Best of Crumbs of Time 2019

Best of Crumbs of Time 2019

Best of Crumbs of Time 2019

Ismét év vége és a hagyományokhoz híven idén is állítottam össze egy kis, mondjuk úgy képes összefoglalót az idei utazásokról. 2019-ben is sikerült viszonylag sok időt a szabadban tölteni, bár nem annyit, mint szerettem volna, de ezzel gondolom sokan vannak így. Nem is rabolom senki idejét, következzenek a képek. És egyben boldog új évet kívánok minden olvasónak és sok túrázást 2020-ra! 

Úton az Ankogel csúcsra, Ausztria, Ankogel csoport

(Itt a poszt!)

alpok119.jpg

Téli táj a Közel-keleten, Iraki-Kurdisztán

atrushi-25.jpg

Kilátás a Monte Baldo gerincéről, Olaszország, Garda-tó

dolomit1-16.jpg

Maradjunk a víznél, Magyarország, Balaton

balaton-2734.jpg

Ködös november Dobogókő mellett, Magyarország, Pilis-hegység

pilisi16.jpg

Este Misurinában, Olaszország, Dolomitok

(Itt a poszt!)

cadiniblog1-24_1.jpg

Tarpataki vízeséseknél, Szlovákia, Magas-Tátra

tatra12.jpg

Ez ismerős lehet, gondoltam lefotózom, Magyarország, Budapest, Gellért-hegy

pilisi56.jpg

Esőben a Tre-Cime mellett, Olaszország, Dolomitok

(Itt lehet elolvasni!)

trecime64_1.jpg

Kilátás a Kis-Kevélyről, Magyarország, Pilis-hegység

pilisi68.jpg

Szemtől-szemben, Nagy-Britannia, London

eondon1-6.jpg

Reggeli pára a Dürrensee-n, Olaszország, Dolomitok

italy302.jpg

Kilátás a Mórocz-tetőről, Magyarország, Bakony-hegység

(Itt a poszt)

bakony20_1.jpg

Kőpark úton a Grosser Hafner felé, Ausztria, Ankogel-csoport

(Olvasd el!)

alpok52.jpg

Este Malcesine-ben, Olaszország, Garda-tó

italy323.jpg

A Lomnici csúcs felhőben, Szlovákia, Magas-Tátra

(Itt a Poszt!)

tatra52.jpg

Kora reggel májusban a Schneebergen, Ausztria, Bécsi-Alpok

(Katt ide!)

schneeberg-2495.jpg

Nyári éjszaka Tar-kőn, Magyarország, Bükk-hegység

(Olvasd el!)

tarko-3288.jpg

A fesői Lago di Braies, Olaszország, Dolomitok

(Katt ide!)

braies1-4_1.jpg

A Fallbach vízesés, Ausztria, Ankogel csoport

dolomit1-17.jpg

Vidéki táj, Iraki-Kurdisztán

alqosh-11.jpg

 

Bakonyi sárdagasztás

Bakonyi sárdagasztás

Bakonyi sárdagasztás

Túra a Tési fennsíkon

Hát ez is eljött, nyakunkon a karácsony, ami túrázás szempontjából azt jelenti, hogy akár még hóban is lehetne gyalogolni a hegyekben. Nos, ideális esetben ez így is lenne, de jelenleg simán valami novemberi időjárás uralkodik, szóval mikorra végre összejött volna egy kis havas túra, már nem volt igazán hó még a legmagasabb hegyeinkben sem... Mert ugye esett a Mátrában, meg a Bükkben is, de hamar el is olvadt. Viszont az utóbbi időben csak kisebb köröket mentünk a Pilisben párszor és már jó lett volna valami hosszabb túra végre. És akkor egy Várpalotán élő ismerősöm posztolt a Facebookon néhány képet a Bakonyból, pontosabban a Mórocz tetőről. A képek hatása alatt el is dőlt, hogy a következő túrát hol kell megejtenünk...

A világ tetején-(szerű)

bakony20.jpg

Namost, az tiszta gondolom, hogy a november az egyik legsiralmasabb látványvilágú túrahónap? Minden totál szürke és nagyrészt szügyig kell a sárban küzdeni bárhova megy az ember. Épp ezért lett volna szuper, ha van hó, akkor ugyanis a legvarázslatosabb a túrázás, amellett, hogy sármentes is. Elég az hozzá, hogy gyorsan terveztem egy útvonalat, kinéztem, hogy a közelben milyen érdekes pontok találhatók a tetőn kívül és egy reggel 5-ös keléssel elindultunk Tés irányába.

A fennsíkon

bakony2.jpg

Tés mellett több szép túralehetőség is van. Én eddig csak a Római fürdő nevű vízeséseknél jártam ugyan, de sokszor terveztem, hogy jobban szétnézek majd a környéken. Ezt persze akadályozza, hogy elég messze lakom, sóval az ilyen egynapos kiruccanások ide nem valami időhatékonyak... Tés majd 500 méteres szinten helyezkedik el. Két csodaszép szélmalom van a településen, ezeket már egyszer láttam régebben megéri a látogatást szép állapotban vannak.

Jellegzetes növényzet a Mórocz-tetőn

bakony12.jpg

És ha már szélmalom, akkor mire lehet következtetni? Természetesen arra, hogy azért itt rendesen jár a levegő, úgy általánosságban szerintem minden nap. Veszprémben laktam régebben néhány évet, ami ugye a Bakony alján van és ott is remek szeles idő volt sokszor. (Mellette meg a repteret mindenki a vízszintes havazás jelenségéről ismerte...)

Nem, nem ez nem árnyékszék, hanem les

bakony17.jpg

Habár megérkezésünkkor a hőmérséklet ideális volt, a szél azért erősen csökkentette a hőérzetet. De erre számítottam. Sál fel, aztán minden ok. A temető mellett parkoltunk, ami épp a követésre kijelölt piros jelzés mellett található. A településről déli irányba indultunk el. Hatalmas legelők és szántóföldek övezték utunkat. Már ekkor látszott, hogy a vadászat errefelé igen jelentős, mert rengeteg vadászles volt mindenfelé. A vadászatok miatti esetleges korlátozásokról  (Ez a Királyszállási vadászterület) a Veszprémi Erdészet honlapján lehet tájékozódni. 

A háttérben a Balaton tükröződik

bakony25.jpg

Reménykedtem benne, hogy ezen az útvonalon talán kevesebb lesz a sár, mivel nyílt terep, de azért már itt is lehetett kerülgetni a sarat rendesen. A szél szembe fújt és végül akkor lett komfortosabb, mikor elkanyarodtunk a piros csúcs jel irányába. Nagyon fontos, hogy a fennsíktól délre van a Központi Gyakorló- és Lőtér, ami azt jelenti, hogy csak korlátozással látogatható a terület! A lövészetmentes időszakokban is csak a jelzett turistautakon lehet közlekedni. A piros csúcs jelzés egész a tetőig halad, ahonnan elvileg visszafelé is ugyanazon az útvonalon tud haladni a túrázó. Amúgy ahogy olvasgattam nem is Tés felől van a fő irány a Mórocz-tetőhöz, hanem Alsópere településtől javasolják. 

Csodálatos panoráma

bakony24.jpg

Ez nem jelenti azt, hogy erről ne lehetne megközelíteni persze, hiszen itt is van jelzés. Ahogy befordultunk az erdőbe a sár rosszabb lett természetesen. A jelzést figyelni kell, mert főleg a sorompónál, ahol bekanyarodik, nehezen észrevehető. Az erdő nem a legfelemelőbb látvány így kora télen. Színek sehol, viszont annál könnyebb a vadakat megfigyelni. Már, amennyiben csendben mozgunk, mert még így is hamarabb észrevesznek minket, de a kopár cserjék között mindenképp könnyebb megpillantani őket. 

Gomba!

bakony33.jpg

Az útvonal egy geodéziai mérőtorony mellett is elhalad az Öreg futóné magaslatnál, innen pedig már közel van a tető. Téstől úgy két óra alatt értünk idáig, a szint nem volt nagy, hiszen magasról indultunk és a tető maga is csupán 515 méter magasan van. És ez a magasság nem tűnik nagynak, azonban, mikor kiérsz a fák közül a kopár magaslatra, ami hosszan elnyújtózik kelet felé... Nos ígérem, hogy eláll a szavad. Valaki azt írta egy fórumon, hogy olyan, mintha a világ tetején állna az ember. Ez azért sántít, de pazar valóban. Alul a lőtér egy hatalmas völgyben, a háttérben a Balaton csillog, dél-keletre ott van Várpalota, meg Pétfürdő gyárkéményei füstölnek. 

A lőtér széle

bakony30.jpg

Habár az időjárás elég zord volt a szél tekintetében, sokáig időztünk. A tetőn keletre továbbhaladva egy egész unikális vadászlest is találhatunk, ami egy bódé ablakokkal. Magányosan áll a tetőn és szuper hangulatos! Sok varjú lakik a sziklák között, legalábbis elég sok repdesett felettünk. Kicsit ettünk a bódé szélárnyékában, meg ittunk jó meleg teát termoszból - mindig is mondom, hogy az egyik legjobb dolog a világon hidegben meleg teát inni. Főleg termoszból...

Vajon hol lehet ma Karcsi és Misi? Mindenesetre nem tesz jót a fának...

bakony32.jpg

Aznapra még egy látnivalót terveztünk ez pedig Bátorkő vára. Mivel a tetőtől kelet felé áll, így ösvényeken indultunk abba az irányba, hogy becsatlakozzunk a piros jelzésbe. Sok vadászles és hatalmas sár volt az útitársunk. A völgyek, amikben haladtunk sok helyen sziklákkal vannak szegélyezve. Vad nyomok mindenhol. Valószínűleg sokkal szebb, mikor van növényzet is... Távolságra nem voltunk messze a vártól, meredekebb emelkedők nélkül gyalogoltunk, aztán, mikor a piros jelzésre rátértünk már csak egy karnyújtásnyira voltunk. 

Bátorkő vára

bakony37.jpg

A vár is egy völgyben áll. A 13. század végéről származik. Régen jóval nagyobb lehetett, mint most, hiszen mára egy csonka torony jelzi csak, hogy itt valaha éltek emberek. A török hódoltság idején pusztult el és pusztapalota néven is ismerik. Petőfi is járt itt 1843-ban és itt írta szeget szeggel című versét. Elhagyatott hely és nagyon romantikus az erdő közepén. A vár körül a magaslatokon egy tanösvény vezet végig, ahonnan szép a kilátás a várra. 

A vár közelebbről az ebédlőnkből

bakony1-3.jpg

Miután kigyönyörködtük magunkat elindultunk vissza Tés felé a piros jelzésen. A sárral még sok helyen meggyűlt a bajunk, viszont nagyon sok öreg fát láttunk. Sokszor olyan érzésünk volt, hogy Középföldén vagyunk és Entek között gyalogolunk. Főleg így csupaszon voltak nagyon látványosak, a kisebb fák között. Mire visszaértünk a fennsík nyitottabb tájára már majdnem lenyugodott a nap fantasztikus színeket festve az égre. Na, legalább ekkor volt szerencsén színekhez. 

Egy a millió lesből

bakony48.jpg

Mire Tésre értünk épp felkapcsolták a világítást a településen. Valójában elég kevés a nappali órák száma, nem is lehet ennél hosszabb túrát tenni, ha még világosban vissza akarunk érni. Összességében gyönyörű helyeken jártunk. Talán, ha leesik a hó, vagy ősszel, vagy ha van növényzet még szebb a környék, de ahhoz képest, hogy mekkora sárban kellett menetelni, meg figyelembe véve a színtelenséget remek túra volt. Kevésbé karácsonyi, mint terveztem, de az utóbbi években inkább februárban van hó sajnos. 

Színek. hihetetlen.

bakony50.jpg

Összességében 20 km-t tettünk meg és 400 méteres volt a szintemelkedés, szóval épp a jó elfáradás határán maradtunk. Sajnálom, hogy nem tudtam havas beszámolót hozni idén... Mindenesetre Boldog Karácsonyt mindenkinek! Ha pedig elég volt a sültekből, meg a bejgliből, akkor:

Hajrá kifelé fotózni!

Mondjuk a Bakonyba...

Esteledik a határban...

bakony51.jpg

Lavaredo Három csúcsa

Lavaredo Három csúcsa

Lavaredo Három csúcsa

Dolomitok 3. rész

Nos, kicsit megkésve, de jelentkezem az utolsó dolomitos beszámolóval. Kissé elhúzódott a dolog, mert közben egy remek síkvidéki teljesítménytúráról is írtam, meg most nem volt elég időm. De ez a magyarázkodás semmire sem vezet, szóval vágjunk bele!

A Cadini Csoport csipkés csúcsai

trecime2.jpg

Az utolsó teljes napon, amit a fantasztikus fekvésű Misurina településen töltöttünk a Dolomitok emblematikus tagját a Tre Cime di Lavaredo-t terveztük megnézni testközelből.  Mivel ez a túra, abban a tekintetben nem nehéz, hogy kicsi a távolság és a szintek is elhanyagolhatók ezért arra a napra raktuk, amikorra kellemetlenebb időt jósolták, tekintettel arra, hogy az előző napon meglátogatott Cadini csoport (beszámoló itt) esőben akár veszélyes is lehet.

A három orom déli oldala

trecime6.jpg

Szóval úgy vágtunk neki a napnak, hogy tudtuk, az esőt nem fogjuk megúszni délután. Misurinából indul buszjárat a csúcsokhoz úgy óránként és reggel, mi ezzel szerettünk volna feljutni. Természetesen gyalog is megközelíthető, az jóval hosszabb értelemszerűen, de mivel minden nap zsúfolt volt, meg az időjárás sem fogadott kegyeibe maradtunk a kerekeknél. Reggel ki is ballagtunk a megállóba, ami vagy 100 méterre volt a szállásunktól és vártuk a buszt.

Ami nem jött. Mert nem elég alaposan néztem meg és a lefelé induló járatot sikerült belőni. Most az persze más kérdés, hogy ez miért van rajta… Mindenesetre maradt az autó, mert minél kevesebbet akartunk esőben gyalogolni, annál gyorsabban kellett odaérnünk. A különbség euróban mutatkozott leginkább, mert a parkolódíj 30 eur… A buszjegy meg 4… Nagy tömegre készültünk, mert minden útleírásban erre figyelmeztettek, de odaérve nem tapasztaltunk hihetetlen tömeget. Persze már nem volt csúcsszezon és a várható eső is elveszi az emberek kedvét gondolom.

Idill, boldog tehenekkel

trecime17.jpg

A parkoló mellett áll az első menedékház, a Rifugio Auronzó. Szép nagy épület, a Cadini csoportból messziről is ki lehet szúrni. Menedékházakból amúgy itt nincs hiány, ezen kívül még három található a három csúcs közelében. A déli oldalon indultunk el, ahol egy széles sétaút vezet szinte emelkedés nélkül egy darabig. Azt mondják, hogy a turistacsoportok, akik busszal érkeznek csak ezt a szakaszt használják, egészen a következő menedékház után lévő hágóig. Ezt bárki végig tudja járni, még kerekesszékkel, vagy babkocsival is járható a következő menedékházig, ami a Rifugio Lavaredo.

A Rifugio Lavaredo fekete kisbusszal

trecime28.jpg

 Az első szakaszon ugyan a három masszív tornyot nem lehet teljes nagyságában szemügyre venni, de a másik oldalra kitűnő a kilátás. Egyfelől egy mély völgyre lehet lelátni, másfelől meg a cikk-cakkos csúcsok garmadájára a távolban. Volt egy rész, ahol tehenek legeltek békésen, mit sem foglalkozva a ténnyel, hogy egy UNESCO  által világörökségként számon tartott helyen vannak... Egyszer egy pár percre kisütött a nap is, de utána már látszott, hogy hamarosan megérkezik az ígért égi áldás, mert a felhők egyre inkább kúsztak be a fenséges csúcsok közé.

Az első húha kilátás a hármasra

trecime34.jpg

 A menedékháznál nem is időztünk, hátha gyorsaságunkkal kevesebb esőt kapunk és elindultunk az első emelkedőn. Itt már nem voltak még annyian sem, mint eddig és eddig is inkább kevesebb volt az ember, mint sok. Elég hamar felértünk a hágóhoz, ahol már várt minket a három torony egyik emblematikus kilátása. Itt végre a maguk teljességében mutatkoztak a csúcsok. Hát hatalmasak tényleg. Bár távolabbról szemléled őket érződik, hogy milyen parányok vagyunk mellettük. Gyönyörködtünk, fotóztunk ámulva. És akkor lekezdett esni az eső.

Na, ez a látvány mondatta velem az analógiát az "Érkezéssel"
trecime51_1.jpg

 Alapvetően fel voltunk készülve erre, annyi kellemetlenség volt csak, hogy egy esőnadrág volt nálunk, mert a másik kölcsönadásban maradt. De ekkor még elviselhető volt a csapadék, nem volt annyira gáz, csak kellemetlen.  Azt mondják, hogy a legszebb kilátás a Lavaredo tornyokra a Dreizinnen hüttétől van. Nos oda két út vezet innen. Mi egyiket sem használtuk, mert az eső miatt a rövidebb verzió mellett döntöttünk... Jól tettük amúgy, de persze szomorú, mikor ki kell hagynod egy ilyen lehetőséget. A helyzet az, hogy a felhők ekkor elkezdték betakarni a tornyokat és sajnos nem is eresztették ki őket amíg ott voltunk.

A távolban a Dreizinnen menedékház a legszebb kilátással

trecime66.jpg

Így maradt a levágás. Amúgy ez a levágás is hihetetlen lehet, mikor a csúcsok tisztán látszanak. Na, így sem volt egyáltalán rossz, mert az esős idő, a felhők gomolygása azért igazán egyedi atmoszférát teremtett. Olyanok voltak így tornyaink, mint az Érkezés című mozi földönkívüli lényei... Az útvonal amúgy jelölve van, annyit írtak előzetesen, hogy ködben nagyon könnyen el lehet keveredni az egyforma sziklák között, amiken keresztül haladtunk. Szerencsére akkora köd egyelőre nem volt.

Sziklaparádé
trecime64.jpg

Soakt meg-megállva, hol esőben, hol anélkül ballagtunk. Nem hosszú az út, de így azért nem haladtunk gyorsan. A Tre Cime Di Lavaredo legmagasabb csúcsa 2999 m magas, az a közéspső csúcs. A másik kettő valamivel alacsonyabb. Érdekesség, hogy az I. világháborúban front húzódott itt, mert ez volt a Monarchia és olaszország határa. Emiatt több korabeli bunker és egyéb van a területen. Mi most nem tudtunk egy ilyet sem megnézni, de egy via ferrata út is vezet benne alagúttal. A távolban látszott a Dreizinnen hütte is egy magaslaton. 

A Torre Dei Scarperi az a csinos csúcs

trecime59.jpg

Menet közben a távolban egy fantasztikus alakú hegy is felsejlett a  párából, a Torre Dei Scarperi, amit nagyon szívesen megnéznék közelebbről is, mert igazán lenyűgözőnek tetszett. Mire a negyedik egyébként zárva tartó menedékházhoz értünk az eső megunta a macska egér játékot és úgy döntött, hogy ideje jobban eláznunk, egyben eleget is láttunk és részéről esőfüggöny mögé rejti a környéket... Szép megfogalmazás, de a lényeg, hogy követve két másik túratársat igen sietősre fogtuk az utolsó két kilométert és még így is eléggé eláztunk deréktól lefelé.

Monumentális

trecime48.jpg

Ha újra ott lennénk a parkolóban, akkor nem a déli oldalon indulnánk neki amúgy, hanem az északin. Hogy miért? Mert a déli oldal kevésbé impozáns, legalábbis a tornyokat tekintve, mert nem lehet rájuk látni, egyszerűen túl közel vannak. Persze egy átlagos napon a körút iránya mellékes, igazából az eső miatti alacsony felhőzet okozta későbbi kiábrándulást elkerülendő változtatnék útirányt, hogy a gigantikus tömböket teljes valójukban láthassuk… Dehát ez így alakult... És még így is lenyűgöző hely természetesen. Ha azt veszem amúgy jó, hogy autóval voltunk, mert ki tudja mennyit kellett volna várni a buszra az esőben. Hát igen, sohasem tudhatjuk, hogy melyik balszerencse fordul szerencsébe... Néha egész fatalista vagyok...

Powered by Wikiloc

Legközelebb egy rövid túra erejéig még Olaszországban maradunk, de egy másik régióban a Garda-tó feletti hegyen túrázunk majd! Ha érdekel, vagy ez a poszt tetszett nézz szét a többi beszámoló közt is, hátha akad kedvedre való!

Ha Facebookon követsz nem maradsz le semmiről. Itt megteheted!

A viszontlátásig: Hajrá kifelé fotózni!

 

Síkvidéki túra? Igen!

Síkvidéki túra? Igen!

Síkvidéki túra? Igen!

Bocskai Portya 2019

Ha túrázás, akkor hegyek. Legalábbis az esetek többségében, vagyis szinte mindig... Az Alföldön nagyon ritkán indul neki az ember, hogy tíz kilométereket gyalogoljon. Épp ezért felüdülés, hogy van olyan szervezett túra, ami síkvidéken halad végig. A 20. évfordulóját ünneplő „Bocskai Portya” pedig pont ilyen. A beszámolóban az őszi színkavalkádba invitállak benneteket Debrecen környékére.

Indulás után kora reggel
blogportya3.jpg

Utoljára a Dolomitokból jelentkeztem és még tartozom is egy írással, ez majd el is készül hamarosan, de szerencsére annyira sűrű lett a szeptember-októberem, hogy közben meg kell szakítanom a sorozatot, hogy egy kevésbé sziklás, szelídebb, de annál unikálisabb túrát mutassak be. Talán kezdjük azzal, hogy ez egy katonai szervezésű emlékmenet, amit több alakulat és sportszövetség együtt szervez meg minden év szeptemberében (legalábbis 20 éve minden évben).

A start kapu. A túra vége felé már nagyon vártuk a testvérét...
blogportya2.jpg

Régi olvasóink már egyszer találkoztak oldalunkon katonai teljesítménytúrával, akkor Koszovóból, ahol a Dán Hadsereg katonái szervezik meg évente több alkalommal a „Dancon March” nevű teljesítménytúrát. (Itt elolvasható!) Na, a jó hírem, hogy azzal a menettel ellentétben, itt nem csak katonák, hanem bárki jelentkezhet, aki fittnek érzi magát ahhoz, hogy a kijelölt távok egyikét teljesítse. A jó az, hogy kijelölt útvonalon lehet haladni, így olyan helyekre jut el az ember, ahova máskor biztos nem menne el magától.

 Vasutas csendéletblogportya1-2.jpg

Ezek 20, 40 vagy 70 km-t jelentenek. A 20 km a fiatalabbaknak és a hagyományőrzőknek szól, de ezen is végig lehet menni igazából bárkinek. A 40 km-t teljesítőknek oklevél és felvarró (jelvény), 70 km-en pedig oklevél és fém kitűző jár. A katonai kategóriában persze vannak szabályok, azt egyenruhában katonai jellegű bakancsban és a leghosszabb távon 10 kg-os hátizsákkal kell teljesíteni.

 A lezárt területen hirtelen nagyon sokan lettünkblogportya1-4.jpg

Mi egy debreceni barátommal, Lajossal a 40 km-en indultunk. Még péntek este elutaztam Debrecenbe és ott aludtam náluk, hogy hajnalban ne kelljen autózni, meg így legalább kicsit találkozhattunk. Mert kicsi a világ, da annyira azért nagy, hogy azokkal se tudj rendszeresen találkozni, akikkel szeretnél… Szóval tulajdonképpen két legyet ütöttem egy csapásra. Mert amúgy kb. 6 éve készülök eljutni a portyára, de mindig közbejött valami… Ahogy szokott ugyebár.

Nem is rossz az új gyakorló ruházat rejtőszíneblogportya1-6.jpg

A „Bocskai Portya” reggel 06:30-kor a megnyitóval kezdődött az MH 5. Bocskai István Lövészdandár laktanyájának sporttelepén. Mi arra nem értünk oda, csak olyan hét óra körül. Beálltunk a sorba, ahol az – ja lehet előregisztrálni is – egyszeri résztvevő megkapja térképét, aminek a hátulján a neve mellett elhelyezésre kerül az indulási időpont egy pecséttel karöltve. És már úton is voltunk. Mivel a nap még nagyon alacsonyan állt még az első pár kilométeren nagyon szép párás, éles napsütésben haladtunk.

Innen lesz a karácsonyfád! Pár év múlva...blogportya1-8.jpg

Útba ejtettük az 1849-es debreceni ütközet emlékművét, majd egy orosz haditemetőt. A Bocskai Portya alapvetően ugyanis egy emlékmenet, mely a Don-i nyári hídfőcsatákban harcolt katonákról emlékezik meg, akik közül bizony rengetegen sohasem tértek haza... (A nagyapám, aki ugyan nem közvetlenül a Donnál, hanem ahhoz közel valahol szolgált a világháborúban, a háború alatt fogságba esett. Egész rémisztő belegondolni, hogy mennyire lutri volt, hogy valaki elesik-e, vagy hogy a fogságot kibírja-e és később hazatér-e, vagy sem... Mert, ha ő nem jött volna haza, én értelemszerűen nem írnám most ezeket a sorokat.... 

Pihenő pont bakancsigazítással
blogportya1-10.jpg

Az első tíz kilométer nagyon gyorsan elszaladt. Egyelőre nem sok más túrázóval futottunk össze, de az első ellenőrzőpontnál már összegyűlt a csapat. Pecsételtünk egyet, aztán haladtunk is tovább. Hamarosan egy lezárt katonai területre érkeztünk. A táj természetesen sík volt, viszont rengeteg fa között gyalogoltunk, szinte egyfolytában. A második ellenőrzőpont már közelebb volt, nem tíz kilométerre. Itt vált ketté a 40 és a 70 km-es útvonal. Sokan ültek szerteszét, bakancsot igazítottak, ettek, ittak. 

Az aszfaltúton

blogportya1-9.jpg

Nem írtam, de amúgy nekünk luxus dolgunk volt, mert barátom felesége, Bea volt a mi kis depónk. Vagyis két előre egyeztetett helyen találkozott velünk és hozott vizet, meg szendvicset, sőt, kávét is, ami egy nagyon fontos, ám sokszor nagyon nehezen megszerezhető árucikk a túrák alkalmával! Őszintén szólva a legjobban a szőlő esett. Érdekes egyébként, hogy nem éreztem magam kimerültnek nagyon sokáig. Hegyekhez vagyok szokva, ha gyaloglásról van szó és az energia felhasználás azért sík terepen sokkal kisebb. Ehhez mondjuk nem is kell tudósnak lennem, de így megtapasztalni érdekes volt. A nap hol sütött, hol fátyolfelhők takarták, szóval a hőmérséklet igazán laboratóriumi volt. Kijelenthetem, hogy ideális körülmények uralkodtak végig. És ez nagyon jól esett a lelkemnek. A második pont után elég hosszan aszfaltúton kellett gyalogolni. Na, azt nem szeretem nagyon, mert a térdnek egyenesen pokol, így ahol lehetett inkább a füvön caplattam. Aztán olyan 20 km után kezdi érezni az ember, hogy kicsit lassul. De ez még nem volt vészes.

Ők meg középiskolások a honvéd suliból

blogportya1-13.jpg

Az erdők viszont csodásak voltak. Nem is lehetett volna jobb időpontban a portya! Fények, rengeteg sárga szín. Festői. Elhaladtunk a Fancsika I. víztározó mellett, amiben víz nem sok volt, ellenben nádat azért lehetett megfigyelni, szóval valami víz azért csak van... Találkoztunk egy fenyőerdő ültetvénnyel. Pár év múlva innen lesz a karácsonyfánk. Jó pár év múlva, mert még nagyin kis csemeték álltak szép, rendezett sorokban a homokos talajon. A harmadik pont után is aszfalt út következett, de már hajtott minket, hogy a fele megvan, meg a 3-4 pontok közt várt minket még egy frissítő.

Nyárfák ősszel

blogportya1-12.jpg

 A frissítés igen jól esett, de még hátra volt kb. 10-12 km és ekkor már az ember azért érzi, hogy egész délelőtt megállás nélkül menetel. Külterületi házak közt ballagtunk tovább, itt gyérebb volt a fa ellátottság, de az meg jó volt, hogy széles a látóhatár. Lassan a város határához értünk, ahol egy utolsó check point várt minket, mielőtt keresztben átszeljük Debrecent.

 Lovastanya mellett

blogportya1-7.jpg

A mezőny ezután a pont után már javarészt szétszakadt. Külterületen ballagtunk, kertesházak között egy széles utcán. Egy háznál egy kislány kínált nekünk friss vizet, amit Lajos örömmel elfogadott. Ekkorra már látszott rajta, hogy nagyon szívesen lenne már a célnál... Ennek többször hangot is adott, de akaratereje tovább vitte természetesen. Találkoztam közben egy régi munkatársammal, Tamással aki sokat túrázik és Facebookon mindig figyelem merre jár. Vagy 15 éve nem láttam élőben, úgyhogy nagyon örültem a találkozásnak. Elmondta, hogy pár éve 70 km-en teljesítette a túrát, most pár barátjával a 40-re neveztek.

Tudományos térképolvasás

blogportya1-11.jpg

 A városi rész már nem esett nagyon jól. Ott már aszfalt van, lámpák, autók, sok ember és az utolsó kilométereken már minden lépés fáj. Érdemes néha belekocogni kicsit. Nekem nem volt igazán semmi bajom, csak a fotós oldaltáskám miatt a jobb lábam vádlija állt be nagyon... Eddig is észrevettem, hogy valami fura mostanában, ha túrázok... Hát ez. Vagy 1,5-2 kg van a táskában és a terhelés asszimetrikus emiatt valószínűleg nagyon terheli a lábam... Szóval hosszabb túrákra nem fogom tudni használni. Pedig annyira praktikus... 

Alföldi idill

blogportya1-14.jpg

 A telefonom közben kiírta, hogy teljesítettem a napi előjegyzett 6000-es lépésszámot és gratulált... Hát igen, ekkor jártam kb. 45000 lépésnél... Aztán átverekedve magunkat a város utcáin végre megérkeztünk a Kratochvil Károly Honvéd Középiskola és Kollégium udvarára, ahol már várt minket egyfelől a kék kapu, másfelől az oklevél és a felvarró! Ahogy ültem várva az oklevélre egyszer csak elhangzott, hogy emberek, itt az első befutó a 70 km-ről! Az ideje 8 óra 31 perc volt... A miénk mennyi is? 7 óra 58 perc... Na, hát kb. úgy néztem, minta a szépkilátás blog videójában, mikor a téli börzsönyi túráról beérve közlik velük a győztes (nem győztes, mert nem verseny!), szóval az első beérkező idejét (14:40-től): KATT

Ez pedig városközeli idill

blogportya1-15.jpg

Akárhogy is, ez egy remek nap volt és csak ajánlani tudom mindenkinek jövőre, hogy vegyen részt a portyán! Nevezni olyan augusztustól lehet és kora ősszel lesz a menet. Mi tuti, hogy ott leszünk, de ezúttal már kicsit feljebb tesszük a lécet és megpróbáljuk a 70-et... A napokban még jó idő várható, szóval mindenki menjen túrázni, vagy legalábbis a szabadba! Legközelebb virtuálisan visszamegyünk a Dolomitokba, ahol a leghíresebb sziklaalakzatok alatt fogunk bőrig ázni! Tartsatok velünk!

Ha tetszett kövess Facebookon!

A viszontlátásig: Hajrá kifelé fotózni!

Túra az óriási sziklakertben

Túra az óriási sziklakertben

Túra az óriási sziklakertben

A Cadini-csoportban - Dolomit túrák 2.

Miután a páratlan Lago di Braiest körbejártuk, - a beszámoló itt - a következő állomásunk a kb. egy órányi autóútra lévő Lago di Misurina volt, ami egy 1745 méter magasan elhelyezkedő tó, a hozzá tartozó kis - mondjuk úgy -, településsel. Út közben elhaladtunk a Lago di Landro (Dürrensee) mellett, ahol kicsit persze kiszálltunk az autóból egy séta erejéig. Szép fekvésű, viszont mesebeli hangulata akkor volt, mikor pár nap múlva ismét elhaladtunk mellette a reggeli órákban és sejtelmes, épp oszladozó köd borította…

A csodálatos esti Misurinacadiniblog1-24.jpg

Misurinában aztán tekintve, hogy szombat délután volt, rengetegen sétáltak a tó körül, vagy sütkéreztek a kávézókban a tó partján. A tó fantasztikus fekvésű. Nyugati oldalán a Cristallo-csoport, keleti oldalán a Cadini-csoport magasodik, északról pedig a Tre Cime di Laverdo híres tornyai (erről még külön írok majd beszámolót) magasodnak. A tó déli látképét egy szanatórium uralja impozáns épületével, mely működik, viszont nem sok életet láttunk a környékén az ott töltött napok során.

Az első hágóból visszatekintvecadiniblog1-5.jpg

Csatlakozva a többi turistához, mi is körbe sétáltuk a tavat. Meglepetésemre a felvonó még működött, holott a fellelhető információk alapján már nem kellett volna járnia. Ez a lift visz majd fel a másnapi túránk kezdőpontjához egy 400 méteres szintkülönbséget áthidalva. Rákérdeztem, az egyik dolgozótól, hogy jár-e még másnap is. A válasz egy nagyon vidám: „Szerencsére holnap van az utolsó nap!” volt. Úgy éreztem, hogy nevezett dolgozó már igencsak várta ezt… A mi szempontunkból persze ez jó hír volt, így ezt a 400 méter szintet megspórolhattuk másnap.

Drótoscadiniblog1-6.jpg

A tó északi felén van egy kemping amúgy, ezen kívül szállodák, meg talán egy apartman. Viszont van szupermarket, ami jól jöhet! Este egy Tre Cime pizzával töltöttem fel szénhidrátkészleteim, másnap pedig viszonylag időben útra keltünk a Cadini –csoport hihetetlen kőalakzatai felé. Előtte nap amúgy lentről figyelve nem igen tudtam elképzelni, hogy a csoport sziklatornyainak lábainál ugyan hol fogunk mi végigmenni? Merthogy messziről ez egész meredeknek tűnt…

Sziklavilágcadiniblog1-7.jpg

A felvonó a szállásunktól kb. 500 méterre volt. Nem sokan tolongtak így 8 óra után, úgyhogy kettesben libegtünk fel a hegyi állomásig. Itt rögtön van egy menedékház (Rifugio col de Varda), ami Pazar kilátást nyújt a szemben álló Mount Cristallo-ra. Egy finom eszpresszo, aztán már útra is keltünk. A néhány törpefenyőt követően aztán máris a hatalmas sziklatömbök talpánál gyalogoltunk a 117-es számú útvonalon, hol kőtörmeléken, hol valami ösvényféleségen kb. egy kilométeren keresztül.

A Hold. Vagy valami olyasmi...
cadiniblog1-11.jpg

Ezt a túrát már jó előre kinéztem. Szerepel a már említett Dolomitok 72 túra könyvben és megtaláltam wikilocon is. A Cristallo-csoporton keresztül több útvonal is vezet. Teljesen körbejárható az északi és déli útvonalon (a délin haladtunk épp) ezenkívül a központi részén is keresztül lehet vágni, viszont az via ferrata. Több videót is megnéztem a Youtube-on, márcsak azért is, mert ez egy sziklás, mondjuk úgy technikásabb (???) terep és azt gondoltam, hogy csak olyan helyre menjünk túrázni, ahol végig is tudunk menni… Mert vissza lehet fordulni (és kell is adott esetben), de az demoralizáló.

Torre del Diavolo cadiniblog1-13.jpg

Na, és épp ez, hogy előre készültem, ez a dolog került gondolatjelek közé, mikor az első kis szoba nagyságú hágóra felértünk. Mert oda már ugyan kábelekkel támogatott lépcsősor szerű út vezetett, ugyan de mindenféle technikai nehézség nélkül, aztán felérve épp via ferrata szettben indult útnak két túratárs, emellett egy pár is ugyanilyen felszereléssel várakozott a ránézésre tényleg elég kitett és semmibe vezető acélhuzalokkal megerősített sziklás ösvény felett… Ekkor elég hülyének éreztem magam, mert előre semmi ilyenről nem volt szó…

A túravideó. Szerintem hangulatos, szóval katt!

Hát – gondoltam -, ha ez ilyen, akkor nem megyünk tovább. Game over, kitalálunk valami mást helyette. Mindenesetre vártunk, gondoltam, hátha mégis nekivág valaki anélkül. Kintebb merészkedtem az ösvény irányába és az első pár méter után nem tűnt olyan vadnak, ami az extra felszerelést mindenképp indokolttá teszi. Közben egy két fős társaság látva ezt el is indult visszafelé. Aztán megjelent egy talán német pár, ők is visszahőköltek, majd szerencsére megjelent egy olasz pár, akik egy perc tanakodás után elindultak lefelé simán, ahogy eddig jöttek. Na, akkor mi is megyünk…

A Tre Cime di Laverdó a hágóból. Elképesztő, tényleg!cadiniblog1-14.jpg

És milyen jól tettük! Meredek sziklás, törmelékes lejtő következett, de simán lehetett venni az akadályt a drótokba kapaszkodva. Ez adott egy kis adrenalint, mert azért figyelni kellett. Ahogy leértünk ennek a résznek az aljára már látszott, hogy a következő törmelékvölgy felé visz az utunk. Kitettebb részek is voltak, de stabil mozgáskoordinációval egyáltalán nem volt vészes. Át kellett haladni egy kis alagúton is, aztán a szemünk elé tárult a csodálatos törmeléklejtőben végződő csipkés csúcsok zsúfolt csoportja.

Powered by Wikiloc

Próbáltam az előttünk haladókat kiszúrni a törmelékek között, meg magát az utat is kémleltem, merre fog haladni, de annyira hatalmas volt a tér, hogy alig lehetett észrevenni az apró emberi alakokat, ahogy szerpentineztek a Torre del Diavolo sziklacsúcs irányába, azaz az Ördög tornya felé. A látvány annyira gigantikus volt, hogy alig lehetett befogadni. A felhők nagyrészt nem takarták el a csúcsokat és teljesen földöntúli volt az egész azzal, hogy gyakorlatilag csak sziklák vettek körbe minket.

Elvileg havasi csókákcadiniblog1-17.jpg

Innen egy intenzív emelkedő kezdődött, hogy szépen cikk-cakk-ban érjünk fel a már említett sziklatorony alá, mintegy 300 métert leküzdve, kb. 300 méter táv alatt. Szuszogtunk is rendesen, de a látvány teljesen beszippantott minket. A hágó előtt volt néhány vaslétra is, ami még izgalmasabbá tette az emelkedőt. Hamarosan a hágóban álltunk, ahonnan látni lehetett a Tre-Cime di Laverdo hatalmas gránit tömbjeit, ami hihetetlen élmény volt… Nem is nagyon tudom szavakba önteni. Egy a közelben lakó olasz pár volt már a hágóban mikor felértünk. Beszélgettünk velük kicsit, elmondták, hogy ilyenkor már elviselhető a turistaforgalom, de nyáron szinte élhetetlen annyira nagy a tömeg… Hát, ez Európa egyik legfelkapottabb helye…

Ereszkedés közben cadiniblog1-18.jpg

Kicsit moziztunk a kéregető havasi csókákon, akik egész a táskánkig merészkedtek a szendvicsünkből kihullott morzsák után kutatva, aztán elindultunk lefelé a menedékház irányába. Az út először meredeken ereszkedett, utána már csak kis emelkedő várt ránk. A Fonda Savio turistaház fantasztikus helyen trónol. Innen el lehet menni az Cadini-csoprt északi oldalára, a csoport belsejébe, valamint a Tre-Cime felé is, ami innen is szépen látszott. Azt nem írtam még, hogy milyenek az árak. Hát, tekintettel arra, hogy ez egy magasan álló épület – bár van neki áruszállításhoz felvonója – nem számítottam rá, hogy olcsó lesz, de kicsit várakozásomon is túltett… Ez amúgy igaz az egész környékre. Viszont a leves, amit ettünk nagyon finom volt…

A Fonda Savio menedékházcadiniblog1-20.jpg

A leves után, boldogan - a túra szépségének hatása alatt - még szétnéztünk a környéken, utána pedig elkezdtünk leereszkedni vissza Misurinába. Ez innen úgy 1-2 óra lehetett. Először a sziklák közt, majd egyre több fenyvessel kísérve ballagtunk. Este pedig várt minket a finom helyi pizza… Hogy feltöltődjünk a másnapi Tre-Cime látogatás előtt. Erről viszont majd a következő posztban!

A háttérben a jellegzetes alakú Torre dei Scarpericadiniblog1-23_1.jpg

Ha tetszett kövess minket Facebookon, vagy Instán!

A viszontlátásig: hajrá kifelé fotózni!

Az Insta kedvenc: Lago di Braies

Az Insta kedvenc: Lago di Braies

Az Insta kedvenc: Lago di Braies

Dolomitok 1. rész

Megmondom őszintén, hogy a Dolomitokról természetesen már sokat hallottam ezelőtt is, de valahogy sohasem alakult úgy, hogy meglátogassam. Valamiért nem is volt bakancslistás, bár be kell vallanom, hogy nem is nagyon mélyedtem el a részleteiben. Tudtam, hogy létezik, meg, hogy áradoznak róla, de így maradtunk... Aztán az utóbbi időben volt szerencsém együtt dolgozni olasz munkatársakkal, akik barátságos hozzámállása miatt elkezdett motoszkálni bennem az utazás ötlete. Aztán mindamellett, hogy Szolnokról azért csak 8-9 órás úttal érhető el és tekintettel arra, hogy szuperzsúfolt, mégis azt kell mondanom, hogy az egyik legszebb utazásunk volt.

Tökéletes alkonyat...braies1-4.jpg

Egy pár szó a tervezésről. Ezt ugye én nagyon élem – aki rendszeresen olvas minket, annak ez nem újdonság -, mindig tele vagyok tervekkel, így ezt az utazást is időben elkezdtem összerakni. Ehhez nagy segítség a Dolomitok túra könyv, ami magyarul is megjelent (sajnos az utazás előtt nem igazán találtam más, pl angol nyelvű kiadványokat, csak németet. Azt meg nem beszélem… Azóta ITT egy link) Nagy segítség a wikiloc persze, meg itt-ott a neten, youtube-on böngészni a lehetséges túraútvonalakat.

Tükröződésekbraies1-2.jpg

Nem volt tervben egyébként, hogy nagyon hosszú túrákat tegyünk, inkább egy kis „megmártózást” szerettünk volna a környéken, hogy esetleg ha később visszatérünk, akkor már céltudatosabban mehessünk. Amúgy néhány cég indít néha kalandtúrákat ide (Itt, Itt, vagy Itt), aki nem akar külön tervezgetni, annak érdemes böngészni az ajánlataikat. Mi először a Braies-tavat terveztük be az utazásba, ami nagyon híres és zsúfolt, de gondoltam ősszel már csak élvezhető lesz... De már sokáig húztam az időt, jöjjön a veleje!

Egy kis mozgóképes hangulat: (nézd meg a többi videónkat is! ITT)

Valóban igen hosszú az út városunkból a Dolomitokba, ráadásul ezt pénteken tettük meg, ami azt jelentette, hogy a forgalom nagyon erős volt mind Magyarországon, mind Ausztriában (ahol a legtöbbet haladtunk). Az osztrák autópálya matricát gyakorlatilag elég nehéz elektronikusan megvásárolni, mert mint kiderült, azt 15 nappal az utazás megkezdése előtt lehet csak megtenni, mert a vevőnek ennyi ideje van a vásárlástól elállni… Érdekes, mindenesetre maradt egy szombathelyi benzinkút a vásárlásra.

Az kiépített ösvény és a felhőbe burkolózó Croda del Becco (Seekofel)

braies1-9.jpg

Kora este érkezünk meg aztán a Braies-tótól nem messze található szállásunkra. Nos, szállás tekintetben nagy választék nincs. Mármint ha az ember olcsóbban szeretne megszállni nem valami horror áron (abból van sok, mivel ez az ár nem annyira horror egy nyugati turistának…) A kempingek a legolcsóbbak, apartman nem nagyon van, inkább vendégházak, panziók. (Jut eszembe, ha kíváncsi vagy hasonlóan szép tavakra, javaslom kattints ide, vagy ide. Ezek olyan helyek, ahol már jártunk régebben!) Miután bepakoltunk elindultunk a csodálatos fenyőerdőben, hogy elgémberedett tagjainkat kicsit kinyújtóztassuk, egyben kihasználjuk az esti fényeket fotózásra a gigahíres Lago di Braies-tónál. Épp a szállásunk mellett futott a tóhoz vezető jelzett ösvény, ami kb. 30 perc alatt vezetett minket a tóhoz.

Oszlik ez szépen...braies1-11.jpg

Ha az Instagramon beüti az ember a tó nevét akkor láthatja, hogy folyamatosan kerülnek fel újabb és újabb képek a tóról, nagyrészt annak festői elhelyezkedéséből kihasználva „én a tájban” kategóriában főleg. Sok fotós kifejezetten este, állványokkal érkezik a tóhoz, ez amolyan könnyen elérhető, mégis rettentő fotogén helyszín. Az adatok alapján a tó 1476 méter magasan található, átlagos mélysége 17 méter, területe 31 hektár, színe türkiz. Tudni kell, hogy az elnevezés, amit magam is használok olasz, azonban van a tónak német neve is: Pragser Wildsee. 1919-ben került Olaszországhoz Tirol déli részével együtt, így lakossága többségében ma is német ajkú.

Ez élőben is nagyon szép voltbraies1-25.jpg

Több, csúcs veszi körül. Ezek legmagasabbika a Croda del Becco (Seekofel), ami 2810 méteres magasságával kb. 1500 méterrel nyúlik a tó fölé. Impresszív. Az esti sétánkkor nem voltak nagyon sokan a parton, mondhatnánk, hogy – főleg a másnap dél körüli állapothoz képest – egész kihaltnak tűnt… A hely egyik legnagyobb vonzereje, hogy lehet rajta csónakázni, ráadásul ezt egy szép fából készült csónakházból indulva lehet kezdeni, ami valahogy nagyon illeszkedik a tájba. (Csónakázás 18 és 30 eur, fél és egy óra)

 Tó, hegyek...braies1-12.jpg

Viszonylag sokat elidőztünk, a tényleg meseszerű parton, aztán visszaballagtunk a szállásunkra. Vacsora, alvás. Reggel időben felkeltünk, hogy amennyire lehet a tömeg előtt érjünk a tóhoz. Újra felsétáltunk, a most felhősebb, párásabb időjárásban. A tó ugyanúgy várt minket, viszonylag üresen, kicsit kevesebb színnel a felhők miatt, de nyugodt víztükörrel. Namost írtam, hogy ez nem egy túra, hanem inkább egy sétának mondanám, szóval akár kérdezhetnétek, hogy akkor miért írok róla? Nos, azért, mert akárhogy is, páratlan hely. Fizikai megerőltetés nem kell hozzá, de szerettem volna valamennyit megosztani ebből az élményből…

Ez az útvonal visz a csúcs felé

braies1-14.jpg

A tó keleti oldala felé indultunk el a parton. Kb. 1 óra alatt végig lehet sétálni kényelmesen a kiindulópontig. Az első részen emelkedik az út és azt gondolom, hogy a legszebb kilátás innen nyúlik a tóra. A környező hegycsúcsok felhőben úsztak, ami szerencsére lassan elkezdett oszlani. És mi szerencsénkre épp ekkor voltunk itt, pont... Igazán mesés volt a tó türkiz színével, ahogy egyre-másra bukkannak elő a sziklák, csúcsok a fehérségből…

Visszatekintve a tó keleti oldalárabraies1-17.jpg

A tó déli oldalán aztán változik a táj. Itt indul el az a túraútvonal - itt egy link hozzá -, ami felvezet a már említett Croda del Becco-ra (Seekofel). Ez egy 5 órásnak írt majd 1500 méteres szintkülönbségű túra. Ha legközelebb erre járunk fel is mászunk. Tuti, hogy Pazar a kilátás, bár erre a csúcsra is azt írják, hogy igen zsúfolt tud lenni. Aki vállalkozik rá, azt az út 2/3-ánál a Seekofel hütte várja egy hágóban, ahol lehet frissíteni. Igen, az egyértelműen igaz az egész Dolomitokra, hogy remekül kiépített. Nem lehet úgy elindulni szinte sehova, hogy ne találkozzon az egyszeri túrázó valamilyen hüttével. Aztán ennek az árnyoldala, hogy emiatt sokan is vannak mindenhol. (Persze ez oda-vissza dolog…)

Instásbraies1-18.jpg

A nap ragyogóan kisütött közben és a nyugati oldalon a parton pihenve a tó színe még erősebbnek látszott. Ekkorra már nagyon sokan voltak a parton. Szelfibotok, állványok mindenfelé. Persze mi is a tömeg része voltunk… Mivel ide sok utazási ügynökség vezet napos túrákat, így a buszok megérkezése egyszerre sok embert hoz a tóhoz. Aranyszabály itt is, hogy nem csúcsidőben kell ideérni. Ha reggel hatkor az ember körbe sétál, garantáltan nem kell másokat kerülgetnie. De írtam, hogy az esti órák is nyugodtabbak. Persze nem egyszerű épp akkor ott lenni tudom…

A türkiz víz csónakkalbraies1-19.jpg

A nyugati oldalon fenyők között jutottunk vissza a kiindulóponthoz. Nem említettem, hogy áll egy szálloda is a tóparton, ami elég pazar kilátással rendelkezik, ez természetesen a szobaárakban is tükröződik. Emellett van a hatalmas fizetős parkoló. Napközben óránként 2 Eur az ár, éjszaka három óra 2 Eur. Nem olcsó. Itt sem. Mi a szállásnál parkoltunk, az ingyen volt. Ha valaki nem sajnál egy kis plusz sétát, akkor érdemes lejjebb parkolni. Az erdei úton, amit használtunk nagyon kevés emberrel futottunk össze, én ajánlom szép erdőn keresztül vezet.

Itt már azért többen vannakbraies1-21.jpg

Ezzel véget is ért az első délelőttünk és ezzel első beszámolónk is a Dolomitokban. Egy órára voltunk a következő megállónktól, ahol már tényleg túráztunk egy jót másnap! Tartsatok velünk a következő helyszínre! Bizton mondom, hogy megéri! Mert a Dolomitok tényleg egy csoda!

Követni itt lehet minket: Facebook, Instagram, Youtube.

A viszontlátásig: Hajrá kifelé fotózni!

A végére pedig a mesebeli erdő, amin keresztülmentünk a tóhozbraies1-24.jpg

Út az Ankogelre

Út az Ankogelre

Út az Ankogelre

Túrák az Alpokban 2. rész

 ankogel1-9.jpg

Az Ankogel csoport az Alpok legkeletibb nyúlványa, ahol már találhatók 3000 méter feletti csúcsok. Kora ősszel sikerült néhány napot eltölteni ebben a csodálatos hegycsoportban. Az előző beszámolóban a Kölnbrein duzzasztógáttól a Grosser Hafner csúcsig tartó túránkról írtam. Ezt követi most a második rész, ahol a hegycsoport névadójára tartó menetünket fogom közelebb hozni a kedves olvasókhoz! Ide linkelem a túrákról készült videónkat is. Katt rá, megéri!

Ott hagytam abba a múltkori beszámolót, hogy a terveinket jól keresztülhúzva a Grosser Hafnerről végül este hétre értünk vissza a parkolóhoz. Igen, nos este hatra kellett volna bejelentkeznünk az apartmanba, és ezzel a késéssel nyilvánvalóan esélytelenek voltunk. Mivel ezt a tényt már a hegycsúcson is tudtuk, írtam egy e-mailt a házigazdának, hogy nyolc körül vagyunk várhatók. Nem kaptam választ. Mindegy, gondoltam odamegyünk mindenképp valahogy majd alakul, maximum az autóba alszunk.... Így is tettünk, egy óra autózás után meg is érkeztünk Obervellach településre, ahol persze a GPS nem találta meg az apartmant, úgyhogy kicsit keringtünk még, mielőtt leparkoltunk – hozzáteszem igen korgó gyomorral – a totál sötét ház előtt.

A Hannoverhaus a felvonó fenti állomása alattankogel1.jpg

Csöngettünk. Semmi… Na, gondoltam, akkor telefonáljunk. A telefon kicsengett, majd a távoli hang először nem értette, hogy milyen vendégházról beszélek - ekkor felötlött, hogy lehet nem is jó a szám -, de utána sikerült tisztázni a helyzetet, amiből kiderült, hogy ő nem tudott rólunk… Menő. Hozzáteszem, hogy az egyik nagy foglalási oldalon szoktam foglalni és még sohasem jártam így. És mint kiderült tulajdonképpen itt sem, csak a tulaj nem tudta, hogy a személyzet (?) előkészített nekünk mindent… Kulcs a széfben, stb. Egyébként így a főszezon után a szállás árak nem olyan vészesek, érdemes ilyenkor utazni, bár az időjárás lutri lehet, viszont nincs nagy tömeg.

A távolban a csoport legmagasabb tagja a Hochalmspitzeankogel1-6.jpg

Kellőképp álmosan és éhesen, valamint fáradt végtagokkal léptük át a lakás küszöbét. Egy gyors vacsora közben összeraktuk a másnapi menetrendet és nyugovóra tértünk. Mivel egy pihentetőbb, lazább napot szerettünk volna, csak a nem messze fekvő kis szurdokban tettünk egy rövid túrát. Látványos, pallós vízesések között vezetett az utunk, majd magasabban kiérve a település fölött sétáltunk. Lenyűgöző. Igazán. Ami nagyon tetszett itt, hogy tényleg mindenki megtalálja a magának való kikapcsolódást: kerékpározás, vagy kis túra a környéken a csodás települések felett, magashegyi túra, netán via ferrata, vagy gleccserátkelés. Szóval tuti hely.

Az Ankogel csúcsa a magasbanankogel1-5.jpg

A délutánt pihenéssel töltöttük, hozzáteszem egy kései ebéddel egybekötve, amiből az ebéd elmaradt, mert konkrétan a főszezon után egy héttel már nincsenek nyitva az éttermek egész nap. Csak délben és este (Vagy csak hétvégén). Az ebéd helyett ezért körbe néztünk a településen, ami nem meglepően elég rendezett és tiszta. Este megbeszéltük a reggeli indulást, csekkoltuk az időjárást - ami eddig nagyon baráti volt -, és megnyugodva konstatáltuk, hogy csak délután, este kezd felhősödni és megérkezni a csapadék.

A túra nyomvonala

Powered by Wikiloc

Reggel frissen indultunk útnak Mallnitz települése felé autóval, ahol az Ankogelbahn, azaz a felvonó völgy állomása található. Mivel az első felvonó 8:30-kor indul azt céloztuk meg, de egy kicsit csúsztunk, így a 9:00-ás lifttel indultunk felfelé. Nos az Ankogel csúcs 3252 méter magas, így egy nap alatt a völgyből igen szép sportteljesítmény lenne felmászni (ez legalább 2000 méter szint és vagy 20-25 km), nem is hiszem, hogy sokan vállalnák, max. úgy, hogy a fenti menedékházban (Hannoverhaus) alszanak, tehát odáig másznak első nap, utána pedig tovább, majd le. Azért még így is szép, erős túra lehet.

Felhők buknak át a gerincen
ankogel1-16.jpg

De ott tartottam, hogy elindultunk a felvonóval, ami egy átszállás után egyenesen 2630 méter környékére repített minket. Ahogy kilép az ember a felvonó épületéből, rögtön megigézi a hatalmas tér, mert már ez az állomás is nagyon magasan van a pazar kilátáshoz… Olyan 15-en jöhettünk fel a felvonóval egyszerre. Az biztos, hogy aki ezt a túrát szeretné végigcsinálni, annak az első kettő-három felvonót ajánlanám, mert lefelé 16:20-kor indul az utolsó és ha az ember nem akar végig rohanni a túrán, akkor időben kell elindulni. Mert aki lekési a felvonót, arra egy több, mint ezer méteres plusz ereszkedés vár… Ami, mondjuk úgy kellemetlen, he nem volt betervezve…

Misztikusankogel1-10.jpg

A felvonót elhagyva először egy szélesebb úton kell haladni, de erről egy 100 méter után már le is kell térni az ösvényre a csúcs felé. Az jelzés nagy törmelékmezőn halad keresztül, majd délről kerüli meg a Grauleitenspitze (2891m) csúcsot, ahová szintén fel lehet jutni a felvonótól, egy lényegesen rövidebb útvonalon. Az Ankogel csúcs ugyan a névadója a csoportnak, de nem a legmagasabb tagja. Ezt a címet a Hochalmspitze (3360m) birtokolja. Nagyon messze nincs légvonalban, de az már egy komolyabb technikai tudást feltételező magaslat.

Az Ankogel csúcskeresztjeankogel1-12.jpg

Összesen kb. 700 méteres szintkülönbség várt ránk, ami annyira nem sok, bár a terep azért igazán sziklás, köves, sok helyen kitett, úgyhogy pont elég egy napra. A napsütés még egy darabig vígan kísérte utunk, aztán a szél segítségével győztek a felhők és hol beborult, hol kisütött a nap. A csúcsot még szerencsére láthattuk, mielőtt teljesen elmerült volna a ködben. Csak remélhettük, hogy mire felérünk kitisztul egy kicsit. Ahogy emelkedett az út megjelentek a hófoltok, volt olyan köztük, amelyiket kereszteznünk kellett, viszont nem volt szükség semmilyen felszerelés használatára (ezt előre megnéztem).

Még mindig a csúcs
ankogel1-11.jpg

Az utóbbi időszakban volt hír, hogy Izlandon az Okjokull gleccser elolvadt és állítottak neki emléktáblát. Sajnos az Alpok is erősen szenved a globális felmelegedés hatásaitól, a gleccserek folyamatosan mennek össze. Ennek kisebb mementójaként találtunk egy felfestést egy kövön, egy teknős részen, ahol fel volt festve a 2018-as és 2019-es hómagasság – na nem téli, hanem az augusztusi… - és bizony-bizony elég sokat vonult vissza a hóréteg… Kicsiben láthattuk a nagy változás hatásait. Nem jó érzés…

Havas átkelésankogel1-14.jpg

Az utolsó havas rész után aztán meredekebbé vált az útvonal. Egy kisebb gerincen haladtunk felfelé, ami egy nagyobb gerincre vitt minket. Itt megálltunk kicsit rendbe szedni magunkat. Akkor épp sütött a nap, a sziklák élesen kontrasztosan borultak rá egymás hegyére-hátára. A távolban a csúcsokat azonban felhők takarták. Nem volt tömve a hegy amúgy. Szerintem az utánunk érkező felvonóval már nem is nagyon érkeztek túrázók. Nagyjából ugyanazokat az embereket láttuk, hol közelebbről, hol messzebbről, a pihenőidőket figyelembe véve végig. Természetesen volt olyan, akit csak egyre messzebbről láttunk, mert olyan tempót nyomott.

Monumentális magányankogel1-18.jpg

A csúcs előtti gerinc messziről elég meredeknek és baljósnak tűnt. Persze közelebbről már nem annyira veszélyes, de volt néhány tényleg erősen kitett szakasza, a Locuson a térkép T4-re írta és ez valós is. Az utolsó métereken mászni kellett, de tegyük hozzá nem bonyolult mászásról van szó, de mindenképp meg szerettem volna jegyezni, ne legyen meglepetés, ha esetleg valaki szeretne felmászni egyszer.

A Hannoverhaus visszafelé menetankogel1-19.jpg

Aztán végre a csúcson álltunk, ahonnan semmi kilátásunk nem volt – ja, csúcs, szóval ez igazán csúcs, mert tényleg kicsi, olyan igazi – egy jó darabig. Mivel bő fél órát eltöltöttünk odafenn szerencsére volt néhány „ablakunk” és megcsodálhattuk a környéket, ami nem meglepően egyszerűen lélegzetelállító… Ahogy a havas lejtők és a hatalmas sziklák találkoznak és ahogy a felhő ömlik át a gerinceken… Volt egy pár perc, mikor teljesen egyedül álltam odafenn, mert Endre barátom arrébb kószált és az az érzés ott egyedül a ködben, tudva, hogy órákra vagy bármitől… Jó… És kissé borzongató is…

A felvonóankogel1-20.jpg

Elfogyasztottuk a szendvicseinket és elindultunk lefelé. A felhő egészen a gerinc aljáig tartott ki, utána ismét messze láttunk. Nem siettünk, én mindig szeretek lefelé fotózni inkább, mert lefelé jobban lehet komponálni, mivel folyamatosan arra nézel ugye, nem pedig úgy, mint felefelé, ahol természetesen előre, azaz felfelé nézel 95%-ban… Vagy két óra alatt értünk vissza a felvonóhoz, olyan fél három körül, tehát a kör kb. 5 óra hossza volt. Épp elég. Mielőtt leereszkedtünk volna a völgybe, még üldögéltünk egy fél órát a felvonó épülete mellett. Próbáltam bevésni a memóriámba a képet, az érzést és a levegőt, hogy később minél jobban fel tudjam idézni... Mert bárhogy is, az Alpok tényleg a világ egyik legszebb helye…

Ha tetszett a beszámoló kövess Facebookon ITT, vagy Instán ITT! Érdemes követni a blogot, mert legközelebb legalább ennyire csodálatos helyszínekről tudósítunk majd!

A viszontlátásig: Hajrá kifelé fotózni!

Napsütötte túra a Großer Hafner-re

Napsütötte túra a Großer Hafner-re

Napsütötte túra a Großer Hafner-re

Túrák az Alpokban 1. rész

Huh… -hangzott el, ahogy leparkoltunk végre az esőben a Kölnbrein gát mellett kora este. - Ez nagyon durva… - folytattam, ahogy körbenéztem a parkolóban a rövidnadrágomban vacogva. - Ez tényleg olyan, mint egy James Bond film… - mormoltam még, mielőtt becsekkoltunk a kb. 1900 méteren lévő szállodába. Mondjuk a szálló vészforgatókönyv volt, de mindenképp páratlan, az biztos. A Hohe Tauern (Magas Tauern) nemzeti parkban voltunk, annak is az Ankogel csoportjában, és tele voltunk izgalommal a következő pár napot illetően… Az eső természetesen nem maradhatott el ugye, ez már szinte hagyomány, ha valahol túrázni szeretnénk. Viszont a jó hír az volt, hogy a következő napokra nem vártunk csapadékot. És ez így is lett!

Frissen, üdén visszatekintve a gátra és a szállásraalps1-5.jpg

Még tavasszal nézegettem, hogy az Ankogel csoport tulajdonképp nincs annyira messze Szolnoktól – ez persze relatív – úgyhogy elmehetnénk néhány napra. Aztán abból nem lett semmi egyéb okok miatt, őszre pedig más volt a célpont. Aztán az őszi célpont egyik túratársunk kiesésével törlődött, úgyhogy kellett valami helyette. Így kanyarodtunk vissza az eredeti tervhez. Térképeket már akkor nyáron beszereztem, meg nézegettem a Wikilocot, meg mindenféle oldalakat, hogy mik azok a túrák, amiket még tudunk vállalni és melyek azok, amiket már nem, vagy technikai nehézsége, vagy mondjuk havas átkelések miatt.

Igen, annyira monumentális, mint amilyennek látszikaalps3.jpg

És ez nem egyszerű amúgy. Adott az Alpok egyik legkeletebbre fekvő vonulata, ahol jó néhány csúcs 3000 méter feletti, köztük a névadó Ankogel (3252 m), vagy legmagasabbja a Hochalmspitze (3360 m). A térképek pedig nem tökéletesen jelölik a túraútvonalak nehézségét. Vagyis az offline térképen a hegyi útvonalak piros pöttyök, ezek nehezebbek, de mondjuk ebből nem lehet megállapítani, hogy mennyire bonyolult és kitett az ösvény. Segítség a 4Umaps, ahol – bár nem teljesen kimerítően – de sok helyen a nemzetközi szabványnak megfelelően jelölik a nehézséget T1-T5-ig. A lényeg, hogy jól kell megválasztani az túracélt, mert visszafordulni kiábrándító. (Sajnos nem sikerült beszereznem túrakönyvet a régióról –szinte csak német nyelvűek vannak, amit sajnos nem beszélek… -, mert az sokat segített volna.)

Gyengéd fények, komor sziklákaalps6.jpg

De ott tartottam, hogy megérkezés után sok időnk nem volt sötétedésig, csak annyi, hogy a hatalmas gáton tegyünk egy sétát. Nem semmi 200 méter magas betonmonstrumról beszélünk, amúgy, ami gigantikus mennyiségű vizet fog meg széles falával. Az esőben kellőképp komornak tűnt számomra, de emiatt persze izgalmasnak is. A tározóhoz egy 13 km hosszú fizetős panoráma út vezet fel, aminek kifizetése (20 Euro) nem szükséges, ha valaki a hotelben vagy a környező menedékházakban foglal szállást. A sötétedés és korgó gyomrunk miatt úgy döntöttünk, hogy a holnapi túra után majd még közelebbről is megvizsgáljuk a gátat. Aztán nem vizsgáltuk meg mégsem. De erről majd később…

Kis patak. Festői...aalps5.jpg

Remek vacsora után időben feküdtünk és a fél nyolcas nyitásra már sorban is álltunk a reggelinél. 8:30-as indulást terveztünk és ezt be is tartottuk. Gondoltam egy három óra alatt felérünk… Na, hát nem értünk fel. A cél, a Großer Hafner 3076 méter magas csúcsa volt. Az odavezető út nagyjából 8 km, 1300 méteres szintkülönbséggel. A tábla szerint, ami a túra indulásánál áll 5 óra hosszáig kell gyalogolni... Nos, itt azért már gyanús volt, hogy délután háromra nem biztos, hogy visszaérünk… Ja, ez azért volt fontos mert este hatra a következő szállásra kellett érnünk, ami egy órányi útra, Obervellach településen található apartman volt.

És itt melyik a kert?
aalps8.jpg

Tervezéskor amúgy menedékházas tartózkodást vizionáltam, de e-mail-es megkereséseimre vagy nem érkezett válasz, vagy az jött, hogy teltház van… Kivéve egy helyet, ahol foglaltunk is szállást egy szomszédos völgyben, de az időjárás várható (és végül tényleges) esős (nagyon) jellegére tekintettel egy nappal hamarabb szállást cseréltünk, mert nem akartunk kockáztatni. Az eső nem akadály, de mértékkel ugye… Szerencsére reggelre elvonultak a felhők és kellemes friss időben vágtunk neki a hegynek.

 Megérkezés a Katowicer hüttéhezaalps9.jpg

Az út egy jó 4 km hosszan a hegy oldalában halad, enyhe emelkedéssel. A kilátás egyre szebb, ahogy a magasság változik, de ez egy ideig törpefenyős szakasz, annak minden göcsörtös, girbe-gurba gyökérzetével és annak a turista útra gyakorolt negatív hatásával egyetemben. Más szóval botladozol itt-ott… De azért csodálatos volt az egész, nem igazán szegte kedvünk semmi. Ezen a szakaszon menet közben csak egy lengyel párral találkoztunk. Elég gyorsan haladtunk és egyszer csak egy festői elhelyezkedésű lápos mezőn vágtunk át, ahol Endre barátomra egy mormota fütyülése majdnem a frászt hozta. Aztán innen sziklásabbá és meredekebbé vált az útvonal, hogy egy magaslatra érve aztán kisimuljon újra és lankásan vigyen a Katowiczer hüttéig. Volt egy cuki kis kapu is, a magaslaton valószínűleg a legelő állatok miatt. Belülről (az itt melyik oldal is???) volt rajta egy lánc. Ezt mi észrevettük, a lengyel túratársak viszont nem, ők inkább átmásztak a kerítésen. (Visszafelé már ők is a kapun közlekedtek. Láttuk ugyanis, mert nagyjából egész nap előzgettük egymást)

Ez itt a felállított kövek országaaalps13.jpg

A Katowicer hütte 2320 méteren áll és 1930-ban adták át. Ez lett volna az egyik első szállás, amit kiszemeltem, de nem volt szabad helyük, szóval nem tudtunk foglalni. Már messziről lehet látni a házat, ha a gát felől közelít az ember (Van egy másik út is felfelé, az kicsit rövidebb és nagyobb a szint) A ház nagy magányosságban várja a túrázókat, akikből aznap nem sok akadt. Hogy ez az időjárás, vagy csak a szezon vége, azt nem tudom, de jó, ha 10 emberrel összefutottunk egész nap. Mivel a nap remekül sütött kiültünk a teraszra és ittunk egy finom (mármint annak, aki szereti a hosszabb) kávét.

Kilátásaalps16.jpg

Itt még azért optimista voltam az időbeosztással kapcsolatban, de még hátra volt 700 méter szint, szóval, gondoltam csak óvatosan azért... Amúgy vizet ingyen adnak fenn, van egy kút is, de az nem ivóvíz, hiszen a hütte fölött egész sok birka legelészett, az meg ugye hatással van a a környék vízkészletére. Ha eddig azt írtam, hogy viszonylag szintben haladtunk – ami nem igaz, mert fel-le hullámzott az ösvény olyan 500-600 méter szintet kell megtenni a hüttéig – most elkezdődött az igazi hegymenet. Itt már növényzet a mohákon, virágokon és füvön kívül nem nagyon akad, szépen lassan lehet baktatni, kinek-kinek ereje szerint.

Ausztria legmagasabb csúcsa a Großglockner (3798m) a Großer Hafnerről (3076 m)aalps17.jpg

400 méter szintemelkedés után érkeztünk meg egy hegygerincre, ahol egy másik irányból jövő útvonal is becsatlakozott. (Nyáron, ha sikerült volna kiutazni ebből az irányból érkeztünk volna) Itt már tényleg pompás panoráma várt minket. Hófoltok tették színesebbé – hehe – a szürke törmelékmezőket. Itt egy kisebb köteles szakasz jött, ahol kissé kitettebbé vált az ösvény, aztán tovább kapaszkodtunk felfelé, most már itt-ott a kezünket is kellett használni, mert néhol elég magasak voltak a lépések. Ki tudja, hogy ki kezdhette el, de egy nagyobb szinte lapos szakaszon rengeteg kőlap volt felállítgatva. Tényleg rengeteg és szuper jól néztek ki a távolban a magas csúcsokkal. Itt ugye fotószünet következett. Mondjuk az azért volt pár. Tulajdonképp ezért sem szoktunk olyan gyorsan haladni...

Jin és Jang-osaalps18.jpg

És innen már nem volt messze a csúcs, kb. 5 óra alatt tényleg fel is értünk, ahogy NEM terveztük. Egy fél órára azért így is megálltunk. Szendvicsek, energiaszelet, bámészkodás... Aztán visszazökkentettük magunkat a valóságba, ahol már rég késésben voltunk ahhoz, hogy hatra a szállásra érjünk. Lefelé is vagy négy óra az út... Írtam a szállásnak e-mailt, hogy késünk... Lefelé a hüttéig simán, gyorsan egy óra alatt leértünk. Ettünk egy tésztalevest, ha már egyszer volt, ugye. Ja tényleg, nos az üzemeltető házaspár nem nagyon beszélt angolul, ami ezen a részen olyan általános volt, szóval Endre igen megkopott, de a használat során mégis élőnek mutatkozó német tudásával oldottuk meg a problémákat. És hihetetlen, de jól!

A túra útvonala

Powered by Wikiloc

 

És akkor a fekete leves. Nos ez a túra időben azért hosszú és mivel abszolút nem is voltunk bemelegedve, eléggé megszenvedtük a végét. Késésben is voltunk, szóval menni kellett volna, de nagyon hosszú és monoton, meg sok szinttel járó az útvonal. Nem is tudom, mikor voltam kész ennyire. Pedig ennél többet is szoktunk menni. Na, nem tudom, de szerintem tényleg ez a hirtelen belevágás lehetett a ludas, hiszen előtte nap a kocsiban ültünk végig, jól lemerevedtek az izmaink, vagy valami...

Ereszkedés a stílusos osztrák jelzésselaalps21.jpg

Igen, a másik, hogy a Berghotel Malta jellegzetes épületét már hamar meg lehet látni a visszaúton, de persze ez nagyon csalóka, mert mindig jött még egy völgy, meg még egy, mígnem egyszer csak kb. 10 év alatt odaértünk. Ekkor volt este hét... Bepattantunk a kocsiba és irány Obervellach! (Ezért nem volt időnk még egyet sétálni a gáton... De hogy ott miféle csavarok voltak a sztoriban még aznap este, majd a következő beszámolóban mesélem el! Érdemes lesz olvasni, mert egy még magasabb csúcs következik!

Köszönöm, hogy velünk tartottatok! Ha érdekel a második felvonás, akkor katt a Facebook oldalunkra, hogy ne maradjatok le róla! Vagy itt az Insta is!

A viszontlátásig: Hajrá kifelé fotózni!

A birkák!aalps23.jpg

Esős kalandok

Esős kalandok

Esős kalandok

Nagyszalóki-csúcs túra

Van egy jó hírem, mostanra már több, mint egy hónapja meg vannak nyitva a Magas-Tátra szlovák oldalán a magasabb régiókba vezető turistautak! Hogy ez mit is jelent? Hogy végre nem csak a menedékházakig lehet felmászni, elérhetjük a csúcsokat is, meg sok gyönyörű hágót is, végig gyalogolva a nagyszerű völgyeket. Mondjuk az időjárás ilyenkor elég változó, nem mondhatnám stabilnak, de aki nem a tó-, vagy tengerparton képzeli el a vakációt, vagy pár napra szeretne kiszakadni a nyári melegből, annak ideális az egyik legközelebbi magashegység felkeresése!

A Lomnici-csúcs felhőkbe gabalyodva
tatra53.jpg

Mi is kihasználtunk egy nyári hétvégét, egy nappal megtoldva és Ótátrafüredre (Stary Smokovec) utaztunk. Sajnos az időjárást nem lehet kiszámítani... És itt ez most nem a változékony magashegyi, hanem az általános időjárásra értendő... Konkrétan arra, hogy a tervezett hétvégére kifejezetten zord időjárást jósoltak (mondjuk idén nem is én lennék, ha valahova nem rossz időbe kellene menni épp... (kivéve a munkahelyet, hehe...) Szóval olyan felemás volt a hozzáállásom...

A Tarpataki-vízesések egyike
tatra1-6_1.jpg

Nem is igen csalódtam, mikor Ótátrafüredre megérkezve egy igazi, jó erős jégesőbe csöppentünk. Egy húsz perc várakozás után a kocsiban úgy döntöttünk, hogy csak bemegyünk az épületbe. Be is mentünk, majd öt perc múlva elállt... Jeee. Egyébként reggel indultunk, úgyhogy volt egy szűk délutánunk, hogy egy kis bevezető kirándulással felkészüljünk a másnapi nagyobb falatra, a Nagyszalóki-csúcs megmászására.

Reggeli felhős kilátás a hegy oldalábóltatra1-5.jpg

Az eső egy dolog miatt lehet hasznos, ez pedig az a tény, hogy azt senki sem szereti igazán, így aki teheti ilyenkor esőnapi tevékenységgel foglalkozik, ami azt jelenti, hogy az egyébként roppant zsúfolt turistautak ilyenkor szellősebbek. És ez így is volt, pedig szombatot írtunk, az pedig tényleg erős szokott lenni. Gyalog indultunk el a felvonó irányába. (Árak itt) De ez alkalommal nem használtuk, csak a mellette haladó jelzett utat. Elég hamar fel lehet jutni Tarajkára (Hrebienok) így gyalog is, onnan pedig már csak karnyújtásnyira van a sok csoda.

Kilátás a Nagy-Tarpataki-völgy feletti csúcsokra a Miksa magaslatróltatra28.jpg

Mivel természetesen elkezdett esni, mikor felértünk gyorsan elsiettünk a Bilikova chata nevű menedékházig, ahol ittunk egy frissítőt. Nagyon hangulatos ez a menedékház, laktunk már itt télen és nagyon szerettük. Ezután a Nagy-Tarpataki-völgy alsóbb részén kavargó vízeséseket látogattuk meg. Laza egy-két órás kis kiruccanás volt, mégis töménytelen szépséggel.

Itt épp nem esiktatra38.jpg

Este vacsora közben tanakodtunk, hogy akkor mi is legyen a másnapi menettel a csúcsra, mert az időjárás előrejelzés délelőttre esőt írt végig, ami azért volt kellemetlen, mert azt jelenti, hogy a felhőzet szépen betakarja a csúcsokat és felérve, meg az úton felfelé csak tejfehér ködben lehet majd haladni. Az meg elég demoralizáló, ha a sportteljesítményt nem koronázza valami esztétikai élmény... Főleg, hogy azért én szeretek fotózni ugye... Abban maradtunk, hogy reggel döntjük el az útirányt és ha abszolút nem kedvező, akkor más úticélt választunk.

Felhők felett. Készítettem egy videót is. Az az érdekessége, hogy 90%-ban az új okostelefonommal vettem fel, hogy teszteljem hol tart most a technológia... De amúgy jó lett :D KATT

Aztán eljött a reggel, viszonylag korán neki tudtunk indulni. Most úgy döntöttem, hogy elég lesz a majd' 1200 méter szintemelkedés is, ezért az erőnket spórolva most a felvonóval tettük meg az út elejét. (Egyébként is, ki nem szeret ezeken a szerkezeteken utazni???) Fent Tarajkán 1285 méteren kezdtünk neki az útnak szemerkélő esőben. Természetesen... A Nagyszalóki-csúcsot egyébként a legegyszerűbb tátrai csúcsnak tartják, az egyetlen nehézséget a viszonylag sok szintkülönbség okozza. Általában sokan látogatják a szezon folyamán.

Felhőstatra43_1.jpg

Mi a piros jelzésű Magistrale (ez vezet végig a Magas-Tátra oldalában) úton indultunk el nyugati irányba. Az idő nem nagyon kedvezett, a felhők eltakarták a kilátást, de azért a hatalmas fenyvesek közt így is igen hangulatos volt az útvonal. Hamarosan a csúcs felé vezető ösvényre kellett fordulni, amit tábla jelzett egy kisebb csapat túrázó mögött, akik épp reggelit készítettek turista gázpalackkal. Ez a rész elég lankás, a haladás inkább kellemes. Egyre ritkulnak a fenyvesek helyüket pedig a jól ismert törpefenyők veszik át. Az eső pedig ólmosan csepeg, mintha nem is akarna elállni.

Kilátás a csúcsról a jégeső előtttatra47.jpg

Pár száz méter megtétele után a Miksa-magaslatra értünk. Innen remek kilátás nyílik jó időben az alatta elterülő Nagy-Tarpataki-völgyre. Azért nekünk sem lehet okunk panaszra, mert egyfelől a felhőzet gyorsan mozog a hegyek között és ilyenkor igazán zord arcát mutatja a hegység, ami gyönyörű, másfelől azért nyílnak „ablakok” és be-be pillanthatunk a völgybe, ahol a patak fehér szalagja kanyarog a kilátóig hallható robajjal. A lomnici csúcs sajnos nem látszik, mert felhők takarják... Nem baj, hátha tisztul... (lehetne a túra jelmondata is...) Gyors energiabevitel az innentől meredekebbé váló útszakasz előtt és máris a törpefenyők közt szlalomozunk lihegve felfelé.

A csúcskereszt és falatozás20190714_132913.jpg

Ez a szakasz igen kellemetlen. Törpefenyők közt általában nem jó közlekedni és már látom, hogy lefelé ez ennél cudarabb lesz, mert kifejezetten nagyokat kell néhol lépni a következő sziklatömbre, lefelé ez tuti térdgyilkos lesz, sebaj. Aztán kb. 3-400 függőleges méter után véget ér a törpefenyves. Többször kilátunk a völgy felé, de sajnos nyugati irányba semmi... Ott totál felhő borítja a sziklákat és az egész tájat.

Ereszkedéstatra55.jpg

Nem haladunk nagyon gyorsan, utolér minket egy srác, aki magyarul köszön, kicsit beszélgetünk. Bükkszentkeresztről érkezett és az utóbbi napokban több túrát is tett feleségével, az Osztrava nyeregbe, és a Tengerszem csúcsra. Most egyedül haladt -, mintegy levezetésképp - a Nagyszalóki csúcs felé. Az eső hol eleredt egy kicsit, hol elállt, igazából inkább kicsit kellemetlennek mondanám nem pedig borzasztónak. Annyi, hogy minden jobban csúszik ilyenkor, meg nem lehet úgy megállni pihenni, mint mikor szikrázik a nap.

Na, ott szakad...tatra48.jpg

Innentől, hol a nyergen, hol törmelékmezőkön haladunk. Azért itt oda kell figyelni, mert a jelzés néhol elég nehezen kivehető, főleg, mikor néha köd borít mindent, ugyanis nem mindig a nyilvánvaló ösvényen kell haladni, aztán ha letérsz, itt igazán könnyű eltévedni, mivel minden totál egyforma sziklatömbökből áll. Van egy csodaszép kitettebb szakasz, de igazából csak pár méter hosszú, utána jön a monoton felfelé araszolás. A csúcs felé tekintgetve csak bízhatunk benne, hogy mire felérünk kicsit oszladozik majd a felhőzet. De innen már nincs visszaút, most már felmászunk, lesz, ami lesz.

Kis színes20190714_142752.jpg

Lassan elérjük a Király-orrot (Slavkovský nos), ami már elég közel van a célhoz, de még mindig kb. 200 métert kell leküzdeni addig... Az utolsó emelkedő előtt egy laposabb gerinc húzódik. A trükkös, hogy a csúcskeresztet csak akkor látod meg, mikor már alig pár tíz méter van hátra. Akkor viszont nagyon örülsz... Menet közben egyébként nem sok túrázóval futottunk össze, összesen vagy tíz ember lehetett. De ott tartottam, hogy ott volt a kereszt és hihetetlen szerencsével alatta a völgy, felhőktől megtisztulva! Ott volt alkalmi túratársunk is, ő egy 20 perccel hamarabb ért fel. (Ja, igen innen gratulálok a sikeres mozdonyvezetői vizsgájához, amit két napra rá csinált!) A kilátás természetesen pazar volt, de csak kelet felé. Sajnos a nyugati oldalból semmi sem látszott.

Itt már kissé felszakadozotttatra65.jpg

Alattunk alig kivehetően felsejlik a Hosszú-tavi menedékház (Zbojnícka chata), ahol még nem jártunk eddig, és akkorra tartogatjuk, mikor nem lehet magasabbra túrázni majd a téli időszakban (meg úgy általában, mivel a turista utak csak június 15. és október 31. közt vannak nyitva). A szél nagyon erősen fúj, ezért felvesszük a plusz rétegeket, utána pedig szendvicsek elfogyasztása következik az igen csodás kilátással fűszerezve. A szemközti csúcsokat sajnos nem lehet látni a felhőktől, amik,  egyre inkább közelednek felénk, ami nem sok jót jelent.

Háttérben Ótátrafüred. De innen még messze van...tatra68.jpg

Pár perc múlva már dől a jég, a kilátás sehol, ezért gyorsan összekészülünk és elindulunk lefelé. Többen épp ekkor érkeznek a csúcsra. Ez elég kiábrándító lehet... Úgy jártak, mint ahogy mi nem akartunk... A jég egy negyed órán át kísér minket, aztán eső váltja, de nem annyira vészes. Volt már rosszabb is. Felfelé majdnem tudtuk tartani a szintidőt, de lefelé lassabban haladunk. Viszont a kilátás egyre jobb, már nyugat felé is lehet látni valamit. Aztán egy nagy robaj. Mennydörgés. Na ez nem hiányzott. Az a szerencsénk, hogy az alattunk elterülő völgyben villámlik csak Poprád környékén, nem pedig ahol haladunk. (Itt egy jó összefoglaló arról, hogy mit kell tenni, ha viharba kerülünk a Tátrában) 

Kilátás a völgyre, középen ki lehet szúrni a Zamkovszki menedékházat, alul pedig a vízesésekettatra64.jpg

A törpefenyveseknél párom türelme jelentősen lecsökken, úgyhogy sürgősen ennie kell egy energiaszeletet, hogy ne váljék díva belőle, mint a csokireklámban... A jó, hogy az ember tisztában van ezzel és csak mosolyog ilyenkor. Még a díva is. Hehe. Az eső eláll, a hőmérséklet kicsit emelkedik. Az erdőn át visszaérünk Tarajkára, ahol vár a felvonó. Szuper túra volt, persze lehetett volna jobb időnk, de nem panaszkodnék, mert volt kilátás is és az eső nem az az igazi áztató volt, hanem inkább csak kellemetlen... Azért a megérdemelt vacsorát jóízűen fogyasztottuk desszerttel megspékelve az egyik kisebb étteremben.

Csorba tótatra76.jpg

Másnap ki nem találná senki, de szikrázó napsütésre ébredtünk. Tipikus... Mivel nem kellett sietnünk még átautóztunk Csorbatóra és sétáltunk egyet a tó körül a végre szép időben. Csorbató mindig gyönyörű. Ilyenkor tele van túristával, de még élhető. Ha valaki szeretne egy kicsit hűvösölni nyáron, akkor simán ajánlható egy kis Magas-Tátra kirándulás, akár túrázással. A csodálatos hegyek látványa tuti mindenkit megihlet! Amúgy épül a Miskolc-Tornyosnémeti autóút, ami már nagyon hiányzott. Legalábbis nekem, mert ha megépül még közelebb kerül hozzánk a Magas-Tátra.

Facebookon itt követheted a blogot! Instán meg itt!

 A viszontlátásig: hajrá kifelé fotózni!



Bükki éjszaka

Bükki éjszaka

Bükki éjszaka

Tejútfotózás Tar-kőn

Szóval vannak olyan tervek, amiket évekig nem tud végrehajtani az ember. Ez nem újdonság senkinek. És micsoda élmény, mikor a sors úgy hozza, hogy mégis megvalósulhat a terv! Nos egy ilyen szituációt éltem meg egy hete, mikor régi vágyam teljesült és végre a Tar-kőn állva csodálhattam a fantasztikus csillagos eget, amit a júliusi Tejút fényes szalagja fogott össze, mintegy ajándékként… 

Itt már odafenn a nagy éjszakában

(Ha lentebb görgetsz egy másfél perces hangulatvideót is találsz)

tarkos42.jpg

De hogy is alakult az este? Ebben a bejegyzésben megpróbálom átadni az este hangulatát, amennyire lehetséges persze... Az egész lehetőség egy kútba esett pár napos túra elmaradásával jött szembe igazából. Ilyenkor valóban igaz a közhely, hogy ahol egy ajtót bezárnak, ott kinyílik egy másik. Mert épp július van, a Hold remek állásban - szinte egész éjjel láthatatlan - ez pedig potenciálisan tökéletes a Tejút fotózására.

Alkonyodik

tarkos4.jpg

Ok, ilyenkor is számos más tényező van, ami azért hátráltathat, ilyen pl. hogy az autód nem indul, ami amúgy épp tönkretette az egyik legszebb éjszakai fotózásos tervem két hete, de ilyen lehet – és ez az általánosabb – mikor egyszerűen az időjárás nem kedvez… (Ilyennel már sokszor szembesültem) Most viszont a hét elején egy gyenge hidegfront látogatta meg a Kárpát medencét, amit követően remek volt a légkör állapota a fotózáshoz!

A Mátra jól felismerhető alakja, rajta a Tv torony

tarkos18.jpg

Jó egy héttel előre megvolt persze, hogy mikor tudok majd menni, és eléggé izgultam, hogy jó idő legyen. Aztán láss csodát, szerencsém lett! Mivel éjszakai fotózásra készültem csak délután indultam el Szolnokról és este hatra értem a Hereg rétre, a Tar-kő alá, ami a tervhez képest kisebb csúszást jelentett. Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy amennyiben kicsit kilépek simán fenn lehetek este hétre. Na, ez azért nem sikerült, mert egy helyen a sietség továbbvitt az erdei úton, a jelzés helyett, meg elég sok cuccot vittem fel, így ezzel a kitérővel olyan egy és negyed óra lett a vége.

Kékóra Eger felett

tarkos29.jpg

Az úton felfelé senkivel sem találkoztam, ami meglepett, mert csak nyár van azért, azt hittem legalább lefelé jön majd valaki... Nos tavaly egyszer szerettem volna ide eljönni, - ITT elolvasható – még télen jó nagy hóban, de akkor csak a Vörös-kőre jutottam el, mert a Tar-kő felhőben volt, így nem tettem kitérőt. Az út vége már elég lihegősre sikeredett, mert tényleg siettem, de épp napnyugta előtt értem az oromra. Fúúú, de mikor végre ott állsz, azokkal a mágikus fényekkel napnyugtakor... Na az megfizethetetlen...

Az egyik leglátványosabb Tejút, amit valaha láttam

tarkos40.jpg

Gyorsan felállítottam az állványokat és elkezdtem timelapseket, meg fotókat készíteni. A nap lassan – oké igazából nem is láttam a napot, mert innen már nem is látszik, csak a fák között – lebukott a nyugati horizont alá, megérkezett az alkony, majd lassan a kék óra... Kigyulladtak a városok fényei, amik közül Eger lámpái voltak a legmeghatározóbbak.

Hangulatvideó az estéről

Nagyon békés volt odafenn a tücsökzenével és az enyhe szellővel, nameg az egyébként totális csenddel. A hőmérséklet aztán elég hamar leesett, ezért felkaptam a pehelykabátom – na igen szerintem ez az egyik legjobb ruhadarab. Kicsire összecsomagolható és nagyon jó meleg. Totál praktikus! Ajánlom - és az elég is volt végig. Mondjuk sokat nem pihentem, mert egyfolytában fotóztam valamit, vagy ettem, ittam, mulattam...

A szomszédaim a Három-kőn, az a nagy fényesség pedig Miskolc mögötte

tarkos37.jpg

Aztán lassan megjelentek a csillagok és egész elképesztő volt, ahogy szabad szemmel is lehetett látni a Tejutat! Nem csak derengett, hanem elég erősen ott világított. Na, annyira azért nem, mint a képeken persze, de tényleg varázslatos volt. Még naplementekor lehetett megfigyelni, hogy az Alföld felett van egy pára és por réteg. Szerencsére itt fent ez már nincs hatással a légkörre. Ez segítette, hogy ilyen csodásan kivehetővé vált a Tejút. Sokszor, ha az Alföldön fotózom a pára az egyik legnehezebben kivédhető jelenség. Még tiszta égbolt esetén is simán bekavarhat.

Virágok éjjel

tarkos49.jpg

Ami még pluszt adott az estéhez, az a szentjánosbogarak repkedése volt itt-ott. Sajnos lefényképezni nem tudtam őket, mert nem voltak túl sokan. A szomszédos Három-kőre este 11 körül érkeztek néhányan. Innentől folyamatosan láttam a zseblámpáik fényét és kifejezetten jól esett, hogy van rajtam kívül valaki ott fenn, még akkor is, ha az a mellettem igazából egy 20-30 perces sétát jelent is... Mivel nem akartam fenn aludni, mert másnapra persze már volt tennivalóm, így olyan negyed egy - fél egy körül elindultam lefelé. Ez gyorsabban ment, kb. 50 perc alatt már ott is voltam a kocsinál. Néhány kósza vaddal azért találkoztam lefelé, ami így éjszaka khmm mondjuk úgy nem komfortos... Mármint a sötétben, egyszer csak ott terem valami ugye...

Selfi. Csak kicsit körülményesebben...

tarkos44.jpg

Szumma-szummarum hihetetlen szerencsés voltam, csodálatos élménnyel lettem gazdagabb. És természetesen már vannak is új terveim, mert nem minden sikerült úgy, ahogy terveztem és a Bükkben rengeteg a potenciál az éjszakai fotózásra. Na, nem hiába van csillagos égbolt-parknak nyilvánítva... Remélem a képekkel kicsit közelebb tudtam hozni ezt az éjszakát és kaptatok muníciót a kalandozásra!

Ha tetszett a bejegyzés, likeold a Facebook oldalunkat! És kövesd a blogot akár itt is! Vagy az Instán.

A viszontlátásig: hajrá kifelé fotózni!