna keresztebn, sok a rövidebb felvonó) Haladtunk szépen, azonban történt egy kis baj, ugyanis Endre (túratárs) bakancsának talpa kezdett elfoszlani. Nos, sok mindent láttam már bakanccsal kapcsolatosan, de ilyet nem. Tulajdonképpen a bakancs felsőrésze és gumi talp része közti puha réteg kezdett elporladni… Na, ez nem volt jó hír. Az már itt látszott, hogy ugyan megpróbálhatjuk szervízelni (leukoplaszt, gyorskötöző, meg bármi, ami van), de így nem fogunk (azaz fog) két napot a hegyekben eltölteni. Szívás. Azért próbáltunk tenni valamit, de néhány kilométer után az a döntés született, hogy Endre visszamegy a szállásra, mi ketten pedig folytatjuk a menetet, aztán ugyanazon az úton térünk vissza, amin jöttünk. Az már csak hab a a tortán, hogy így feleslegesen hoztuk a rengeteg cuccot. Mindegy, lábedzésnek jó lesz… Amúgy a következő napokon minden alkalommal találtunk több levált bakancstalpat. Érdekes. (Valószínűleg az egyébként több, mint tíz éves, kívülről kifogástalannak tűnő Aku bakancs anyagfáradás, végelgyengülés áldozata lett)

Használt bakancs olcsón eladó

Az első menedékház a Musal ház volt útközben, ha nem vesszük figyelembe a felső állomásnál lévő Yastrebecet. Ide már csak kettesben értünk. Azt tudni kell a Rila hegységről, hogy rengeteg tó van odafent. Van egy csodálatos terület a Rilai hét tó völgye (Itt is jártunk, a következő beszámoló erről fog szólni), ahol kifejezetten szép elrendezésben vannak a tavak, (túl szépben) de a Musala alatti résznek sem kell szégyenkeznie, mert itt is varázslatos tengerszemek kacsintgatnak ránk. Az ösvény hamarosan változni kezdett. A törpefenyők eltűntek és maradtak a csupasz sziklák. Ezeken kapaszkodtunk tovább. Azt nem mondom, hogy nagyon sokan voltak, de azért látszott, hogy hétvégi napról van szó és felkapott helyről.

A téli út póznái

Elérve az Everest kunyhóhoz, ami 2723 méter magasan áll - és egy utolsó menedék a csúcs előtt – megálltunk egy kicsit frissíteni. Be nem mentünk, de azt tudom, hogy itt is lehet aludni, bár erről az egy szállásról olvastam, hogy kritikán aluli. Érdekes, hogy itt már azért gyűlt a tömeg, főleg lefelé igyekezett már mindenki, de felfelé is kaptattak még páran. Hát, innen még 200 méter felfelé, úgyhogy nekiveselkedtünk. Megmondom őszintén, hogy itt azért már eléggé fujtattam. (A videón látszik is…) Ez már igazi alpesi világ. Kövek, sziklák, meg a téli útvonal karói. Nagyjából ennyi. Ja, meg túrázók. Igen, és itt is feltűnt már – de ennek később lesz még példája bőven -, hogy sokan mennyire nem gondolják át, mikor ilyen magashegyi környezetbe indulnak, hogy azért ott más szabályok vannak. Mit értek ez alatt?

Hétvége

Azt, hogy az időjárás így július végén nagyon labilis. Bármikor eshet, sőt ahogy megfigyeltük esik is. Minden reggel és délután. A Rila hegységben ez minden nap így volt. És ez az eső lehet öt perces kis zápor, de lehet egy órás erős zivatar is, ahol a hőmérséklet lemegy 10 fokot. Sokan úgy gondolják, hogy, hát ha felvisz oda a felvonó, akkor mi baj lehet? És tény, szerintem szinte bárki átlagos fizikummal fel tud mászni a csúcsig, mert ugyan nem sík, de azért simán járható. Viszont amikor csoportokat láttunk rövidnadrágban, és pólóban sapka, kabát nélkül a szakadó esőben, az annyira nem lehetett vicces nekik. Nem vagyok egy nagy „így kell csinálni, csak így jó” ember, de azt tudomásul kell venni, hogy néhány alapvető felszerelést muszáj vinni (Esőkabát, esetleg poncsó, vagy esőnadrág, kamásli)

Visszatekintés a völgybe

De kanyarodjunk vissza a Musalához, amit már majdnem megmásztunk! És igen, lassan araszolva feljutottunk végül. Azt ugye nem kell mondanom, hogy míg az Everest kunyhónál hétágra sütött a nap, addig a csúcson már full ködben volt minden? Azért eldöntöttük, hogy várunk egy félórát legalább, hátha szerencsénk lesz. A csúcson van egy időjárás állomás és egy valamiféle kutatóház is (érdekességképp: magyar hozzájárulással épült 1960-ban). A meteorológiai állomásra, az előszobába be lehet menni vész esetén, hasonlóan az alacsony tátrai Király hegyen található adóházhoz.

Lefelé

Végül szerencsénk lett. A szél nagyon erősen fújt és szabad szemmel is látni lehetett, ahogy a pára átbukik a magaslaton, de egyszer csak előbújt a mélységben az Everest kunyhó, a Ledenoto (jeges) tóval egyetemben. Kb. tíz percig gyönyörködhettünk a fantasztikus kilátásban: hullámzó felhők, napsütés, zord sziklák… Hát tényleg lebilincselő… Miután szerettük volna elérni az elvileg este hatig járó felvonót lefelé, indulnunk kellett. Ekkor már nem sokan voltak fenn. Azok is elindultak, akik az irányukat tekintve a tervezett útvonalunkat választották.

Alig találkoztunk lefelé emberekkel. Ja, annyi, hogy ugye a csúcsról mentünk volna tovább a Grancar házig a B terv alapján. De mivel már csak ketten voltunk így a C tervet követve indultunk lefelé… Gyorsan haladtunk, de annyira lenyűgöző a sok tó, a hegyek, hogy nagyban hátráltatták a haladást. (Alapvetően az enyémet, de így társamét is természetesen…)

A Lednoto tó

Az utolsó kilométeren aztán, majdnem a felvonónál még elkapott egy erősebb zápor minket. Hangulatos volt. Beszálltunk a felvonóba, és süllyedtünk lefelé annak monoton morgásával egyetemben. Endre már a szálláson volt mire leértünk. A két bakancs teljesen elvált a talpától, a teraszon várták sorsukat. Endre elmondása szerint épp a szállásig húzta ki, mielőtt végleg megadta magát. Aztán remek bolgár ételekkel zártuk a napot, közben pedig a következő napok programjainak átszervezését beszéltük meg. Mert ez még csak az első nap volt, a hatból. A következő részből kiderül majd, hogy merre indultunk. (mondjuk már írtam, hogy a Rilai hét tóhoz :D)

Ha érdekel nézd meg a videót is, úgy még átfogóbb képed lehet a túráról! 

 És amennyiben tetszett a beszámoló kövesd a blogot, amit Facebookon is megtehetsz ITT, Instagramon pedig ITT!

A következő menetig: hajrá kifelé fotózni!

Oké, tudom, hogy a bolgár hegyeket ígértem a múltkor a durmitoros-montenegrós posztban de közben akadt egy üres hétvégénk, amit mindenképp a természethez közel akartunk tölteni, így nekiindultunk a Dunakanyarnak. A következőkben egy rövid beszámolóban mesélem el merre jártunk. Merthogy elkezdődött az igazi túraszezon (Igen, ami az iskolásoknak szomorú, az a túrázóknak öröm... Mármint a szeptember...) Szóval tartsatok velünk!

A Dunakanyar a Prédikálószékről

Szombat délután indultunk kettesben Kisoroszi felé. (Nem kell megijedni, lesz szó a Pilisről is!) Kicsit szerettünk volna lepihenni a Kisoroszi szigetcsúcson, ami egy fantasztikus hely, abszolút megvett, mikor télen arra jártunk. Nyáron strandolni is lehet és kemping is van. Mármint igazából az egész egy kemping is, vagyis nagyon nagy terület áll rendelkezésre a sátrak felállításához. Most is sok volt az ember, és a sátor, de gondolom a nyári csúcsban ez erősebb.

A horgász

A parkolásért fizetni kell a szigetcsúcs felé vezető földút elején. A parkolás 1000 forint, de ebből 500 forint lefogyasztható a Ráckert nevű vendéglátóhelyen, ami az egyetlen a területen. A sátorozás nem tudom mennyibe kerül, de a hely szépsége biztos, hogy megéri! Igazi nomád körülmények vesznek körbe. Szerencsére vannak telepítve mobil wc-k és van kiépített is, így nem válik a vadkemping a természetre nagyon terhelővé. 

S.Z.A.B.A.D.S.Á.G. 

A hosszú homokpadokon sétálni, lefeküdni a fövenyen egyedülálló élmény. Most majd csendesedik a part, ahogy az ősz megérkezik, de szerintem az év bármely időszakában felszabadító érzés a Duna és a háttérben álló hegyek látványa, amit a Visegrádi vár koronáz meg. Aznap hihetetlen fülledt idő volt, mi meg úgy készültünk, hogy lehűlés jön esővel kísérve, szóval abba a 10%-ba tartoztunk  a parton, akik hosszú nadrágban, majd feltűrt hosszú nadrágban sütkéreztek, a napon, meg gázoltak a meleg, bokáig érő vízben. Remélem jövőre pár napot el tudunk itt tölteni sátorral...

Most őszintén: ki nem kempingezne itt szívesen?

De most nem maradtunk estére, mert várt ránk a szállásunk Nagysápon. Egészen a szállóhelyre való érkezésünkig nem volt amúgy eső, de ahogy begurultunk a parkolóba, mintha kinyitották volna a csapot úgy ömlött... Becsekkoltunk, vacsoráztunk, aztán próbáltunk elaludni, mert rendezvény volt a szálláson és teljesen tisztán hallani lehetett a szobánkban, hogy milyen zene szól. Mivel viszonylag sokszor alszom másokkal egy légtérben mindig van nálam füldugó. De most ez sem segített. Na, most nem írom le a szállás nevét, mert amúgy teljesen korrekt volt minden, de azt azért nem értem, hogy miért adnak ki szobát, ha nem lehet benne aludni?

Egy kisfiú alkotása, ami pár perc múlva hullámsírba került

Egész éjjel hol erősebben, hol kevésbé erősen esett az eső és csak reménykedtünk, hogy nem lesz sártenger másnap… Reggeli után indultunk el Dömösre, ahol a révnél parkoltunk le. Köszönhetően az eléggé labilisnak ígérkező időjárásra, nem várt ránk az a nagy tömeg a parkolóban. Találkoztunk Lalával és hármasban indultunk el a piros jelzésen a patak mellett. Na, nem is jutottunk nagyon sokáig, mert egy kisebb eső épp a Szentfa kápolnánál ért el minket, ahol van egy esőbeálló, úgyhogy vártunk kicsit, míg csendesedni kezdett. Többen gyűltünk itt össze, és ahogy elnéztem inkább a Rám szakadék irányába orientálódtak a túrázók.

Izzadás megkezdve!

Mi is kacérkodtunk a gondolattal, de mivel 2010-ben jártam utoljára a Prédikálószéken és mivel kedvesem meg egyáltalán nem, a dunakanyari kilátás győzött. Az emelkedő kezdeténél egy tábla hívja fel a figyelmet arra, hogy gyakorlott túrázóknak ajánlott az útvonal. Jó, ok, persze full városi öltözetben nem egyszerű feljutni, de átlagos kondival, odafigyeléssel szerintem nyugodtan el lehet indulni. (Gondolom a Vadálló kövek sziklái, meg egy-két „ha saras, akkor csúszós” szakasz miatt van a figyelmeztetés. Meg még ki tudja miért.)

Ő itt egy kis melegségre vágyik

Gyönyörű hely ez, az egyik kedvenc útvonalam. Mikor először jártam erre 2001-2002 környékén, pont az volt az érzésem, hogy vadregényes szikláival olyan, mintha nem is itthon lennék. Ok, kicsit lehet túlzás – ezt a rendszeres olvasók tudják, hogy azért tudok lelkesedni erősen… - de tény, hogy kevés ennyire szép sziklás útvonal van az országban. Felfelé közel 500 méter szint várt ránk.

Egy sárosabb szakasz

Az látszott azért, hogy az eső itt is odatette magát, de nem volt vészes. Csak egy két jobban sárosabb szakaszon haladtunk keresztül. Ami inkább kellemetlenné tette a túrát, az a brutális páratartalom volt. Nem hazudok, mikor meg-megálltam fotózni, szó szerint csöpögött a homlokomról az izzadság. Vicces volt, mintha a trópusokon túráznánk…

A Vadálló kövek eleje

A Vadálló köveknél hosszabban elidőztünk, felmásztunk ide-oda, fotózkodtunk és élveztük a kilátást. Innen már lehetett látni a Duna, a nagy párában éppen hogy derengő vonalát. Egy kedves kis gyíkkal is találkoztunk, aki egy szikla alatt várta, hogy a nap kicsit felmelegítse, ha épp arra jár majd. A Prédikálószék innen már közel volt, hamar felértünk.

És a közepe...

Mint írtam, az ezredforduló környékén jártam itt először. Akkor sátorral egy csapat tagjaként ott aludtunk a kilátó helyén… Mert akkor még nem volt kilátó, meg ha jól emlékszem a csúcskereszt is hiányzott. Aztán 2010-ben egy villámlátogatás, szintén kilátó nélkül. Most viszont várt ránk az új kilátó. Emlékszem, mikor építeni kezdték vitáztak róla, hogy kell-e az oda, hiszen kilátás egyébként is parádés. Nos, szerintem nem zavaró a kilátó jelenléte. Persze természet közelibb, ha nincs ott épület, de viszonylag –sőt messziről teljesen – beleolvad a környezetébe, nameg ha valakit elkap az eső odafenn, simán kivárhatja a fedett teraszok egyikén… Remélem a torony fenntartása is folyamatos lesz a későbbiekben.

Ez elég vadregényes

Van beépítve egy látogató számláló, (itt a linkje), ez alapján több, mint 43000 ember kereste már fel a kilátót 2016-os felavatása óta. Valahol azt olvastam, hogy a kb. 40.000 látogatóból 20.000 szombaton, 10.000 vasárnap, a maradék pedig hétköznapokon mászott fel oda. ami ebből következik, hogy hétköznap itt is lényegesen kietlenebb a környék, nem meglepő módon. Amúgy nem voltak fent sokan, de mivel több irányból is fel lehet kapaszkodni, alapvetően egy népszerű csúcs.

A Duna szalagja a Prédikálószékről

Na, persze nem méltatlanul… A Dunakanyar látványa csodaszép. A párától sajnos nem láttunk el nagyon messzire, de azért előbukkant a Börzsöny, meg a Naszály tömbje is halványan. Sokáig időztünk, aztán, mikor az energiaszeletek tápanyagtartalma kezdett elfogyni belőlünk jobbnak láttuk, ha elindulunk Dömös felé, hogy együnk valamit. Lefelé a piros kereszt jelzést választottuk. Ez egy murvás út szinte végig. Nem annyira izgalmas, mint kövek felé, de ha valaki a hosszabb, de lankásabb felmenetelt választja, annak ideális lehet! Elhaladtunk néhány kedves rét mellett, ahol javában virágoztak az őszi kikericsek.

Panoráma a kilátóból

Visszérve Dömösre egy fantasztikus ebéd/vacsora várt ránk a Luis vendéglőben. Remek ízek a Dunától karnyújtásnyira! Egy szó, mint száz a Dunakanyar felejthetetlen élmény, ajánlom mindenkinek, főleg, hogy itt a túraszezon! A következő posztban elvileg már tényleg Bulgária következik, hacsak addig nem történik valami…

A viszont látásig: hajrá kifelé fotózni!

Azért még idepakolom a nyomvonalat! (Meg néhány plusz képet... Ha legörgetsz)

Felfelé

 Lefelé

Kikericsek

A piros pluszon lefelé

Ez még az emelkedő felfelé

Valami zajt hallottam

 Szóval, ahogy múltkor ígértem, akkor most megint Montenegróba látogatunk, bemutatkozik a Durmitor nemzeti park. Az előző posztban a Prokletije hegységben jártunk (ITT), ami keletebbre van innen és nagyon kietlen tud lenni, értve ezalatt, hogy nagyon kevés túratárssal találkozik az arra járó. Nos, a Durmitor azért másabb. Sokkal jobban kiépített, vannak síterepek is, ez pedig természetesen magához vonzza a pihenni vágyókat, szóval nem kell tartani attól, hogy egész nap egyedül kering az ember a hegyek között. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne találni kevésbé felkapott útvonalakat!

Háttérben a Sedlo

De kezdjük az elején! A montenegrói nyaralásunkat úgy terveztük, hogy nem kapkodunk és kicsit könnyítve a hosszú autóút fáradalmain útközben megállunk a szerbiai Zlatiborban, ahova délután érkezve szépen körbe tudunk majd nézni. Na, hát ezt a ragyogó tervet egy röszkei cirka öt órás határátkeléssel sikerült meghiúsítani... Igen, jogos miért mentünk arra a nyár közepén? Mert elszámítottuk a dolgokat. Egy éve szeptemberben az éjszaka közepén nem kellett várnunk, gondoltam, hogy oké várni kell kicsit, de az belefér. Nos, öt óra már eléég nehezen fér bele. Attól még én is nyűgös leszek. Tehát a fő tanács, ha valaki dél felé indul el nyáron, akkor semmikép sem Röszkét, vagy Tompát (ez kicsit jobb) kell választani, hanem Bácsalmásig el kell autózni, ami ugyan kerülő az autópályáról, de bőven időmegtakarítás a nagyobb határátkelőkhöz képest!

A Meded a Fekete tótól

 Na, azért csak elértünk Zlatiborba, de csak estére, szóval egy vacsorán kívül mást nem tudtunk csinálni. Ez a település nagyon szép helyen fekszik. Igazából helyi nyaralóhely, sok gyerekkel, kirakodóvásárral, mini vidámparkkal. Másnap innen már pár órára voltunk első célpontunktól. Egy gyors határátkelés és rá egy órára már Zabljak településen keresztül tartottunk a Crno Jezero felé. Zabljak egy kis üdülőváros, nagyon nem néztünk szét, mert nem itt szálltunk meg, de hangulatosnak tűnt első blikkre. 

Fenyő és víz

A település szélén van a Nemzeti Park legnagyobb tava, a már említett, híres Crno Jazero, azaz Fekete tó. A Fekete tó 1907-ben kapott védett státuszt, maga  a nemzeti park 1952 alakult meg, de nem csak a Durmitort, hanem a Tara folyó völgyének egészét magában foglalja. Mert itt van bizony a Tara kanyon is, amit sajnos csak autóból láttunk egy évvel ezelőtt. Parkolni nem könnyű, mivel nagyon populáris hely, így természetesen sokan vannak. A parkolótól kb. egy kilométert kell megtenni egy sétányon, utána elénk tárul a csodás látvány háttérben a hegység a két hatalmas csúccsal a mededdel és a Savin kukkal. Tényleg nagyon impozáns. A hegység neve alvó óriásokat jelent és valóban olyanok a hatalmas erdők fölé magasodó tömbök, mintha összekuporodott óriások lennének, akik bármikor felébredhetnek álmukból.

A csodálatos Prutas csúcs

Nos, amíg ott voltunk nem ébredtek fel és így simán körbe tudtuk barangolni a két tavat. Viszonylag tömeg volt, de ahogy egyre beljebb sétáltunk, azért nem éreztük kellemetlennek, sőt egy ideig nem is találkoztunk senkivel. A gleccser tó, igazából két tóból áll, a kis és nagy tavakból. 1416 méteres magasságban fekszik, szóval az idő még nyáron is kellemes. A kis tó a maga 49 méteres mélységével a mélyebbik. Egyszerű ösvény vezet körbe, főleg fenyvesek között. A kilátás viszont igazi idill a hatalmas, tiszta vízfelülettel és háttérben a csúcsokkal. Napokig elnézegetném... Olyan egy-másfél óra alatt kényelmesen körbe lehet sétálni a kb. 3,5 km-es távot. Amúgy innen indulnak a magasabb régióba induló turista utak is. Igazából egy ilyen „must see”, azaz a „muszáj megnézni” természeti képződmény, ha valaki a hegységben jár.

Úton a Skrcko Zdrielo felé

Aznap a séta után még hátra volt egy másfél órás autóút a szállásunkig Pluzine-be. A Durmitor déli felén keresztül vezet egy panoráma út, mindenképp azon akartunk végigmenni, mert előzetesen nagyon szépnek ígérkezett. Hát erre nem is cáfolt rá. Ha egy dolog van, amit Montenegróban megnéz az ember, akkor ennek kell lennie annak. (na jó nem csak ennek, (ennek is) de, huh…) Az út keresztül a hegységen vezet felkapaszkodva az 1907 méter magas Sedlo hágóba. Habár az út meglehetősen szűk, azért szerencsére nem kell túl nagy forgalomra számítani. Több kis megálló-, parkolóhely segíti az egyszeri utazót a panoráma minél teljesebb befogadásához. Igazi festői táj, a maga üde zöldjével, gyűrött felszínével, a kis pásztorszállásokkal… (Azért annak, aki nem szokott, vagy nem szeret hegyekben vezetni nem biztos, hogy ez a legjobb útvonal!)

A hágóban a viharos szélben

Nekünk abban a szerencsében volt részünk, hogy napokon keresztül ingázhattunk rajta. Amúgy ahogy Pluzine felé haladsz és egyszer csak a jó 1500-1700 méter magasból először látod meg a jóval alacsonyabban fekvő részeket, na akkor lehet igazán érzékelni milyen magasan is van a fennsík. Menet közben érdemes megállni az egyszerű kávékimérők egyikében, ahol török kávét lehet fogyasztani, meg lehet beszerezni mézet – hihetetlen sok virágot láttunk -, ja meg pálinkát.

Szélvédett pihenő

Pluzine egy mesterséges település,- abban az értelemben, hogy egy víztározó mellé építették, miután a környező völgyeket elárasztották vízzel, - mi ezt választottuk bázisnak. Általában egy éjszakára szállnak meg, akik erre vetődnek, aztán mennek tovább Zabljak felé. Igazából nem volt a legjobb választás be kell vallani. Na, nem mintha nem lenne csendes és szép a tóval, de a hegységbe való eljutáshoz minden nap kellett autózni, oké csodás útvonalon, de mégis…

Óriási tér

Túra szempontból nem meglepő módon elég gazdag a környék. Mi most csak kisebb túrákat tettünk, nem másztunk fel a Bobotov Kuk-ra például, így nagyon sok kiaknázatlan potenciált hagytunk ott, ami arra lesz jó, hogy jobb helyismerettel tudjuk folytatni felfedezést, talán jövőre. Most július elején jártunk ott, ami hegyi szempontból nem ideális, olyan értelemben, hogy az időjárás nagyon változékony. Esik, vagy nem, felhős, borult, napos... Ami mellette szól, hogy a hőmérséklet remek, ahhoz képest, hogy nyár közepe van. Már írtam, hogy nagyon sok túraútvonal a Fekete tó érintésével indul. A másik jó kiindulóhely a panorámaút. Több helyen van parkoló kialakítva, ahonnan a hegy belsejébe vezetnek a jelzések. 

Ami vonzó lehet benne, hogy magasabban helyezkedik el, lásd fentebb az 1685 méter magasságú kiindulópontot, ami valamivel fentebb van, mint Zabljak. Az egyik napon a Prutas csúcs felé tartó útvonalon indultunk a Skrcko Zdrielo hágóba. Aznapra is jeleztek előre kisebb esőt, de még nem kezdte el, szóval nyugodtan indultunk el felfelé még meleg, napos időben.

A hágó felé

Az az igazság, hogy már emelkedés nélkül is nagyon döbbenetes az egész. Tényleg annyira tágas, hogy nehéz visszaadni képeken... A Prutas csúcs, amit említettem egyébként egy nagyon jellegzetes hegy teteje. A panoráma úton haladva egyszer csak van egy nagy sziklatömb, aminek a gyűrődései tökéletesen látszanak, ami extra benne, hogy ezek vertikális gyűrődések! Vagyis annyira gyűrődések, hogy már függőlegesek. 

Birkák!

A zöldellő tájon keresztül soakt mentünk kb. tartva a szintet, utána a gerinc előtt elkezdtünk kaptatni. Nem egy vészes a dolog, maga a Skrcko hágó 2114 méter magasan van. Felérve a hegység belseje tárult elénk. Felhőtlen időjárási viszonyok között a legmagasabb csúcsokban lehetett volna gyönyörködni, de aznap a felhők eltakarták őket. Azért így is gyönyörű látvány, sőt a felhők gyors mozgásukkal valahogy mindig vadregényesebbé teszik a tájat. Hófoltok természetesen voltak még, elég nagy számban. Fogyasztottunk egy kis elemózsiát és gyönyörködtünk, amennyire a viharos szél engedte.

A panoráma út a Sedloból

A Prutasra már nem másztunk fel innen, hanem visszafordultunk az út felé. Nem sok túrázóval futottunk össze. Volt vagy hat útközben, így nem kellett sorban állnunk sehol, hogy keresztülhaladjunk... Esőt amúgy nem kaptunk szerencsére, csak néhány csepp esett. Jaj, amit még szeretek itt, hogy vannak birkák ugyanúgy, mint a Prokletijében. Kolompolnak halkan, majd a pásztorok kiabálnak... Idilli.

"a Durmitor annyira szép, hogy az Opelünk Volvónak nézett ki a tájban!" ;)

Másnap a panoráma út hágójából indultunk el körbemászkálni. Na, itt jól kinéztem egy útvonalat, ami még a térképen is fenn volt, aztán a valóság rácáfolt erre, mert semmi jelzést nem találtunk, és bár követtük a Locusban a helyzetünk, egy idő után feladtuk a dolgot és visszafordultunk, mert nemhogy jelzés, de ösvény sem volt. De mindegy, take it easy. Így az maradt, hogy kicsit fentebb mászva körbenézzük a fennsíkot. Na, ez így is impresszív és kitölti az érzékszerveid...

Virágok háttérben a Prutassal

Összegezve azt mondanám, hogy tényleg megéri elutazni ide. Ha valaki szereti a hegyeket nem csalódhat. És nem is jártuk be egyáltalán, mégis lenyűgözött. (Ne felejtsük el, hogy a Durmitor és a Tara kanyon összefügg és 450 méter és 2522 méter közt helyezkedik el, számos tóval, forrással) Egy tengerpartra tervezett montenegrói nyaralásból néhány napra érdemes meglátogatni, kicsit hűsölni a napfényes part után. Kiinduló állomásnak talán Zabljak környékét jobban ajánlanám, mert autó nélkül is lehet túrázni indulni. Zárszónak meg annyit írnék, hogy a Durmitor annyira szép, hogy az Opelünk Volvónak nézett ki a tájban!

És megint a Panoráma út

Ha tetszett, akkor kövesd a blogot, vagy kövesd a facebook oldalunkat még több fotóért! Érdemes hangolódni, mert a legközelebbi posztban már a bolgár hegyekben járunk majd, igazi csúcsokkal felejthetetlen tavakkal és esővel! 

A viszontlátásig: Hajrá kifelé fotózni!

Kilátás a Skrcko hágótól

Jó régen nem jelentkeztem, igazából elég eseménydús időszakon vagyok túl mind magánéleti, mind munka viszonylatában, szóval nem volt időm kb. semmire… Viszont ez az időszak is véget ért és most értünk haza Montenegróból, ahol megint fantasztikus élményekkel lettünk gazdagabbak!

A Volusnicán

Valójában körutaztunk, de túra szempontból két jelentős helyen jártunk, ezek pedig a Durmitor és a Prokletije nemzeti parkok voltak. A Prokletijében már tavaly jártam, több beszámolót is írtam róla (meg itt), a Durmitor viszont új helyszín volt. Most is több beszámolót írok majd (meg videókat is készítettem) a helyszínekről tervezetten.

A völgy végében estefelé

Elsőnek a Prokletijébe, annak is csodálatos Grbaja völgyébe utazunk! Mivel néhány beszámolót már írtam, így inkább arra koncentrálok majd, hogy konkrétan a völgyből gyalogszerrel milyen túracélpontok érhetők el.

Kezdjük azzal, hogy a Prokletije szó jelentése elátkozott. Hogy miért kapta ezt a nevet? Valószínűleg azért, mert hatalmas vonulata nemcsak tekintélyt parancsoló, de szinte leküzdhetetlen akadályként tornyosul az ember előtt. És itt nem arra kell gondolni, hogy itt valami csoda képességekkel kell rendelkezni a túrázáshoz, de arra mindenképp, hogy nincsenek nagyon könnyű túrák benne.

A varázslatosan zöld erdő

A Grbaja völgy 1100 méteren található, Gusnije településtől délre. Egy szál kis hegyi út vezet bele. Néhány turistaszálló, valamennyi pihenőház és egy „nyári szállás” található benne (Az állattartóknál ahol finom házi sajtot, joghurtot lehet venni)

Ez pedig egy 2 perces hangulatvideó

A nemzeti parkba jelképes egy eurós áron juthatunk be, amit a völgy közepe felé álló bódénál kérnek el. Ha az ember megérkezik a Katun Maja Karanfil nevű vendégházig/étteremig, ahol le tudja rakni a kocsit, tényleg döbbenetes méretek tornyosulnak fölé. Konkrétan 2100-2400 méter magas csúcsokról van szó körben. Ami engem nagyon megfogott, hogy nincs tömeg. Annyira kiesik még montenegrói viszonyaltban is és annyira nincs kiépítve, hogy egyszerűen elkerülik a tömegek. Szóval, aki igazi vadregényes helyre vágyik, annak itt a helye!

Visszafelé

Kocsival az út 12 óráig tart ide. (Szolnokról) Szállást bármelyik szállás foglaló portálon lehet találni. Ha Gusinje városában száll meg valaki, akkor a másik nagy völgyet könnyebben elérheti (Ropojana). Viszont, ha nem akarunk autót használni, akkor érdemes itt ebben a völgyben foglalni. Ezek a szállások mondjuk úgy elég nyugodtak…

Taljanka

Tehát nem meglepő módon a völgyből több túraútvonal is indul. A legnevesebb közülük a Talijanka nevű csúcsra visz fel (ezt ajánlotta figyelmünkbe a pincér az étteremben is). Az útvonal lényege, hogy a háztól jobbra indulva először kb. 600 métert kell leküzdeni egy csodálatos erdőben, majd az erdőből előbújva még egy darabig a hatalmas sziklák látványa nélkül kell folytatnunk utunkat, de még 2-300 méter magasság megtétele után egy valódi katarzis, mikor a Volusnicára (1873m) felérve eléd tárul a hihetetlen szépségű sziklavonulat a völgy másik oldaláról.

Nos a sziklák felhőkbe öltözv,e

Innen szépen kivehető a későbbiekben ismertetett Severni vrh-re tartó útvonal is. Látni lehet a híres „Kissing cats” sziklaformációt is. Továbbindulva a gerincen haladunk. Balról a már említett hatalmas sziklák, jobbról a sokkal szelídebb völgy látszik zöld füves kárpitjával. Szebbnél szebb kilátások után az ösvény elfordul és a Taljanka (2057m) csúcsra visz. Innen visszatekintve páratlan a kilátás… És ez komoly.

A "Kissing cats"

Innen kétfelé indulhatunk tovább. Vagy a völgyet körülvevő gerincen haladunk, mely visszavisz az erdőszélre, ahol a már ismert útvonalon ballagunk le, vagy mehetünk kelet felé, ami az albán területen haladva kanyarodik vissza a völgybe. (Ja, mert a völgy legvége már Albánia!) Erre nem jártam, de épp ahogy most másztunk fel egy család arra ment le és épségben voltak, mikor az étteremnél összetalálkoztunk velük újra. Annak az útvonalnak a vége tűnik térkép alapján elég meredeknek. Az útvonal szépen fel van festve végig, jól követhető. Most nem mentünk fel a Taljanka csúcsra, mert éjszaka egy elég erős eső esett és a csúcs előtt pár száz méterrel elkezdett esni az eső és mivel viharokat jósoltak, nem akartunk a gerincen villámok közt szaladgálni... Sajnos... Mert végül nem volt akkora eső... De safety first! (Ja, nem a kávé a first...)

A túra útvonala

Severni vrh

Mint írtam ez a túra a völgy átellenes oldalában indul. Kissé beljebb érve a völgybe, egy kissé nehezen észrevehető ösvényen kezdjük meg a kaptatást. Egy nehéz kaptatón… Ugyanis kb. 2 km alatt jutunk el 2000m-es magasságba. Először fák között, majd nagy sziklák között kell haladni, majd 2000 méter után egy hatalmas kötenger mellett/felett haladunk.

Az irdatlan sziklafal alatt

Jobbról a hegy hatalmas tömbje egy függőleges sziklafallal határolja a látómezőt. Visszanézve páratlan a látvány. Innen már jól látszik az előző túra útvonala a Volusnicával. Az útvonal itt elágazik. Ha jobbra tartunk, akkor a kőtengeren keresztülvágva egy szűk hágóig jutunk. Sajnos mikor ott jártunk, mint később kiderült elnéztük az útvonalat és egy olyan helyen kezdtünk el felmászni, ahol a sziklák elég megbízhatatlanul kötődtek a földhöz, így hamar feladtuk a továbbjutást, mert elég kitett helyről beszélünk.

Kötenger

A helyes út a szikla bal oldalán vezet. Ott van kötél is kirakva, azon kell felkapaszkodni a hágóba. mivel ott már nem jártam, csak leírásokból és a youtube-ról tudom, hogy utána egy lankásabb rész jön, majd megint egy mászósabb, de nem sziklamászó nehézségű. Ekkor lehet elérni az első csúcsra. Innen már nagyon kitett helyen lehet továbbmenni a többi csúcsra (mert három van egymás után). Mindenesetre annak ajánlom, aki biztosan mozog a sziklákon.

Ez itt elég meredek

Egyébként a The Mountains of Montenegro útikönyv szerint ez a legnehezebb útvonal Montenegróban… Visszatérni az érkezési útvonalon lehet. Vagy a már említett elágazásnál balra fordulva. Itt a hegyoldalban haladva, elég gyér jelzésellátottság mellett hamarosan a Kissing cats” sziklaformáció következik. A boltív alatt egy néhány méter magas sziklafalon keresztül lehet továbbmenni. Mikor ott jártunk egy hegymászó kötél volt felkötve, az könnyítette a továbbjutást. Mi ott nem mentünk tovább, hanem a visszafordultunk, de aki átmászik, az elvileg kényelmesen ereszkedhet lefelé az Ocnjak csúcsot érintve vissza a völgybe.

A túra útvonala

Karaula

Az utolsó útvonala karaula (1915m) csúcsra vezet. Itt még nem jártunk, a nyomvonal a Taljanka felé vezető úton kezdődik, ami az erdőben kettéválik. Innen egy erős kaptató vezet a hegygerincre az erdőn át.

A Karaula a Volusnica előtti emelkedőről

A csúcs maga egy sziklakiemelkedés és remek körpanorámát nyújt a környékre, lehet látni a közeli Plav települést és a hasonló nevű tavat is. Visszatérés ugyanazon az útvonalon.

A túra útvonala

Ha az ember tanulmányozza a térképet, akkor láthatja, hogy a szomszédos Ropojana völgybe is át lehet kelni gyalogszerrel, majd abban a völgyben is lehet túrázni. Viszont ez már hossza miatt nehezen kivitelezhető, jobb autóval átgördülni a másik völgybe és onnan indulni. Ott is remek csúcsok mászhatók meg. (Itt írtam egyről)

A völgy vége

Remélem csináltam kedvet a túrázáshoz! Sajnos Montenegró nem a szomszédban van, de akár egy tengerparti nyaralás utolsó napjaira is beiktatható a látogatás. Vadregényes, csendes zéró stressz zóna…

Ha tetszett a poszt és érdekelnek továbbiak – merthogy legközelebb a másik nagy montenegrói nemzeti parkról írok majd – kövesd a facebook oldalunkat, vagy a blogot!

 A viszontlátásig: Hajrá kifelé fotózni!

Szóval ugye itt a tavasz, mi pedig egy pályázaton nyert hétvégét töltöttünk el a Bükkben, egészen pontosan a Rejteki kutatóházban. Azt mondanom sem kell, hogy azért a sok téli túrázás után igazi felüdülés volt úgy közlekedni, hogy le lehet heveredni a fűbe, vagy egyáltalán leülni és csak élvezni a pillanatot... (Félreértés ne essék imádom a téli túrákat, csak formájukban és tartalmukban mást adnak. Pl. havat. Meg hideget.)

Napozás és pihenés Lillafüred felett

A pályázatot a Bükki Csillagoségbolt-park írta ki amúgy a logójukra, amin menyasszonyom pályaműve lett kiválasztva győztesnek. A díjunk egy kiadványcsomag és egy hétvége volt a már említett Rejteki kutatóházban.

A hétvégére nem terveztem hosszú túrát, inkább azt találtuk ki, hogy kicsit körbe kiránduljuk a környéket. Elmentünk Lillafüredre, Bükkszentkeresztre és meglátogattuk Répáshutát is. 

Erdőrészlet Répáshuta mellett

Most nem fogok túl sokat írni, mert inkább pihenni mentünk, csak a képekhez fűzök leírásokat, hogy kedvet csináljak a kalandozáshoz. Merthogy újra erőre kapott bennem is, hogy igen jó lenne egy hetet végig trekkingelni a Bükkben valamikor... Mert számtalan csoda, határtalan nyugalom és valami nosztalgia is vár az erdők mélyén... Annyit még csak, hogy a Rejteki kutatóház gyönyörű nyugodt helyen van, bár az elhelyezés szimpla, és térerő is alig van, meg nincs tv, de épp ezek miatt szakít ki a hétköznapokból... Bükkszentkereszten az Ódon panzió éttermében vacsoráztunk, ahol rettentő kedvesek voltak velünk. Szóval hajrá irány a Bükk!

Kilátás a Bükkszentkereszti kilátóból. A távolban a Magas Tátra csúcsai fehérlettek. What a view!

A Tátra közelebbről. Sajnos a teleobjektívem a szálláson pihent...

A Tar-kő és a Három kő, most tavaszi öltözetben. Mikor egy hónapja itt jártam még havas volt minden. (itt elolvashatod)

A Balla barlang Répáshuta mellett. Rengeteg kincset rejt a hegység. Ez a barlang pl. hatalmas, és az úttól 10 perc alatt elérhető...

A barlang benntről

Még több virág! És a hetek múlásával egyre több lesz mindenfelé!

Répáshuta felett a legelőn csodás tavaszi napsütésben

Vízesés Lillafüreden. Megmondom őszintén, hogy minden szépsége ellenére Lillafüred kissé csalódás volt. Ugyanis hatalmas volt a tömeg. Hétköznap tuti nem találkoznánk ennyi emberrel!

A Hámori tó ugyancsak Lillafüreden. Igazán festői, nem?

Tavasz az erdőben. Ilyenkor még nagyon világos az erdő és konkrétan ragyognak a levelek.

Virágkavalkád I.

Virágkavalkád II.

Most ennyi fért bele! Kövess facebookon ITT!

A viszontlátásig pedig: Hajrá kifelé fotózni!

Ugye milyen jó ez a tavasz végre? Azért még egy beszámoló erejéig csak visszarepítenék mindenkit a télbe, ha nem gond. Vagyis nem teljesen a télbe, hanem egy ilyen tavaszias téli hangulatba, ahol már megjelenik a sár is, mint hangulati elem, de azért nagyrészt fehér még a táj. Túra a Mátrában március végén.

A távolban a Kékes rejtőzködik

Mielőtt eldöntöttük, hogy merre is fogunk indulni túrázni, igyekeztem figyelembe venni, hogy az olvadás miatt a hazai terepek már dagonyásak lehetnek így kora tavasszal, ezért inkább az Alacsony Tátra felé kacsintgattam, ahol biztos, hogy még a hó az úr. Mert a sarat nem nagyon állhatom… De aztán jött az egy hetes szibériai időjárás és újra esett a hó a hazai hegyekben, meg fagyott is egész héten, így a Mátrára esett a választás, pontosabban egy Mátraháza-Kékestető-Galyatető túrára.

Mielőtt belekezdenék a beszámolóba szeretném figyelmetekbe ajánlani túravideónkat, ami vizuálisan még inkább kiszélesíti a leírtakat. Van benne minden érdekes. De inkább kattintsatok rá!

Most az egyszer elég időben keltünk útra Szolnokról - olyan fél 7-7 lehetett -, mikor már a kocsiban reggeliztünk. Fél 9 körül már a mátraházi parkolóban szedelőzködtünk és nagyon jókedvűen konstatáltuk, hogy végre napsütésben fogunk gyalogolni a sok borult-párás-felhős túra után. Tavaly, mikor áprilisban Sástótól kapaszkodtam fel ide épp a nagy havazás után érkeztem. (itt olvasható) Most ott parkoltunk, ahol akkor egy teherautónyi hóbucka trónolt. Ebből látszott, hogy a tavasz azért ide is elérkezett.

Végre napsütés és hó egyszerre!

A sárga jelzésen indultunk, nem a sípályán felfelé, bár épp pár nappal előtte ért véget a síszezon, így nem lett volna gond, ha arra megyünk, de a választott útvonalon egy évvel ezelőtt győzött a hó és nem jutottam fel a Kékesre. Most viszont erre minden esély megvolt. Az erdő teljesen más arcát mutatja, ha napsütés van. Ez igaz még akkor is, ha történetesen nincs lomb a fákon így tél végén. Csodás a hó, ahogy csillog a felülete, meg a csupasz fák mögül kikandikáló nap. Most mondhatnám, hogy végre megérdemeltük ezt, de ez természetesen nem így működik…

Árnyjáték

Nem tartott sokáig felérni a Kékestetőre. Viszonylag sokan voltak fenn, dacára a síszezon végének. Egy sráccal beszéltünk, akivel még a Kékes előtt találkoztunk, ő azt mondta, hogy arra a napra ugyan mást tervezett, de ahogy kinézett az ablakon reggel – Hatvanban – úgy döntött, hogy egy ilyen Pazar napon muszáj kimenni a természetbe. Úgyhogy nem nagy varázslat megmondani miért volt sok ember, persze turisták jelentős része azért a könnyebb utat választotta, tehát a Kékes parkolójából sétált, de nincs ezzel gond.

A távolban Galyatető, a Kékes adótoronyból

Ha már Kékes természetesen felmentünk a TV toronyba is és persze, hogy ittunk egy forralt bort Magyarország legmagasabban fekvő presszójában! Aznap különösen szép volt a körpanoráma, a felhők még nem foglalták el a Kékest, de folyamatosan próbálkoztak – ez szép jelenség -, nyugati irányban pedig a felhőtakaró felett voltunk… Lehetett látni Galyatetőt is szépen. Hát elég messzinek tűnt… Amúgy nem, hogy a presszó, de a kilátó is szinte üres volt. Értem ezalatt, hogy elég sokan voltak a hegytetőn, és csak kevesen jöttek fel ide. Oké, a presszó árai nem a legalacsonyabbak, de ha figyelembe vesszük, hogy hol van máris érthetővé válik… De mindenki döntse el maga persze.

A TV torony a Sas-kőre vezető ösvényről

A forralt bort egy jó fél órás gyaloglás követte a Sas kő irányába. A hegy ezen oldalán mélyebb volt a hó, de ami a legjobb, hogy visszanézve a TV torony hol felhőkbe burkolózott, hol kikerült belőle. A Sas-kő Pazar. Egy emlékmű áll rajta a világháborúban elesett túrázók emlékének szentelve. Észak felé messze ellátni, Parádfürdő és Mátraderecske is a lábaink előtt húzódnak. A másik irányban felhő takarta a látképet. Viszont a közeli hágón keresztülbukó felhő nagyon szép volt. Amúgy a drón felvételünk itt különösen gyönyörű látványt örökített meg, érdemes a videóra kattintani!

Csodás felhőjáték Sas-kövön

Az ebéd elkészítését és elfogyasztását követően indultunk tovább. A helyzet az, hogy az északi oldalon még nagyobb volt a hó, ami lefelé menetben remek, mert jó puha és lehet jó gyorsan suhanni benne. Mondjuk mikor már felfelé kellett haladni rajta annyira nem nevettem. Itt már néha kikandikált Galyatető a fák között, ahogy a sárga jelzésen gyalogoltunk. Sípálya alsó végénél találtunk egy nagyon szép részt, ahol az olvadás a fatörzsek alatt jégcsapokat gyűltek össze, egy egész jégfal keletkezett.

A sípálya alja

Hamarosan elértük a kék jelzést, ahonnan még vagy 10 km várt ránk. Itt kicsit elbizonytalanodtam az este hatos érkezést illetően (ekkorra terveztük az érkezést, mert csak 19.30-ig lehet vacsorát rendelni a turistacentrumban) Innen a Mátra bérc túra vonalát követve először a Hidasi vendégház mellett, majd a Mátrát kettészelő műutat követve haladtunk, havas, saras ösvényen. A Galyatető elágazásnál keltünk át az úton. Itt azért a sár volt az úr, ilyen rendes erdei gépek által felhasított erdei utas sár… Ez a rész nem igazán tetszett… De hamar feljebb értünk, ahol már újra hóban haladhattunk, kényelmesen. Innen hátrapillantva csodás panoráma tárult elénk a Kékesről. Megálltunk pihenni kicsit, beszélgettünk egy túratárssal, bámészkodtunk egyet.

Galyatető, még mindig messziről, a Kékes oldalából

Itt, meg egyáltalán egész Sas-kőtől elég kevés turistával találkoztunk egyébként. Ezek a részek már nem annyira nyilvánvalóan könnyen elérhetők, meg nem is annyira ismertek. Bár azért mindig fel-feltűntek hátizsákos emberek, vagy kisebb csoportok. A hőmérséklet gyorsan csökkent, ahogy a nap már alacsonyabban állt a horizont felett. El kell mondanom, hogy ez a szakasz egészen Galyatetőig nagyon élvezetes. Sok helyen panorámás az útvezetése, amiknek persze jót tesz, hogy nincsenek levelek a fákon, de nyáron is sok helyen lehet a távolba merengeni útközben.

Egy úgynevezett jellegzetes fa

Nagyon szép Parádsasvár látképe erről a szakaszról és elég hosszan kíséri a gerincen húzódó útvonalat. Párszor még felengedtük a drónt is, egyszer megálltunk egy nagyobb teázásra, de utána már szinte megállás nélkül gyalogoltunk. Elhaladtunk a Galyatetőre vezető műút melletti kis kilátóhely mellett is. Furcsa is volt, hogy most nem autóval érkeztünk...  Aztán csak kisebb lihegésekkel szakítottuk meg a menetet. És láss csodát, mikorra értünk Galyatetőre? Hat előtt tíz perccel. Yeah. A tetőt teljes köd borította, nem is mentünk fel a kilátóba. Majd később, gondoltam.

A Mátrabércen

A szálláson a foglalás alapján rögtön beazonosítottak minket, megkaptuk a kártyáinkat és elkísértek a hálóteremig. Nagyon modern lett a turista centrum a felújítás után. Látszóbeton, meg egyszerű berendezés, minimál stílus. Nekem nagyon bejött! Van külön fűtött bakancs/sítároló, meg hogy mindenhova a kártyával lehet bemenni, azzal nyitod a szekrényed is pl. Több szállástípusból lehet válogatni náluk. Néhány privát szoba, egy nagy apartman – na az nagyon jól néz ki képeken – és két hálóterem. (Meg kint a bivak szállások a kilátóban) Mi a hálóteremben éjszakáztunk, ahol két emeletes ágyanként vannak kialakítva kisebb terek, ahol zárható szekrény is van, meg éjjeli lámpa is minden ágy mellett.

Parádsasvár alkonyatkor

Gyorsan lepakoltunk, kicsit kifújtuk magunkat, utána pedig lementünk a bisztróba. Meg kell mondjam, hogy nagyon finom a konyha, - én szarvasburgert ettem – és ami fontos, a reggeli is nagyon bőséges, szóval lehet vele indulni túrázni bátran! Egy út közbeni találkozás során egy túrázó mesélte, hogy ő drágának tartja a helyet és azzal sem ért egyet, hogy nem lehet a saját ételt elfogyasztani odabenn, pedig a túrázáshoz az is hozzátartozik. Ami kicsit érdekes nekem is, bár szerintem az jó, hogyha főznek valamit egy turistaházban, aztán, ha mondjuk másnap már ott jársz ahol nem főznek, ott megeszed a sajátot. Oké kicsit ambivalens dormitóriumban aludni és szarvasburgert enni elismerem...

Galyatető és köd

Mindegy. Én szerettem a helyet, az ágy kényelmes volt, a vizesblokkok rendezettek... És volt fűtés. (Jó ez olyan alap, de végül is ez a legfontosabb télen, nem???) Ébredés és reggeli után felmentünk a kilátóba. A nap nem sütött ugyan, de szépen körbe lehetett látni a tetőről. Innen már csak a buszmegállóig gyalogoltunk, ahonnan 15 perc alatt elrepített minket a távolsági busz Mátraházára a parkolóig. Most elég sokat kell majd várni a havas túrákig, de azt hiszem épp elég hosszú volt a tél, szóval hajrá tavasz!

Ha tetszett a beszámoló kövesd a blogot! Facebookon is megtalálsz minket! ITT

Legközelebb elvileg a tavaszi Bükkből jelentkezem! 

Addig is: Hajrá kifelé fotózni!

Kora reggel a Galya kilátóban

Tudom, hogy most mindenki a gyorsan jött tavasznak örül, de engedjetek meg még egy havas beszámolót! Kezdjük talán azzal, hogy a februárra tervezett Liptói Tátra túránkat le kellett mondanunk az utolsó pillanatban, mert elkapott valami hihetetlen kór, ami több, mint egy hétre ágynak döntött. Elég nehezen viseltem, hogy nem sikerült az utazás, mert készültem rá sokat ( aki rendszeres olvasó tudja, hogy azért alaposan megtervezek egy-egy túrát. Khm…) Ilyen előzmények után, mikor már jobban éreztem magam és nem kezdtem szédülni 500 méter megtétele után az utcán, tehát mikor a kór kezdte feladni nálam, úgy határoztam, hogy kimozdulok. Mivel ekkorra már nem volt partnerem a túrázáshoz, ismét egyedül vágtam neki a behavazott Bükknek.

A bizonyos Vörös-kő kiklátás

Az első homályos tervek egy hosszabb Bükki kövek túrát sejttettek, de be kellett látnom, hogy a) egyedül nem akkora fun azért egy hosszabb menet b) több, mint egy hét ágyban fekvés után lehet nem 25 km-el kellene kezdenem -5 fokban. Így nem Bélapátfalva-Bél-kő-Őr-kő-Pes-kő-Cserpes-kő és vissza útvonalat választottam, hanem a jóval könnyebb (úgy értem rövidebb és kevesebb szintkülönbségű) Hereg-rét-Vörös-kő-Tar-kő menetet. A Tar-kőre úgysem mentem fel legutóbb (Itt olvasható)

A Tar-kő helye a Hereg rét végéből

Hogy időben odaérjek reggel korai ébredést követően ültem be a kocsiba és vágtattam el észak felé. Olyan fél kilenc (?) lehetett, mikor a réten leparkoltam. Egyedül voltam, és a zöld kereszt jelzésen indultam el átvágva a lankás réten, az esőbeálló irányába. Nos, már itt a réten látszott, hogy a Tar-kő hozza, amit megszoktam, tehát felhőbe burkolózik, viszont még reggel volt, gondoltam majd akkor először a Vörös-kőre megyek, visszafelé pedig talán már nem lesz köd odafenn.

Úton

A rét és a Tar-kő alatti rész amúgy káprázatos. Egész messze ellátni, a havas dombok, hegyek felé az erdei úton haladva. Sokáig kegyelmi állapotban közel vízszintesen halad a jelzés és csak a hegy lábánál kezd jobban emelkedni. Először itt találkoztam terepfutóval. Mivel rajtszámot hordott és hamarosan még jött egy hasonlóan öltözött személy, így joggal feltételeztem, hogy valami verseny, vagy teljesítmény túra folyik épp szemből.

Ködös erdő részlet

Közben a nemrég vásárolt egy akciókamerával kísérletezgettem, amivel már készítettem egy videót pár hete (ITT) Nos, most a fényképezőgép mellett ezzel is kell foglalkozni menet közben. Ez nem tűnik egy macerás dolognak, de biztosíthatok róla mindenkit, hogy az... Mert a fényképező gép a zsákban van, a kamera zsebben, de folyamatosan tokot kell cserélni, meg elővenni, bot lerak, kesztyű levesz, cipzár ki, be… Zsák le, objektív csere, vagy épp állvány le, fel... Na mindegy, senki sem mondta, hogy könnyű lesz… Majd egyszer arról is írok, hogy ezt az egészet hogy  menedzselem. (Ja, meg itt valahol sikeresen levettem a hangfelvétel, így a csúcson igazából csak magamnak kommentáltam a dolgokat, sajnos nem lett használható a felvétel)

Ismét egy Vörös-kő kilátás

Csak azért emeltem ki a kamerát, mert a cikk végén lesz egy videó, ami az első olyan próbálkozás, ami talán kicsit több, mint az eddigiek, amennyiben van szereplője, aki beszél is. Száz szónak is egy a vége, a szokásos módon meg-meg állva róttam az utat, egyre több futóval köszöntve egymást. Egy idő után elértem a felhő aljához. Innen jött a szép ködös erdős rész, nagyjából az őserdőtől kezdődően. Itt már azért a hó sem a kis kellemes 15-20 cm volt, hanem jóval mélyebb és egyben járás szempontjából sokkal nehezebb is. Ahhoz képest, hogy azt gondoltam, szinte nem is fogok összefutni senkivel, volt olyan rész, ahol városi parkban képzelhettem magam és szó szerint futottam össze emberekkel. Na jó én nem futottam… Ez egyébként jó érzés, mert egyedül lenni az erdőben néha nagyon „üres”, jobb látni mosolygós arcokat. (Mondjuk itt is volt olyan arc, amelyik nem igazán mosolygott, hanem egészen mást tükrözött…)

Téli érintés

Miután az őserdő mellett elhaladtam, hamarosan a Vörös kő leágazásához jutottam. Itt beszélgettem kicsit az egyik túra résztvevővel, aki elmondta, hogy Szilvásváradról indultak és Felsőtárkányba mennek, az úgynevezett Bükki kilátások teljesítmény túra és hard trail terepfutó verseny részeként. Kérdeztem, hogy az Őr-kő mellett volt-e kilátás, de mondta, hogy ködben úszott az is. Az szomorú... Miután elváltunk egy nem jelzett ösvényen mentem el a Vörös kő tetejére. Itt volt, hogy combig süllyedtem a hóban... De Huh, milyen panoráma fogadott! Mivel jóval alacsonyabban van, mint a Tar-kő, így a felhők alatt helyezkedett el, ezért nem zavarta semmi a kilátást. (Csak a levegő páratartalma, ami miatt nagyon messzire nem lehetett ellátni sajnos.)

Erdő

Készítettem ebédet, majd fotóztam, aztán mikor már kellőképp átfáztam – elég hideg volt, a rétnél -5 fokot mutatott, mikor indultam, itt pedig volt egy kis szél is – elindultam lefelé. Vagyis először Tar-kőre, vagyis abba az irányba. Ekkorra már nem sok résztvevővel találkoztam. A Tar-kő elágazásánál el kellett döntenem, hogy mi legyen. Nem tudtam eldönteni, hogy tuti felhőtlen-e a csúcs, meg eléggé megfájdult a combnyak környékem a bal lábamban, gondolom a mély hó, meg a hetes fekvés utáni megerőltetés miatt. Ezért végül nem másztam fel…

Majdnem a Hereg réten

Igen, ez nehéz, mikor ott vagy és van végre lehetőséged, de úgy döntesz mégsem… Mindegy, majd legközelebb… Lefelé menet aztán mikor kibukkant a Tar-kő sziklája kicsit bántott a dolog, de legalább lentről láthattam. Úgy is csodás! Akárhogy is én nagyon szeretek télen, hóban túrázni és ez az útvonal ideális volt. Nem mondanám nagyon erősnek, bár azért kell menni felfelé, meg távra is kb. 15 km oda-vissza. De megéri. Mondhatnám, hogy ilyet csak filmen lát az ember és nem is hazudnék nagyot, szóval tessék kihasználni a következő pár hetet, amíg van fenn hó! Most már az időjárás is melegebb lesz elvileg. Ha szeretnél még egy kis inspirációt, nézd meg a videót! Ahol találkozhatsz terepfutókkal és néma hegyekkel is!

A réten aztán egy csomó szánkózót láttam, mikor leértem. Na, erre eddig nem is gondoltam, legközelebb elugrunk ide szánkózni mi is... Bár épp betört a tavasz...

Ha tetszett a beszámoló kövesd a blogot facebookon: ITT. Vagy böngéssz a többi posztban, sok szép helyen barangoltunk már. Itt nézhetsz szét: www.cotime.hu.

Legközelebb nem tudom mikor jelentkezem, addig: Hajrá kifelé fotózni!

Ééés a Tar-kő (balra) a Három-kő (jobbra) társaságában felhőtlenül

 Nos, a múlt hétvégén kerültem egyet a Bükkben, ami már hiányzott (ugye ki ne szeretne 20 km után kissé lelakott lábain hóban haladni?), mert nem nagyon tudtam kimozdulni pár hétig. Ha elolvasod az egyébként remek hangulatú túra beszámolóját, lehet te is kedvet kapsz kimozdulni. Ugyanis a héten még érkezett hó a már meglévőre - vagy 40 cm!!! -, szóval ha igazi téli hangulatra vágysz nem kell messzire menned (oké, mondjuk Kaposvárról igen, bár onnan meg más hegyek vannak közel...) vár a Bükk!

Sejtelmes hangulat 800 méteren

 Korai keléssel örvendeztettem meg magam a túra napján, hiszen nem a Bükk mellett lakom, így egy jó két órás autózás várt rám, mielőtt kiszálltam az autóból a Felsőtárkánytól Répáshuta felé vezető úton egy buszmegállós elágazásnál. Igazából egy nappal korábbra terveztem a túrát, de aznap ébredés után, ahogy gyorsan csekkoltam a Meteorát az látszott, hogy egész nap csapadék ígérkezik, az meg egy dolgot mindenképp csinál azonkívül, hogy eláztat, mégpedig eltünteti a tájat. Ez pedig lévén, hogy a bükki kövek közül kettőt is útba akartam ejteni kissé lelombozott...

A nehezen követhető ösvény

De sebaj, gondoltam másnap, mikor a nap kisüt a havazás után ragyogó időben fogom róni a kilométereket. Aha. Majdnem. Az eddigi képeken is látszik talán, hogy a nap csak a felhőkön átszűrődve mutatkozott másnap is. Ez van, azért kilátásom csak lesz. Mondatta velem a remény. El is indultam a zöld jelzésen felfelé. Ez az ösvény a Bükk fennsíkra vezető aszfaltutat keresztezgetve halad. A hó itt 700 méter környékén már elég nagy volt, de Felsőtárkányban nem is láttam fehérséget. Fotós szempontból egyébként a napos idő az igazi, mert ilyenkor egyszerűen nincsenek színek, minden nagyon "lapos"....

Behavazott fák

A zöld jelzésről a zöld háromszögre tértem át. Ez már vadregényesebb környék, az ösvényt már nehezebb követni, mert minden egyenletes hótakaró alatt van. Emberi lábnyomok a hóesés óta sehol, csak vélhetően őzek taposták az utat, sokszor ezeket követem. Előszeretettel használják az állatok ezeket az ösvényeket, gondolom gyorsabb a járt út, vagy ilyenek. Ahogy haladtam egy helyen be is vitt a - ha nem is málnásba, de - a jó bokros, cserjés zsákutcába - a nyomok követése. Igen, néha szem elől tévesztettem a jelzést... 

A kilátás Három-kőről...

Az első igazi megállót a Három-kőn terveztem. Szépen lepakolok, előveszem az elemózsiám és a tájban gyönyörködve fogyasztom el azt. Terveztem én. Aztán, ahogy közeledtem a csúcshoz egyre több pára nyomult be az erdőbe, a Három-kőre érve pedig kb. 30 másodpercre élvezhettem a fenti kép szerinti kilátást. Utána a köd teljesen ellepte a szirtet, a hó pedig kicsit erősebben kezdett esni. Hát ez van. 

Az meg ott a Tar-kő lenne...

Azért a tervhez igazodva levetettem a hátizsákom és ettem egy kis kolbászt kenyérrel, meg ittam forró teát. Nos, kicsit sajnáltam magam, ahogy a betonkockán ülve, csuklyával a fejemen a hóesésben ücsörögtem.Mármint azt sajnáltam, hogy semmi kilátásom sincsen, pedig ritkán járok erre, szóval jó lett volna látni valamit... Viszont ennek a csendes hóesésnek - inkább ilyen hódara volt az - is meg volt a hangulata, ott a csöndben.

A ködben

Innen lefelé folytattam az utat egy igazán varázslatos szakaszon keresztül, ahol a köd a ritkás erdőben végtelen nyugalmat árasztva ült... Azt nem is írtam, hogy ez a kis köd megváltoztatta az eredeti tervet, mert így a Tar-kő meglátogatása teljesen ésszerűtlenné vált, ezért Bánkút felé vettem az irányt a kék jelzésen. Ha sietek - gondoltam higgadtan - még egy leves is beleférhet a Petőfi kilátóval együtt. Na, most azért sok bizodalmam nem volt a kilátással kapcsolatban, mármint, hogy a Bálványon található Petőfi kilátóból majd olyan sokat láthatok körbe, de nem jártam a kilátóban, mióta felhúzták, szóval megér egy próbát - döntöttem el.

Didergés

A kék jelzés a Bükk-fennsíkon keresztül vezet Bánkútig. A fennsík nyáron is nagyon szép, de télen is tartogat meglepetést. Elég csak arra gondolni, hogy van fenn fenyő is bőven, így igazi zord hangulatú részekkel is találkozhatunk. Egész a kék jelzésig amúgy nem futottam össze senkivel. Kb. egy kilométerre a csúcstól taéálkoztam először két sráccal, akik épp Bánkútról jöttek, majd később sífutókat is megpillantottam a távolban párszor. Ahogy közeledtem a síparadicsomhoz azért exponenciálisan nőtt a hidegben szabadban sétálók száma.

Majdnem, mint a Tátrában

Aztán úgy egy óra gyaloglás után megérkeztem Bánkútra. Itt ugye vannak parkolók, meg persze a legfontosabb, hogy ott a sípálya, ez pedig azt jelenti, hogy többen vannak. De mivel hétköznap volt, nem volt tömeg egyáltalán. Hétvégén biztos nagy a nyüzsgés, de most a turistaszálló éttermében is kevesen ebédeltek. Rendeltem egy teát és egy vaddisznó ragu levest és kinyújtóztam kicsit. Nagy szerencse, hogy vannak itt sípályák, mert azok mindig azt jelentik, hogy ki van épülve a terület, amiből a túrázók is profitálnak, hiszen a testmozgás közben nagyon jól esik egy kis meleg étel, ital, kinek-kinek kedve szerint.

Már majdnem Bánkúton

A leves finom is volt, meg jól is esett, újult erővel vágtam neki a Bálványnak. Mindenképp le akartam érni sötétedésig, mert igen nagy fun sötétben túrázni, de azért jobb biztosra menni... Szóval a turistaszállótól 800 méterre van a csúcs, kellemes, néhol kissé kaptatós ösvény vezet hozzá. A kilátó egy átjátszó torony mellett kapott helyet, fémből készült és a legfelső szintjére már egy létra visz fel. Tuti jó cucc. A fémszerkezet havas, jeges volt, meg is csúsztam egyszer, viszont én mondom a kilátás egyedülálló.

Kilátás dél felé a fennsíkra

Elég sokszor használom ezt a szót, vagy valami szinonimáját, mikor ilyen csodás kilátással kerülök szembe, de ez tényleg pazar volt. Mivel azért párás volt a levegő a Tátra csúcsait nem lehetett kivenni, de körben a fennsík hófehérbe burkolózva, meg az, hogy észak felé az alacsonyabb régiókban is fehér volt a táj... Egy kedves miskolci párral találkoztam a kilátó tetején, akik Ómassa felől érkeztek és akiket nagyon irigyeltem, hogy olyan közel laknak a Bükkhöz. Megtudtam tőlük, hogy ebből a kilátóból már a Magas-Tátra csúcsai látszanak legjobban, mert épp északra vannak innen. 

Észak felé. Ott lenne a Tátra valahol.

Jól elidőztem odafenn, teáztam, próbáltam rögzíteni, ahogy a távolban felhők úsztak a hegyek között, majd lemásztam és sietve elindultam lefelé a csúcsról. Hamar Bánkútra értem, előtte lehagytam a miskolci párt, akik szánkóval együtt közlekedtek, ami nagyon remek lehet lefelé néhol. A Három-kői kilátás csak nem hagyott nyugodni ezért arra jutottam, hogy a kéken visszamegyek oda és teszek egy próbát, hátha feloszlott a köd. De elnéztem valahol a jelzést és belefutottam egy elakadt autóba. Itt ugye van aszfalt út, igaz nem nagyon lehet használni - kivéve azt, ami Bánkútra megy észak felől -, nos ott küszködött egy autó egy középkorú pár szervezésében. 

Jah, szánkóval könnyebb!!

Segítettem kitolni az autót, - ami nem volt egyszerű, azért kellett vele küzdeni a jeges terepen -  és folytathatták útjukat. Én pedig arra gondoltam, hogy talán semmi sem történik véletlenül... Lefelé a Nagymezőn is keresztülvágtam. Nagyon egyedi a hangulat arra, mert nem sok fa van, minden nagyon csendes, meg hideg és fehér, olyan kopár, rideg volt. Innen egy órát ereszkedtem még és láss csodát sötétedés előtt már a kocsiban ültem és tartottam hazafelé. A Tar-kőre még terveztem egy pillantást vetni egy parkolótól, de a köd teljesen beborította, ez pedig egyben azt is jelentette, hogy nem hagytam ki semmit azzal, hogy lefelé kihagytam a Három-kőt...

A túra 3 percben

És így zárszóként annyit tudok hozzátenni, hogy ez a hétvége elvileg remek lesz egy havas kiránduláshoz, szóval mindenkit biztatok, hogy vágjon neki. Ha Bánkútig autóval is megy az ember, odafenn remek sétákat, vagy túrát lehet tenni. Találhattok egy kis videót is a túráról, ami három percben ad egy kis hangolódást , ha terveztek fellátogatni!

Ha tetszett a beszámoló a facebook oldalunkat itt követheted!

A viszont látásig: hajrá kifelé fotózni!

Az új évet szerettük volna egy kisebb túrával kezdeni, ezért elterveztük, hogy a Börzsönyt célozzuk be. Folyamatosan figyeltem az időjárás jelentést, hogy érkezik-e hó a túra előtt, mert azért valljuk be, hogy a havas téli túra az igazi! A Nagy-Hideg hegyi turistaház webkameráját is meg-meg látogattam, hogy legyen valami képem a hóhelyzetről. (kamerakép itt) Aztán végül felcsillant a remény a túra előtti napon, mert érkezett csapadék. Ami fenn szerencsére hó formájában landolt. Meglátjuk mire lesz elég...

A Sasfészek bérc

Reggel viszonylag korán keltünk, de csak 8 körül tudtunk nekiindulni a Börzsönynek Pilisborosjenőről. Ez azt jelentette, hogy kilenc múlt, mikor a kocsitól búcsút vettünk Királyházánál. Akkor még nem tudtam, hogy a fotó állványomat a kocsiban felejtettem... A tervezett útvonal a Csóványoson át a Nagy-Hideg hegyi turistaház volt. Meg vissza. Vagy csak másnap vissza. Ezt az időjárásra és a terepviszonyokra bíztuk.

Tűzköves forrás

A túra tulajdonképpen a Rózsás patak völgyében kezdődött. Frankón sáros úton kanyarogtunk a meglepően bővizű patak mellett, amíg a Tűzköves forráshoz nem értünk. Na, ha van különleges forrás az országban, ez biztos köztük van! Képzeljen el a kedves olvasó egy meredek domboldalt, talpánál sziklával, (igen, nos a képen igazából látható...) olyan 20 méter hosszúságban, ahonnan a forrás vize függönyként csöpög, folyik lefelé. Biztos, hogy kell a jó nedves időjárás, hogy látványos legyen a jelenség, de ez adott volt aznap.

A Rózsás patak. Hol a hó?

Az út párszor a patakon átkelve folytatódott. A nap sütött ugyan, de itt a völgyben ebből semmi sem érződött. Az első nagyobb emelkedő elkanyarodott az erdei úttól. Felérve egy kis emlékmű mellett haladtunk el. Ja igen, a piros jelzésen haladtunk. Ez fontos, mert több jelzés is fut nagyjából párhuzamosan. És miért a piroson? Aki olvasta a tavaly májusi börzsönyi túrabeszámolónkat, az tudja, hogy ezen a részen nem jártunk a három nap alatt. Pedig terveztük, hogy a Nagy-Mánához is elmegyünk, viszont az már nem fért bele az időnkbe. 

Az első emelkedő után remek fények

Az erdő itt még teljesen hómentes volt. A téli erdő hó nélkül is szép persze, ilyenkor lehet látni, hogy a fák törzse, ágai milyen alakokat öltenek "ruha" nélkül. Csendesen haladtunk, aztán elég hamar meg is érkeztünk a már említett Nagy-Mánához. Tudom, hogy sokszor írom ezt, és igen engem könnyű ámulatba ejteni ilyenekkel, de higgye el mindenki, hogy az a hely csodálatos! Nem beszélve arról, hogy itt már nyomokban azért volt egy kis fehérség - főleg magán a turista úton -, meg hogy az emelkedőről felérve kibukkant a nap!

Egy csodás fa "ruha nélkül"

Meg is álltunk egy időre kifújni magunkat és gyönyörködni a tájban. Lala barátom pedig elkezdte életre kelteni az új mini drónját. Merthogy videót is terveztünk a túráról, drón felvételekhez pedig ez a hely tökéletes. Amúgy bámulatos, hogy hol tart már a tudomány, mondhatnánk Gyalog-galopposan. Egy tenyérnyi eszközt kell elképzelni, ami abszolút stabilan képes mozogni és remek a képminősége. Fura... (Az elkészült videót majd később belinkelem!)

Ismét a bérc

Végigballagtunk a Sasfészek Bércen, ahonnan végig leláttunk az alattunk kanyargó völgyre és később a Csóványos tetején álló kilátót is megpillantottuk. Ezután újra erdőben haladtunk. Az ösvényen itt már a magasságnyerés következtében több volt a hó. Nem csak az út, hanem az egész erdő havas volt. Egyébként az ösvény eléggé csúszott, köszönhetően annak, hogy az előző hóesésből megmaradt letaposott hó a friss hó alatt jéggé állt össze. Szépen haladtunk egy vélhetően róka nyomában, aki az ösvényen haladhatott néhány órával előttünk. Aztán folymatosan felfelé haladva hamarosan a Csóványosra értünk. 

A nyomot követve

Itt a Csóványoson találkoztunk az első túratársakkal. Egy idősebb férfi épp szendvicsét fogyasztotta a padon, egy fiatalabb srác pedig a kilátó tetején nézelődött. Lepakoltunk és elővettem a termoszt az előre elkészített teával. Jóízűen kortyoltam az elsőt. Aztán kicsit visszavett a lelkesedésem, mert nem nagyon volt íze... Gondoltam is, hogy Lala biztos egy filtert rakott a két fél literes teába,  azért ilyen híg. De nem. Az én teámban konkrétan nem volt filter. Mert azt gondolta, hogy majd én rakok. Aha. (Igen kb. olyan volt, mint múltkor a Tátrában, ahol a reggeli maradt el hasonlók miatt) Nos, utána elég sokat kellett hallgatnia, hogy milyen jól tud esni egy remek ízes tea, milyen jó annak,aki megteheti, hogy fogyasztja ilyen hidegben stb... 

Kilátás a csóványosi kilátóból

Aztán felmásztunk a kilátóba a rengeteg lépcsőfokon. Szerencsénk volt a kilátással, mert igaz, hogy a Tátráig nem lehetett ellátni, de a pára nem ült a kilátó köré szorosan. Elég erős szél fújt, de ez itt általános. Készítettem pár képet, néztem a távolba kicsit, utána pedig Lala a kilátó aljában melegített vizet az ebédhez. Ami már igen időszerű volt, a gyomrom eléggé korgott... Az erős szél eléggé kihűtött bennünket, úgyhogy jó volt újra nekiindulni. Úgy kalkuláltunk, hogy a Nagy-Hideg hegy még belefér, max. egy kicsit majd a sötétben megyünk lefelé.

Az erdő havasan

A Nagy-Hideg hegyi turistaház igen vonzó célpont volt amúgy. Egy ott elköltött leves gondolata sok erőt adott a két csúcs közti kb. egy órás gyalogláshoz. Itt én már csúszásgátlóval mentem. Mert én elraktam. A csapat többi része ezt nem tette meg, így elég csúszkálva haladt. Most kitűnően látszott, hogy egy ilyen néhány ezer forintos eszköz mennyivel komfortosabbá tehet egy túrát. (Ajánlom télre.) Elhaladtunk közben a Haramia lyuk és a Hangyás bérc mellett is. A Hangyás bércre most nem mentünk ki, hogy egy kis időt spóroljunk.

Bükkös

 A sípálya melletti emelkedőt leküzdve hamarosan a turistaház mellett álltunk. Kicsit. Utána bementünk, rendeltünk egy babgulyást, teát, kávét és pihentünk egy kicsit. Nem sok vendég volt, de hát hétköznap nem is gondolom, hogy nagy lehet a forgalom. Végül nem aludtunk fenn, mert nem várhattuk, hogy éjszakára kiderül az idő és hó sem sok volt. Az éjszakai fényképezés - ja igen főleg, hogy az állványom is a kocsiban pihent... - nem tűnt kivitelezhetőnek. Úgyhogy jóllakottan megindultunk lefelé.

Hoppá ki az a kettő ott? :D

Az útvonalat a piros háromszögön folytattuk a sípálya után. Ezzel a Csóványosra való visszamászást akartuk elkerülni. Akkor még nem tudtuk, hogy az egyik legszebb sziklaképződménnyel is ezen az ösvényen fogunk találkozni. Ballagtunk az egyre szürkülő erdőben és hirtelen megláttuk az Oltár követ. Annyit írok csak, hogy lenyűgöző. Lehet a szürkület is tett hozzá valamit, de egy sziklakaput kell elképzelni elég masszív sziklatömbök közt. Nekem nagyon bejött.

A Nagy-Hideg hegyi turistaház

Ezután felkerültek a fejlámpák és sötétben folytattuk tovább az utat. Egyszer találkoztunk 3 szarvassal. Vagy őzzel. Csak a szemük villogott, mint a Vukban a rókának. Néztük egymást egy darabig, aztán elsiettek. Azért örültem, hogy nem vaddisznók... Sötétben menni amúgy agyban fárasztó. Mivel nem látsz csak néhány métert előre, meg körben fatörzseket, sokkal nehezebb követni a jelzést, de ami rosszabb, hogy nagyon monoton.

Az oltár kőnél

Van egy éjszakai emléktúra itt a Börzsönyben, amit a Szépkilátás blog egyszer végigcsinált. Erről készítettek egy videót is. Azóta is vágyom rá, hogy kipróbáljam. A lényeg, hogy ott is gondolom fejben nehéz (jó fizikálisan is, persze, hiszen kb. 45 km és 2500m szintkülönbség. Az meg azért erős...), mert nagyon monoton a fák közt, a fejlámpa fénynénél a rebegő árnyak közt hosszú órákat menetelni. Oh igen, mindezt télen, nagyjából végig hóban... Azért itt meg lehet nézni a videójukat. Megéri!

Fejlámpát fel!

És ha már videóknál járunk, következzen a túravideónk! Kb. 2 perc szóval hajrá:

A túra végén már újra a sárban haladtunk a patak mellett. Na nem ez volt a kedvenc részem... Olyan párás volt a levegő, hogy a fejlámpa fényében a kilehelt pára rendesen zavaró volt, mert nem lehetett látni tőle. 24 km és kb. 6-700 méter szintkülönbség után végül az autóban ülve hagytuk magunk mögött a hegységet úton a nagyváros felé.

Most épp van hó odafenn köszönhetően a csapadékosabb időjárásnak, úgyhogy bakancsot fel, úgyis hétvége van! Most egy darabig rádiócsend lesz, aztán érkezem az új beszámolókkal!

Ha tetszett nézz szét a blog többi beszámolója között, hátha találsz még érdekeset! Itt követhetsz facebookon: cotime facebook.

A viszont látásig: hajrá kifelé fotózni!

Tihany mindenkinek eléggé ismerős hely. Van azonban egy szeglete, ami talán kevesebbet látogatott, mint maga Tihany település, ahol - főleg nyáron - hatalmas turistatömeg mozog a kis utcákon. És ezek a félsziget dombjai, erdejei, turistaösvényei. Többször jártunk már a kisebb, nagyobb túrákon itt, de a mostani útvonal csak részben volt ismerős. Amikor ez a poszt elkészül, már javában tapossuk 2018-at, viszont ottjártunkkor épp december 31-ét írtunk.

A Sajkodi öböl

Egy baráti párnál töltöttük a szilvesztert és együtt utaztunk a Balatonra. Budapest mellől indultunk, olyan 10 körül, szóval nem nagyon kapkodtuk el a dolgot.  Ott épp felhős elég szutyok idő volt, de én megbíztam a meteoblue előrejelzésében, ami kissé borult, de lényegében napos időt jósolt. És így is lett, mert ahogy közeledtünk az autópályán, majd a balatoni helységeken autóztunk át a nap visszavonhatatlanul - arra a napra vonatkoztatva... De persze a nap mindig ragyog, csak a felhők takarják. Szóval lényegében inkább a felhők tűntek el aznap. Estig... -  elkezdett ragyogni a nap.

Halkan morajló

A cél Sajkod település volt, ami Balatonfüred után következik és a Tihany felé leágazó út után kell lekanyarodni valahol. Igen valahol, mert igazából nem jelzi tábla nagyon... Túl is szaladtunk rajta először. Ez egy egysávos bekötőút, ami a település melletti strand irányába halad. Nos ott terveztük a parkolást, gondolva, hogy azért télen nem lesz zsúfolt nagyon a strand parkolója... Hát nem is volt. Összeszedtük magunkat, aztán ugyanazon a bekötőúton indultunk tovább, amelyiken érkeztünk. A műút a Balaton mellett néhány méterre kanyarog.

Ez még a műút. De milyen!

Gondolom nem kell mondanom, hogy a napsütés és a sárgálló nádas a fák közt kibújva, a balatoni hullámok morajával kísérve elég nyugtató hatású. Meg-megálltunk egy-egy fénykép erejéig útközben. Aznapra a tervek alapján a műútról az erdei iskolánál lekanyarodva - a műút addig tart - a piros plusz jelzésen az Apáti-hegyen nemrég épített, majd egy ideig lezárt, aztán 2017 júniusban újranyitott Őrtorony kilátóig gyalogolunk. Ez kb. 3-4 km lehet, szintben sem sok, vagy 200 méter összesen. A kilátót egyébként nagyon jóra értékelik a látogatók.

Az első kilátás a tóra

A Balaton partját elhagyva tehát felkanyarodtunk a piros plusz ösvényre és hamarosan nem csak a fák közt kandikált legnagyobb tavunk, hanem teljes rálátásunk lett. Fergeteges, de komolyan. Talán ez az egyik legszebb túraútvonal az országban. Hol máshol tudsz vízhez - most nem patakra gondolok... - ilyen közel túrázni, ilyen pazar kilátással? Persze sokat hozzátett a napsütés. De kétlem, hogy felhős időben ne lenne ugyanilyen csodás.

Panorámás turistaút 

Hamar elértük a Gurbicsa-tetőt, ahonnan kicsit lefelé ereszkedtünk, kereszteztünk egy földutat, ami igen sáros volt, de hát ősz van, (ja nem, tél), ilyenkor ez ilyen... Gyaloglás közben alig tudtunk betelni a látvánnyal. Szebbnél-szebb kilátások váltakoztak. Egy gyors pihenőt tartottunk kis teázással, ahol az egyik termoszt természetesen sikerült úgy elfektetni, hogy az összes folyadék kiömlött belőle... A kilátáshoz amúgy sokat hozzátesz, hogy a növények kopaszok és nem gátolják sehol a panorámát. (Azért a színek hiányoznak...)

Hangulat

Ezután a Csúcs-hegy következett, ahonnan már nem csak a Balatonra volt kilátás, hanem a félsziget belseje felé is. Látni lehet a fenyők között a Belső-tavat és magát Tihanyt is az apátsággal. Útközben viszonylag sok emberrel találkoztunk, ez kifejezetten jó hír, nem is gondoltam, hogy ennyien járják a természetet szilveszterkor. Persze a jó idő sokakat kimozdít. Aki pedig a közelben lakik, annak ez remek lehetőség. Bár most gondolom sokan az ünnepeket töltötték a közelben. 

Kilátás a Csúcs-hegyről

És ez volt az a pont, ahonnan legutóbb a félsziget belseje felé kezdtünk ereszkedni a zöld jelzésen, most viszont folytattuk utunkat a gerincen. A Sajkodi öböl és maga Sajkod felett jártunk. A sárral néha meggyűlt a bajunk itt is, de a víz kéksége, meg a nagy látótávolság bőven kárpótolt. A távolban Aszófő is látszódott, ahol várt minket a Nagyi kertje teaház. Ez a teaház tavaly még itt Tihanyban működött Teázó az erdő mélyén néven, és nekem ez rémlett, mikor rákerestem. Gondoltam igazán remek hangulata lenne egy teának Sajkod mellett az erdőben. 

Aszófő a távolban

De el kellett költözniük és így a látótávolságnyi volt csárdaépületben találhatók meg Aszófőn. A biztonság kedvéért facebookon rájuk írtam 30-án, hogy nyitva lesznek-e szilveszterkor. És azt írták igen, úgyhogy izgatottan vártuk a remek teát! (Főleg miután a saját készlet emberi mulasztás áldozata lett...)

Csipkebokor a hegyen

Lassan a kilátóhoz értünk. Kifejezetten sokan voltak kíváncsiak a kilátásra, azt nem mondom, hogy tömeg volt, de tele volt a felső szint. A kilátás szuper jó. Az egyik irányban a Külső-tó nádasai, a Belső-tó, az Apátság, mögötte a Balaton hullámai, a másik irányba pedig egészen a Kab-hegyig el lehet látni. Impozáns na, meg kell nézni! 

Az öböl, közel a kilátóhoz

Eljutni egyébként nem bonyolult a kilátóhoz. A tihanyi kereszteződés mellett van egy parkoló, ami direkt a kilátóért lett kialakítva, onnan kb. 15-20 perc séta lehet, vagy egy kilométer nagyjából. Fontos, hogy maga Sajkod település az összes utcába csak helyi lakosoknak engedi a behajtást, kivéve a strand felé, viszont annak parkolójában nincs olyan sok parkolóhely - csúcsszezonban biztos, hogy nulla -, szóval érdemes kívül parkolni. Mivel most nincs szezon, így tudtunk mi is a strand mellett parkolni. 

Nádas ív

A kilátó alatt megettük a kacsazsíros-májas szendvicseket, aztán egy negyed óra alatt ereszkedtünk vissza a kocsihoz. Áthajtottunk Aszófőre, ittunk egy tényleg remek teát, amit egy kis süteménnyel egészítettünk ki. Nos, a Crumbs of Time nem gasztro blog, nem is mennék bele nagy elemzésekbe az ízek összetettségére vonatkozóan,de annyit totál szubjektíven meg tudok állapítani, hogy nekem mind a tea, mind a sütemény nagyon ízlett. (Nem, nem csak azért mert nagyon megéheztem!)

A Külső-tó a kilátóból, háttérben a Balaton

Alkonyodott, mikor visszaültünk a kocsiba. Már csak egy megpróbáltatás volt hátra - csak viccelek - meg kellett állnunk hazafelé Balatonakarattyán, hogy a Kisfaludy sétányról vessünk még egy pillantást az esti Balatonra. Ez a hely még mindig a kedvenc kilátóhelyem a tóra. Ha erre járok mindig útba ejtem, és megmutatom az aktuális útitársaknak.

Alkony a Kisfaludy sétányról

Miközben a panorámában gyönyörködtünk arra gondoltam, hogy a mai túrából talán egy dolog hiányzott, ez pedig a hó. Mert azért tél lenne nem pedig ősz meg tavasz... Nagyon remélem, hogy találkozunk még vele idén, ha más nem gondolom márciusban... És ez nem kívánság, hanem sajnos mostanában tendencia... Szubjektíven...

Balatonkenese, Balatonalmádi

Nos, ez volt a szilveszteri kirándulásunk története. Minden olvasónak innen kívánok Boldog új évet! Ha olvasnál hasonlókról, vagy tetszenek a képek, látogass el a blogra, ahol sok anyag várja, hogy felfedezd! Ha még nem követed a facebook oldalt, akkor itt követheted! Legközelebb a tervek szerint Börzsönyből jelentkezünk!

A viszont látásig: Hajrá kifelé fotózni!