Az utolsó beszámolót, ami a Bükk-hegységből jelentkezett ott hagytam abba, hogy várhatóan téli túrázásra alkalmatlan időjárást prognosztizáltam a következő hétre. De két hétre rá felcsillant a remény és bízva a már sokkal pozitívabb időjárás előrejelzésben, meg persze abban, hogy alapból minél magasabban vagyunk, annál hidegebb a hőmérséklet, ergo van, vagy lehet hó úgy döntöttünk, hogy a Mátra gerincét vesszük célba. Annak is a nyáron a Mátrabérc túra keretében végigszáguldott - ugye az egy teljesítménytúra szóval nem a szokásos ráérős-csodálkozós, hanem a: mennyi van még, benne vagyok-e a szintidőben? fajta - részének egyik etapja. Mert a gyors mozgás közben akkor konstatáltam, hogy ide érdeme lenne nyugodt körülmények közt visszatérni. És mi a nyugodtabb a téli tájnál ugye?

Kilátás a Zám-patak völgyére a Német bércről. Kifejezetten nyugodt hely.

A terv az volt, hogy Szurdokpüspökiből indulva a piros jelzésen mászunk fel és a Nyikomra is átmegyünk, majd a zöld jelzésen ereszkedünk le. Jó terv. Lássuk hogy sikerült a kivitelezés! A téli túrák egyik fontos összetevője az idő faktor: a korai sötétedés miatt - nameg a kijárási korlátozás okán is - korán kell indulni. Így hajnali ötkor keltünk és fél nyolckor már Szurdokpüspöki felett vettük fel a beköszönést. (Most egy videót is összeraktam, így kicsit jobban átjön a hangulat. A link lejjebb!) A remélt fagyból - ok, a fagy hideg, de télen épp az a jó, hogy emiatt a föld megfagy és nem kell sárban dagonyázni, ami elég lehangoló tud lenni és persze fárasztó. Ja, meg lassú is. - sajnos semmi sem volt. A településről kivezető földúton a szőlők és víkendházak között kifejezetten nagy sár fogadott minket.

Szurdokpüspöki szélét elhagyva

Csak abban reménykedhettünk, hogy a szint emelkedésével hidegebb lesz és nem enged ki olyan gyorsan a föld, így majd ott kényelmesebb lesz a haladás. És ez valamennyire be is jött, mert ahogy beértünk az erdőbe ott jobb útviszonyokkal találkoztunk. Szigorúan követtük az utat, ezért elnéztük az elágazást és kellett egy kis átvágást csinálnunk az erdőben. Hamar felértünk a sziklásabb és nyíltabb szakaszra. A kelő, vagy leginkább ébredező napsütésben  minden nagyon idilli volt. Igaz a hónak nem sok nyomát láttuk, de majd odafenn! Gondoltuk.

A Horka-tető környéke még kellemes napsütésben

Azt tudni érdemes, hogy ez a szakasz viszonylag kis távon folyamatosan emelkedik a csúcsig, nem nagyon van benne teljesen vízszintes rész, ezért szerintem ideális terep arra, hogy kondit gyűjtsön az ember magasabb hegyekhez, ahol mondjuk 1000-1500 métert kell nagyjából így mászni felfelé. (Itt a tetőig 650 métert). Hamarosan a Nagy-Koncsúron álltunk, ahonnan - és most figyelem: - nagyon jutalmazó kilátást élvezhettünk. (Off: Már régóta kerestem az angol rewarding szó magyar megfelelőjét, mert angol nyelvű túra beszámolókban sokszor használják és remekül leírja azt, amikor valamiért megdolgozol és a kilátás a jutalmad, vagy maga a túra egésze nagyon megéri, de ez a jutalmazó, ami egyébként a sima fordítása olyan mesterkélten hangzott. Aztán most kicsit rákaptam a régi magyar turista folyóiratok és kiadványok böngészésére és Hanák Kolos 1897-es Mátra kalauzában egyszer csak szembe jött mind a jutalmazó kirándulás, mind a jutalmazó kilátás szóösszetétel!  Ha akkor megfelelt, akkor nekünk is meg fog, szóval innentől használatba kerül.)

Kilátás a Nagy-koncsúrról

A Nagy-Koncsúrról a Zagyva völgyére nyugati irányba és a hegység belseje felé is van kilátás. Látszik pl. a  Tót-hegyese, ahol pár éve jártunk egyszer. A pazar panorámát a napsütés tette teljessé. Igaz hó még itt sem nagyon volt, pedig 640 méter magasan álltunk, de a talaj legalább nem akadályozott minket. És itt történhetett valami, mert egyszer csak kikapcsolták a napot. Pontosabban felhők árasztották el az eget, ami a hőérzet drasztikus csökkenését hozta maga után. Ahogy tovább indultunk a tető irányába az erdőben már találtunk havat, de sajnos ez ilyen nedves, tapadós hó volt, amiben nem akkora öröm gyalogolni. Sebaj.

Az ott elvileg Pásztó, mögötte pedig a Cserhát

A Muzsla gerince nagyon szép egyébként. Érezhetően gerincen halad az ember, a két oldaltól alig pár méter választ el. A kilátás a hatalmas fatörzsek közt szenzációs, bár körpanoráma a Muzsla tetőn sem fogad minket. A már említett Mátra kalauzban a következő leírást találjuk: "Gy.-Pata  (...) Kirándulás kocsin (1 ó.) Nagyparlagon át innen 1 1/ 2 óra alatt a 803 m. magas Muzslacsucsra. Szabad kilátás a Zagyvavölgyre, a nógrádi, pestmegyei és felsőmagyarországi hegyekre."  Ez azt jelent(het)i, hogy akkoriban volt kilátás a tetőről. Aztán 1935-ben Dénes Ferenc névvel, a Magyarországi Kárpátegyesület alapító és vezetőségi tagja tiszteletére  épült egy kilátó ide, tehát akkor már biztos nem volt kilátás.  Nyomait talán a néhány beton alapból lehet kivenni, semmi más nem maradt belőle. (És abban sem vagyok biztos, hogy az az...) Állítólag a 80-as években még állt a torony, erről tanúskodik az egyik 1981-es kiadású Mátra térképem, ami jelzi a kilátót. Én két fényképet találtam róla, de mindkettő messzebbről készült, közelebbi sajnos nincs. (Itt lehet megnézni az egyik képet)

A Gortva-Jójárt-kilátó a távolban

(Off: És itt tisztelettel megkérnék mindenkit, akinek esetleg az archívumában fellelhető fénykép a kilátóról, hogy vegye fel a kapcsolatot a Fortepannal, ahol régi fényképeket gyűjtenek, rendszereznek és tesznek közkinccsé, hogy a múlt ilyen érdekes morzsái ne merüljenek a feledés homályába, hanem minél többen rácsodálkozhassunk a múló idő lenyomataira. És esetleg nekem is meg lehet küldeni, nagyon érdekelne, ha esetleg többet is sikerülne összegyűjteni úgy én is szívesen közszemlére tenném egy posztban. Tuti, hogy vannak fényképek itt-ott elbújva... Szóval hajrá!)

Ez egy régi képeslap a kilátóval. Kriston Péter pásztói gyűjteményéből való és a Muzsla Facebook oldalán találtam.

A tetőn a nagy szél miatt nem is nagyon telepedtünk le, mert a közeli Nyikomon már várt ránk a zárt kilátó, ahol az ebédünket terveztük elfogyasztani. Ebben a magasságban már összefüggő volt a hó dacára a fagypont feletti hőmérsékletnek. Ahogy ereszkedtünk lefelé itt-ott pompás kilátásunk nyílt Ágasvárra és több közeli csúcsra is. Körülbelül dél előtt fél órával értünk a 764 méter magasan trónoló Gortva-Jójárt-kilátó és menedékházhoz. Több helyen is olvastunk már a 2015-ben épült kilátóról és nagyon érdekelt, hogy milyen. Nos, olyan, mintha valami mesebeli torony volna. Körben fakerítés védi, a torony maga egy terasszal van körbe-véve és tuti, hogy hiánypótló - hiszen a Nyikomról nem lenne körpanorámás kilátás egyébként -, mert ahhoz képest, hogy a túránkon egy emberrel sem találkoztunk, a kilátónál azért igen. Ez a bizonyítéka talán annak, hogy a hegyi infrastruktúra építése előmozdíthatja a sportosabb életmódot. (Mert van miért felmászni.)

Galyatető a távolban

Ami meglepő, hogy az épület magán úton valósult meg Gortva Zsolt elképzelése és finanszírozása által, tehát nem állami kezdeményezésre. Nagy köszönet neki, hogy ingyenesen bocsátotta használatra a turista közönség részére. A négy emelet magas épület zárt. Az alsó szinten van kandalló, vannak étkezőasztalok, a legfelső szinten pedig az ablakok mellett fényképes eligazítást kaphat a vándor, hogy merre milyen települést vagy hegyet lát. A felső szint plafonját Szent-Borbála életéről szóló freskó díszíti. Mi ezen a felső szinten ebédeltünk meg. Melegünk nem volt benn, de a széltől mindenképp véd, meg mondjuk, ha kinn ennél hidegebb van, akkor sokat számít az épület. És a mi a legjobb, hogy akár aludni is lehet benn, az meg csak hab a a tortán, hogy van tűzifa bekészítve... Tényleg mese, nem?

A mesebeli kilátó

Feltöltekezve indultunk tovább. A tervek szerint követtük a zöld jelzést, aztán a Zám-patak völgye helyett egy erdészeti úton mentünk tovább. És, hogy ezt milyen bölcsen tettük még nem is sejtettük... Ezen a részen hatalmas csendben gyalogolhattunk, emberi lábnyomot nem, de egy ott, akkor nehezen eldönthető farkas/aranysakál/kutya nyomot találtunk az úton, amit elég hosszasan követtünk. Otthon aztán a fényképek alapján megpróbáltam kitalálni, hogy lehet-e farkas nyoma, de nem is a lenyomat, hanem a nyom vonalvezetése egyértelműen kutyára utalt. Pedig nagyon csendes és településektől távoli rész volt, ezért nem a kutya volt az első gondolat. Amúgy nem is találtam mátrai farkasokról semmit. Nem is hiszem, hogy vannak a környéken, bár a Bükkben élnek, szóval... Mindegy, így annyira nem rejtélyes, de ez van. Egy idő után egy kis hózápor színesítette - ja fehér volt, szóval annyira nem színes... - a menetelésünket.

Pazar fekvésű felső szint a freskóval

De persze nem kerültük el a Zám-patak völgyét teljesen, hiszen oda ereszkedtünk le végül. És micsoda remek, kalandos völgyről beszélünk! Igazán lelkesen tudok csak beszélni róla, bár az a rengeteg patakátkelés, amit tennünk kellett egy idő után viccessé vált, mert szerintem egy év alatt nem megyek át patakon ennyit, mint itt a néhány kilométer alatt. Igazi szertelen, ide-oda kanyargó patak, ráadásul sok víz volt a benne, hiszen olvadt. Alapesetben ez egy kitűnő túrahely, mert nagyon izgalmas ez a sok keresztezés, szóval ajánlom mindenkinek. A Mátrakeresztes melletti Csörgő patak-völgye bár szélesebb és könnyebben járható viszont sokkal zsúfoltabb, mert könnyebben elérhető, így ez egy remek alternatíva!

És a kilátás Galyatető, Ágasvár felé

Megküzdöttünk hát a patakkal és egy utolsó emelkedőbe kezdtünk. A zöld jelzést követtük az olvadás miatt a turistaúton folyó kis "ér" mentén. Aztán egyszer csak kisütött a nap. Aztán újra beborult és ahogy már a Sóbánya-patak mellett, viszonylag közel Szurokpüspökihez haladtunk rákezdett az eső. Hát... Hát nem ilyen téli túráról álmodoztam... De nem volt semmi komoly. Innentől néha rákezdett és végig, amíg a falu határában a még inkább felolvadt sárban dagonyáztunk velünk is maradt. Totál sárosan értünk a borospincékhez, de hiába ez a kis időjárási kellemetlenség, tulajdonképpen a kedvünket nem tudta szegni egyáltalán. Közel 1000 méter szint és 23 km gyaloglás után értünk vissza az általános iskola parkolójához, ami egyébként a Mátra bérc teljesítménytúra végállomása is egyben.

A szertelen Zám-patak

Kettő dolgot tanultunk a túrából. Az egyik, hogy nem minden farkas nyom, ami annak látszik, valamint, hogy nagyon elférne az a kilátó a Muzsla-tetőn... Kiindulva abból, hogy a Mátra ezen nyugati fele kevésbé népszerű és mindenki inkább a Kékes-Galyatető-Mátraszentimre részen mozog biztosan jót tenne, ha a Nyikom magánkezdeményezésben megvalósult kilátójához hasonlóan még egy kilátó lenne a közelben... Remélem egyszer megvalósul. Egyébként meg az erdőt járni amúgy is jó, szóval mindenki kövesse az időjárás előrejelzést, mert a hegyekben jövőhéten elvileg újra hó és hideg lesz. Az pedig jó. De legalábbis téli.

Ha tetszett és máskor is olvasnál hasonló beszámolókat: KATT

A viszontlátásig: hajrá kifelé fotózni!

Szemben a Koncsúrok

A gigantikus tájseb. A hegy, amiből 7 millió köbméter kő hiányzik.

Nos, valahogy úgy fejeztem be az utolsó írásom, hogy akkor a következő szombaton ismét a Bükk-fennsíkon túrázunk majd, remélve, hogy minél többen teszik ugyanezt. Mert a felkapott helyeken hatalmas tömegek gyűltek össze – ok., azért azt nem felejthetjük el, hogy mivel most nem lehet külföldön síelni, ezért minden síelő a hazai pályákat ostromolja, hiszen ott tudna siklani, ugye ezt pályán kívül nem nagyon lehet folytatni máshol, tehát ez a helyzet azért valahol érthető… -, viszont a fennsík hatalmas, tehát tömeg nélkül lehet a havas táj szépségeit csodálni. És mi így is tettünk szombaton. Ha érdekel egy gyönyörű, kvázi egyszerű túraútvonal, ahol garantáltan nem lesznek tömegek, olvass tovább!

Hideg reggel a hegy felé bandukolva

Mivel szállásokat még mindig nem lehet igénybe venni és a kijárási korlátozás is él, sajnos maradt a hajnali kelés – 04:45 -, hogy időben odaérjünk a túra kezdőpontjára (angolul van egy szép kifejezés erre: a trail head, sajnos nekünk nincs ennyire frappáns). Ez praktikusan 06:00-ás indulást jelentett a mínusz 8 fokban. Ketten két helyről indultunk el és a túratársam, Lala egy az M3-on történt baleset miatt sajnos késett is, így majdnem 9 volt, mikor nekivágtunk a túrának a dermesztő -13 fokos időben a Bélapátfalva melletti Lak-völgyi tó melletti parkolóból.

A mai képekkel összehasonlítva látszik, hogy milyen sok hiányzik a hegyből. (Fortepan/Divéky István)

Tömören a túra terv a következőképpen nézett ki: Lak-völgyi tó – Apátság – Bélkő-hegy kilátó – Őr-kő – cserepes-kő, majd másik útvonalon vissza. Jó terv. Ami pedig igazán jó benne, hogy ez lehet hosszabb és rövidebb attól függően, hogy honnan fordul vissza a túrázó. Ha csak az első kilátó és a bánya a cél, akkor az kb. 8-10 km, olyan 2-3 óra összesen. Az Őr-kőig elmenni már kicsit több, a Cserepes-kői kör pedig több, mint 20 km, az inkább egész napos. A lényeg, hogy itt meg lehet találni azt a távot, ami leginkább megfelel az embernek.

A bányában

Nade miért is érdekes a Bélkő-hegy? Mármint azon kívül, hogy mikor felérsz ilyen ragyogóan napos időben, akkor kb. eláll a lélegzeted és csak bámulsz a hatalmas méretek láttán, amik a kilátóba érve bontakoznak ki igazán? Áh, semmi... De félre a tréfát. Azért nagyon érdekes, mert a mészkő kitermelés következtében először a hegy oldala, vált lépcsőzetessé, majd a hegy tetején bányászva tovább, tulajdonképpen megskalpolták a hegyet. Ez egy elég szomorú sztori, viszont egy hatalmas sziklatenger maradt a hegytető helyén, ami abszolút egyedi hazánkban. A bányát 2000-ben hagyták fel, akkortájt zárt be a közelben álló cementgyár, ahol a kitermelt mészkövet dolgozták fel az aktív időszakban.

Nekem ez a kép olyan, mintha egy teljesen más jellegű hegységben készült volna...

A hegy tetejére egy lankás aszfalt út vezet, ami most hóval fedve várt minket. Még a túra elején raktunk fel csúszásgátlókat, amik nélkül simán lehet közlekedni természetesen, de a jó tapadás azért jól jött szinte végig. (Ja, és most elhoztam az SD kártyát így tudtam használni a fényképezőgépem!!!) Lelkesen gyalogoltunk, sztorizgattunk és Lala mesélt néhány történetet gyerekkorából, ami a Bélkő-hegy környékéhez kötötte. Tette ezt azért, mert a közeli Mikófalván nagyszülőknél töltött vakációk alkalmával mindig messziről szemlélte az akkor még aktív bányaként funkcionáló torzót. Ami nagyon megmaradt neki, hogy sokat robbantgattak (így bányászták a mészkövet) és sohasem látták a felszálló füstöt, ami folyamatos találgatásra adott okot a gyermek fejekben, hogy vajon hol történt a robbantás???

Száraz virágok

Ropogott a hó a talpunk alatt, az árnyékban kifejezetten hideg volt, olyannyira, hogy a háti víztartályom csöve totál befagyott olyan 20 perc alatt (nos a taktika az, hogy mindig vissza kell fújni a vizet a csőből, csak, khm... Induláskor ezt elfelejtettem... Szerencsére a hátamnál kiengedett, így tudtam inni a nap folyamán...) A tetőn lévő felső bányához könnyen fel lehet sétálni. Van egy tanösvény, ami a hegy lábánál lévő 1250-ben alapított ciszterci apátsági templomtól indul és a bányászattól elkezdve a helyi élővilágig mutat be érdekességeket.

A Mátra tömbje a Kékestetőn jól kivehető toronnyal

Olyan egy óra alatt értünk fel a Lak-völgyi tótól a bányáig. És milyen pompás látvány fogadott minket! Vicceltünk vele, hogy ugyan teljesen "makett" amit látunk, tehát egy mesterséges képződmény, de monumentális méretei, a pucér sziklák nagyon garndiózus élményt adnak. Kimentünk a peremre, ahonnan felsejlett az Alacsony-Tátra (talán), aztán felmásztunk a kilátópontra, ami 815 méter magasan van. Érdekelt, hogy eredetileg milyen magas lehetett a hegy és a Tanösvények a Bükki Nemzeti Parkban – 3. - Bélkő tanösvény című 2003-as nemzeti parkos kiadványban meg is találtam, hogy ez 817 méter volt. No, hát ez nem sokkal magasabb, de azt érdemes valahogy elképzelnünk, mikor a csúcson állunk, hogy a hegy tátongó belseje a korlátig ért hajdanán... Elképesztően nagy mennyiségű kőről beszélünk...

Csodás téli rét

Hogy mennyi emberrel találkoztunk? Nos, a kilátóban voltak páran és mikor elindultunk lefelé is találkoztunk egy nagyobb csapattal, valamint alattunk is mászkáltak a bányában de tumultus, nos az nem volt... Olyannyira nem, hogy az Őr-kő felé vezető útvonalon kizárólag egy Suzuki Samurai-al találkoztunk... Csak az Őr-kő előtti tisztásnál jöttek szembe és négyen - mint később megtudtuk - főztek kávét a padokon a pihenőhelyen. Útközben a egy fantasztikusan fehér réten haladtunk keresztül, ahol a napsütéstől olvadó hó csillámporként szállt alá. A kőre megérkezni megint csak igazi kibukkanás élménnyel gazdagított minket. Leültünk ebédelni, ittunk teát és meglepetésemre a nap annyira erősen sütött, hogy nem is fáztunk egyáltalán.

D vitamin töltés Őr-kőn

Látni lehetett innen a Tar-kő és a közelebbi Pes-kő jellegzetes sziklaformáit. A lefelé vezető út kissé meredek volt, a nyomokból látszott, hogy volt aki gatyafékkel oldotta meg. A Cserepes-kői barlangszállás és a mellette lévő tisztás volt a következő úticél. Elhaladtunk a Pes-kő mellett, amit egy szép kilátóhely előzött meg. A Pes-kő szigorúan védett terület, így bármekkora is volt a kísértés nem mentünk ki a sziklákhoz, kérlek ti se tegyétek. Kevés háborítatlan hely maradt az élővilágnak, a többi "kő" felkereshető, legyen ez az övék!

A közelebbi a Pes-kő, a távolabbi pedig a Tar-kő

Nos, menet közben itt sem sok túrázóval futottunk össze. A barlang szállásnál viszont nagy élet volt. Páran épp ebédet melegítettek a "teraszon", ketten pedig begyújtottak a barlangban és épp tüzelőt gyűjtöttek a környéken. Mi is aludtunk már itt egyszer, de az még a blog indulása előtt volt. A benn lakó pelére kifejezetten emlékszem, mert egész éjjel a fejemnél matatott. Néhány priccs és egy kályha a puritán berendezés. Mondjuk egy jó hálózsákkal szerintem fűteni sem érdemes, annyira nem lehet benn hideg. (Kiindulva a cirka egy évvel ezelőtti Magos-kő melletti barlangszállás stabil 10 fokos hőmérsékletéből)

A "híres pelekutató állomás". A Cserepes-kői barlangszállás bejárata.

A szállás melletti tisztásról még egy pillantást vetettünk a Bükk-hegység elénk táruló domborulataira, majd visszafordultunk a fennsík felé, hogy egy helyen rossz irányba kanyarodva kicsit vágjunk ez eredetileg tervezett távból. Elgyalogoltunk egy szép fenyves mellett, a Kálmán-hegynél, majd a piros jelzést követve ereszkedtünk vissza a tóig. Ekkor már a nap elbújt és újra kezdett hűlni az idő. Mielőtt visszaértünk volna a tópartra, egy giga-elágazáshoz jutottunk, ahol sok színű jelzéseken lehet folytatni utunkat. Itt áll egy ismeretlen katonasír. Hogy valóban itt vannak-e eltemetve a II. világháborúban elesett német katonák, azt nem tudom, viszont hihetetlennek tűnik, hogy a Bükkben is folytak harcok a világháború idején. Pedig de.

Alkonyi idill

A Lak-völgyi tó befagyva várt minket, a nap épp lebukott és szelíd színeket varázsolt az égre, olyan igazi téli, havas, esti fényeket. Elábrándoztunk egy jó meleg levesen a parton álló Szomjas Csuka étteremben, de persze most nincs nyitva... Reméljük lassan kilábalunk ebből a vírushelyzetből és visszatérhet minden a régi kerékvágásba.

Innen már csak a hazaút volt hátra, egy igazán varázslatos téli túra lezárásaként. Sajnos az időjárásról a téli túrázáshoz kedvezőtlenül alakul, így a következő hétvége kimarad a túrázásból. De azért mindenki készüljön, mert reméljük lesz még egy-két havas hétvége, amikor érdemes kimozdulni a hegyekbe, pl. ide a Bélkő-hegy sziklarengetegébe.

A viszont látásig: hajrá kifelé fotózni!

Visszatekintés a Lak-völgyi tótól a Bélkő-hegyre

Az új év első teljes hetében végre megérkezett hazánkba is az igazi tél. A Dunántúlon erősebb havazás volt, míg keleten csak a hegyeinkben esett, ott is csak olyan 800 méter feletti régiókban. A bánkúti webkamera képét tanulmányozva és a várható fagyos időjárást figyelembe véve egyértelművé vált, hogy szombatra is megmarad a hó, szóval végre lehet egy kicsit igazi télben túrázni! Biztos sok olvasó látta a hírekben, hogy megteltek a hegycsúcsok. A Kékes, Bánkút, vagy az Eplényi síaréna mind tömve volt. Kékes és Bánkút vonatkozásában biztosan kijelenthető, hogy a parkolás egy igazi rémálom lehet, ráadásul tömve van minden, ami a vírushelyzet miatt sem a legjobb, de igazából a szabadtéren inkább csak maga a tömeg ami zavaró. De van egy jó hírem! Nem kell mindenképp sok ember között élvezni a havas tájat és a tél szépségét! Ha van bennünk egy kis kitartás egész magányosan is bandukolhatunk a meseszép tájon!

Pazar kilátás Tar-kőről

Szóval mi kell ahhoz elsősorban, hogy stressz nélkül tudjuk élvezni a természetet? 1. Kelj korán. Nos, ez elég népszerűtlen szombaton én totál tisztában vagyok vele, sőt velem is előfordult már, hogy egyszerűen nem tudtam rávenni magam a korai indulásra, de ezzel a life hack-el tényleg igazán elkerülhető a tömeg... Egyfelől biztos le tudsz parkolni valahol (én itt nem a csúcsok melletti parkolókra gondolok, de amúgy ott is lehet) és az egész nap a rendelkezésedre áll, hiszen télen rövidek a nappalok, most meg kijárási korlátozás is nehezíti a dolgokat... Extraként megemlítem, hogy reggel sokkal szebb tud lenni a táj, mint a nap folyamán. Ez részben a nap állása, részben az éjszakai hideg miatt van, mármint napkelte után száll fel a pára pl. (Érdemes összevetni a reggeli és délutáni képet a Tar-kői panorámáról)

Felfelé a jól ismert ösvényeken, itt még nem annyira télies...

Esetemben a korai kelés fél hat körül volt. Kikászálódtam az ágyból. készítettem szendvicseket, főztem teát, felöltöztem és az előző nap összekészített hátizsákkal elindultam az autóhoz. Tipp 2.: olyan helyet vegyél célba induláshoz, ami kívül esik komfortzónán. (Itt nem extrém dologra kell gondolni, csak olyan helyre, amihez kell egy kis erőfeszítés...) Nos esetemben ez a Hereg-rétet jelentette, ahol fél kilenc körül parkoltam le.   Mivel hó csak a magasabb részeken volt, így mindenképp mászni kell a szépségért, ami nekem ugye igazából öröm, de aki nem annyira érzi ezt kellemesnek, az tegyen egy próbát! Ugyanis amikor ilyen nagyon fagyos az idő a sár is megfagy, szóval nem kell dagonyázni. Azt senki sem szereti annyira (még én sem). Meg vannak olyan "beszállópontok a Bükk-hegység körül, ahonnan egész kis szintkülönbséggel el lehet érni a fennsíkot. Érdemes böngészni a térképet!

Kezdődik! Itt már igazi téli a hangulat

A fennsík az amúgy, ami tökéletessé teszi ezt a téli túrát, ugyanis pl. a Mátrával összehasonlítva a fennsík sokkal nagyobb és változatosabb, több útvonalon lehet barangolni és mindenhol csodás téli táj fogad minket. (Legalábbis mikor van hó). Sajnos a gyors reggeli pakoláskor vétettem egy durva hibát: a fényképezőgépem SD kártyáját nem raktam vissza előző este a gépbe... Ez eléggé szíven ütött, hiszen ilyen pazar napot régen fogtam ki fotózásra. Emiatt csak a mobiltelefonom maradt, szóval a mostani beszámoló képei minőségre nem túl jók, de az élményátadás céljának talán megfelelnek... (Érdemes letölteni a telefonunkra valami olyan applikációt, amivel manuálisan lehet beállításokat végezni fényképezéskor. Azt nem mondom, hogy bajnok minőséget lehet kihozni a parányi érzékelőből és a pici objektívből, de azért lehet a minőséget növelni kicsit)

Ez a látvány minden fáradságot megér!

A parkolóban úgy öt autó parkolt, mikor elindultam onnan. Először a Tar-kőre igyekeztem. Oda erőnléttől függően 1-2 óra alatt lehet felérni. Sokáig a hóhatár alatt mentem és kb. 700-800 méteres szintnél kezdett fehéredni az erdő. Mivel igazából csak egy lepel volt ez a hó, így nem volt nehéz haladni benne, de ha nagyobb, akkor azzal számolni kell, hogy lassabban tudunk benne gyalogolni. Felérve Tar-kőre szinte elállt a lélegzetem... Nem viccelek, sokszor jártam már itt, de most a kristálytiszta levegő, a távoli kék hegyek, a Mátra és Bükk közti területen lévő felhők fantasztikussá varázsolták a tájat. Felértemkor egy túrázó és egy terepfutó volt fenn, majd ők is távoztak és öt percre csak én voltam ott... Szuper érzés. Mondtam, hogy időben kell kelni... 

A két "kő" között. A távolban a Három-kő.

A téli túrákban az a nehéz, hogy megállni sokkal macerásabb, mert hamar elkezd fázni az ember, ezért érdemes vinni plusz kabátot a pihenőkre. Emiatt én sem maradtam sokáig. Lenn a völgyben -6 Celsius volt a hőmérséklet, itt gondolom kevesebb, de a napot már lehetett érezni kicsit. A következő megálló a Három-kő volt. Ide viszonylag hamar át lehet érni, olyan 1 km a távolság. Itt már útközben azért találkoztam másokkal is, de tömeg az nem volt... A Három-kőről is szép volt a panoráma, összesen hat ember volt ott... Élveztem kicsit a látványt, aztán elindultam a fennsík belseje felé.

Téli fák

Ahogy gondoltam, a hó összefüggő volt, a fákon is megmaradt a fehérség, hiszen kemény fagy volt éjjel. Szikrázó napsütésben haladtam, több kirándulóval is találkoztam, sokan jöttek Bánkút felől. (Ugye Bánkúttól nem nagyon van szint és azért az ugye egyszerűbbé teszi a dolgokat) Sokan voltak gyerekkel,szánkóval, de idősebbek is szép számmal taposták a havat. 

A Tar-kő a távolból

Egy ilyesmi túrát pár éve csináltam már. Akkor Bánkútra gyalogoltam el. Viszont a kilátás akkor elmaradt, amit részben kárpótolt, hogy nyitva volt fenn az étterem és lehetett enni egy jót... Nos igen, azért minden túrát feldob, ha van egy kis plusz evés, vagy egy tea valahol, amolyan kényeztetésként... Remélem hamar túljutunk ezen a mostani víruson és visszatérhetünk a régi kerékvágásba... Nade most nem Bánkút volt a cél, hanem a Kőrös Lyuk-barlang, ami nagyon érdekes, nyitott tetejű barlang. Évek óta nem jártam ott, jó rég sátoroztunk mellette egyet, de nyáron. Az eső sokat esett, de hó azért nem volt persze...

A fennsíkon

A barlanghoz jelzés vezet, amit a  kék kereszt jelről lehet elérni a Fekete sár nevű rétről lekanyarodva. A barlang fokozottan védett, kb. 40 méter hosszú. Senki nem volt ott, mikor odaértem, megcsodáltam, körbejártam és elindultam visszafelé. Innen nem messze van Istállós-kő, amit sokáig  a Bükk legmagasabb pontjának tartottak és a 2014-ben legmagasabb ponttá vált Szilvási-kő is. (Egy méter különbség van kettejük között) Sajnos kilátás nem nyílik róluk, de magáért az élményért érdemes lehet meglátogatni őket. Nos lehetett volna másik utat is választanom a vissza útra, mert lehet tenni egy kört is vissza a Hereg-réthez a zöld jelzésen, de arra már nincs kilátás, így úgy döntöttem, hogy inkább visszafelé is vetek egy pillantást a Tar-kőről. Kicsit megpihenek, élvezem a napot!

Csipkebogyó

A nap egyre csak sütött, rendesen lehetett érezni a melegét. Kicsit le is égtem... D vitamin feltöltés volt, az most úgyis nagyon fontos. Jókedvűen baktattam a rétek mellett, tulajdonképp hamar visszaértem a Tar-kőre, ahol lényegesen nagyobb volt a látogatószám, mint reggel. Nem mondom, hogy telt ház volt, de legalább húszan egyfolytában voltak. A Hereg-rét parkolója is látszik fentről és ott is sok autó parkolt már, sokan gondolták úgy, hogy ezt a napot kár lenne kihagyni. És igazuk volt. 

Esőbeálló a Zsidó-réten

Elővettem a kis ülőpárnám, felvettem egy vastag kabátot.  Kibontottam a szendvicsem, megettem, majd a hozott forró teámat kortyolgatva gyönyörködtem a tájban hosszasan. Voltak, akik újévi koccintásra másztak fel egy kis pezsgővel, voltak egészen kis gyerekek is és tényleg minden korosztály képviselte magát. Azt mondják, hogy tavaly többen jártak a természetbe, mint az előző években, mert igazából ide lehet kimozdulni otthonról veszély nélkül, meg úgy egyáltalán a léleknek nagyon jó feltöltődés a bezártságból. És mivel a külföldi utak nem lehetségesek, szerintem sokan a hazai hegyeket keresik fel inkább. 

Kilátás a Kőrös Lyuk-barlangból

A napon nem volt hideg, de azért 20 perc után már kezd áthűlni az ember. Főleg a végtagok. De a téli túra ezzel jár ugye. Innen lefelé már nem volt csak egy óra hátra. Még egy utolsó pillantást vetettem az ország egyik legszebb panorámájára és elkezdtem az ereszkedést lefelé. A turista jelzésen itt-ott össze lehetett találkozni emberekkel, de lényegében szinte végig egyedül mentem lefelé. Nem volt nálam csúszásgátló (más szóval hómacska, nem tudom miért, de nagyon szeretem ezt a szót), mert nem számítottam nagyon jeges szakaszokra, ami nagyjából igaz is lett, de amikor sokan járnak egy ösvényt, az nagyon le tud jegesedni, szóval érdemes  felszerelkezni vele.

Kilátás a Kőrös Lyuk-barlangból... Felfelé...

Ahogy a tengerszint feletti magasság csökkent, úgy tűnt el a fehérség is. A napnak köszönhetően a fagyott talaj is felengedett kissé így volt egy-egy sárosabb rész, de igazán nem olyan vendégmarasztaló fajta. A kocsiba beülve és elindulva hazafelé az motoszkált bennem, hogy a jövő héten is el kell jönni. Mert egy dolgot tanított az elmúlt év nekem is, mégpedig azt, hogy nem szabad halogatni a dolgokat. Ha valamit megtehetsz, akkor azt tedd meg! Szóval én ott leszek a fennsíkon valahol a hétvégén. És te? 

Délutáni kilátás a visszaúton

A viszont látásig: hajrá kifelé fotózni! (És nem otthon hagyni a memóriakártyát!!!)

A 2020. január elsején, egy kellemes Szilveszter napi túra után Lillafüreden egy elég hideg reggelre ébredtünk. Az év első napjára már rengeteg túratervet készítettünk 2020-ra. Voltak köztük, amik már nagyon közeliek voltak és természetesen több is, ami még akkor csak körvonalazódott. A szokásos pozitív lendülettel álltunk neki januárnak. Aztán egyre inkább közeledett hozzánk is a Covid vírus és eddig elképzelhetetlen módon - jó, aki látta a Fertőzés című filmet előtte, lehetett fogalma róla - avatkozott bele a mindennapi életünkbe. A külföldi utak sorban lemondásra kerültek, aztán két hónapig ki sem lehetett mozdulni a lakóhelyünkről... Nyáron aztán kicsit fellélegzett mindenki, szerencsénkre sikerült 5 napot eltöltenünk Ausztriában is, szóval még szerencsések vagyunk, hogy sikerült magas hegyek közé is eljutni az óévben... Az biztos, hogy sokkal több időt töltöttünk most saját hegységeinkben, mint pl. 2019-ben. Ha felsorolom a meglátogatott hegységeket, akkor tényleg színes a kép: Börzsöny, Bükk, Mátra, Vértes, Mecsek, Pilis, Budai-hegység, Balaton-felvidék, Aggteleki-karszt... Az biztosnak látszik, hogy az outdoor tevékenységek népszerűbbek lettek mindenki körében, ahogy jártunkban-keltünkben észrevettük és remélem ez így is marad 2021-re is, az évre, amikor talán fellélegezhetünk. Boldog Új Évet Kívánunk!

A képek felett nyílnak linkek az egyes beszámolókhoz!

Szilveszteri túra a Dédesi várrom felé

Kilátás a Dédesi várromtól

Hidegben a Nagy Hideg-hegyen

Kilátás az Erzsébet kilátóból a Budai-hegységben

Barlangszállás a Magos-kő alatt a Bükkben

Magos-kő

Ki nem ismeri fel? Három-kő, Bükk.

Kilátás a Tar-kőről

Éjszakai szállásunk a Balatoni-kéktúra útvonalán Balatonfüred felett

Valahol a Balatoni kéktúrán

A Balatoni kéktúra folytatásán a Sóstókáli templomrom melletti szállásunk

Csodás kilátás a Tóti-hegyről a Badacsonyra

Az Emberi komédia szoborcsoport a Káli-medencében

Világító felhők a Badacsony oldalából a Szent György-hegy felett

A Neowise üstökös Szolnok mellett

A pazar fekvésű Reedsee Az Alpok egy csoda.

A Windschursee

A Pasterze gleccser mellett a Gletscherbahn, háttérben pedig a Johannisberg csúcs

A Pasterze gleccser

 A festői Hallstatt

Futók a Muzsla nyeregről lefelé a Mátrabérc teljesítménytúrán

Kilátás Pécsrea János-kilátóból

A páratlan Zsongor-kő

A Tebe-rét a földvárról hulló levelekkel, Bükk.

A Suba lyuk-barlang

Egy Hucul ló a festői Szelce-völgyben völgyben. 

Jósvafő környékén ősszel

Az óriások terme az Aggteleki cseppkőbarlangban

A Rudabányai bányató

A Rám-szakadék ikonikus létrája

Zúzmarás fák Dobogókő mellett decemberben

Dobogókő a Ferenczy-szikláról

Ha szeretnél olvasni a túráinkról, akkor kövess minket Facebookon!

A 2021-es évre: hajrá kifelé fotózni!

Eljött a karácsony, talán lassan vége ennek az igen - khm.. - furcsa évnek és bizakodhatunk benne, hogy a következő szerencsésebben alakul. Mostani beszámolómat nem is fogom hosszan elnyújtani, hiszen karácsonykor nem rabolnám senki idejét, de az a helyzet, hogy mivel a fehér karácsony idén is elkerül minket egy csokor zúzmarás erdő talán kicsit fokozza az ünnepi hangulatot! Irány Dobogókő!

Téli csoda Dobogókő előtt

Szóval hetek óta ez a szürkeség van mindenütt és azt sem lehetett jósolni, hogy túránk napján ez változik, ergo nem lesz kilátás sehol, ahova mehetnénk - ja, és itt megemlítem az előző esti Budapest esti fényekkel tervezett fotózásunk totális kudarcát a köd miatt... - mi jöhet számításba? Hát a szurdok! Hiszen ott nem a távoli kilátás a lényeg. És akkor legyen hazánk ultimate szurdoka: a Rám-szakadék! Nosza a terven felbuzdulva vettük az irányt Dömös felé egy fél hatos kelés után. Igen, elég rossz hétvégén ennyire korán kelni, de tudjátok, ha el akarjátok kerülni a tömeget, akkor muszáj... Ugyanis ez egy nagyon felkapott kirándulóhely. 

A Rám -szakadék elején

Viszont a szurdokon végigmenni magában nem egy egész napos elfoglaltság, így a webkamera képek alapján zúzmarás Dobogókőt is beleterveztük az útvonalba. Ha kilátás nem is lesz, legalább fehér erdőt láthatunk! Megérkezve Dömösre az önkormányzat melletti parkolóban álltunk meg. Még nem volt sok jármű, reggel kb. nyolc óra volt, viszonylag nyirkos, kellemetlen idő. Viszont, mivel hetek óta sehova nem tudtam kimozdulni, abszolút lelkesen indultam el a Dömösi-malom patak mentén a völgy felé. Ugye itt a völgyben kétfelé érdemes elindulni. Az egyik lehetőség, hogy a páratlan kilátású Prédikálószék felé vesszük az irányt - erről itt írtam pár éve -, vagy jobbra fordulva a szurdokot célozzuk meg.

Magas falak között

Ha csak a szurdok kört szeretnénk megtenni, akkor - ja igen a túra egyirányú! Vagyis javasolt, hogy a létráknál a bosszantó sorállások minél rövidebbek legyenek, meg lefelé menni egy ilyen sziklás terepen annyira nem biztonságos. Még akkor sem, ha azért annyira nem vészes a hely. Hiszen egy ficam is elég kellemetlen, de a bokatörés biztosan az... - akkor a zöld jelzésen kell bemenni, de ez egyértelmű, hiszen a tanösvényt ismertető táblák is jelölik. Aztán a szurdokból kiérve a sárga jelzésen lehet visszaereszkedni a völgybe.

A legikonikusabb létra a szurdokban

De vissza a szakadékba! Lenyűgöző, ahogy egyre szűkebb sziklafalak közt, patakkal a lábunk alatt haladunk egyre beljebb és beljebb. Mivel ez a patak a lábunk alatt valós, ezért vízálló cipő, főleg ilyen hideg időben nagyon fontos!  A bejárattól a felső részig összesen 112 méter szintkülönbséget kell leküzdeni és a legmagasabb sziklafal 35 méter magas. De ezt a szintet nem veszi észre az ember, mert annyira leköti a sziklák kavalkádja. Rajtunk kívül nem voltak túrázók ilyen korai időpontban, így nagyon kényelmesen tudtunk fotózni, és egyáltalán gyönyörködni.

Kapaszkodás

Hamarosan már a létrákkal biztosított szakaszokhoz értünk. Hát igen, ilyen hely nincs még egy az országban. Melletted vízesés zubog, kapaszkodsz a jéghideg korlátokba... Szuper! De sajnos elég hamar vége szakad. A kőfalak kiszélesednek és egy erdei pihenőhöz lépcsőzünk fel. Ahogy említettem, innen a sárga jelzést követve juthatunk vissza a völgybe, vagy, ha a másik irányba indulunk, akkor Dobogókő a végállomás. Mi ugye most az utóbbi mellett döntöttünk és nekivágtunk a változó intenzitású és állagú sárban. 

Dagonya

Nem mondom nem a legszebb ilyenkor az erdő, de az a jó párás illat, az nagyon megnyugtató. Terepfutók siettek el mellettünk a dagonyában, hátuk közepéig sárosan. Mi is jó tempót mentünk, megálltunk egy kilátópontnál, ahonnan csak a ködöt láthattuk ugyan, de az nagyon érdekes volt, hogy pont ezen a magasságon kezdődött a deresedés, szóval hegyoldal kitettebb fái már fehérek voltak, de mellettük még sima szürkésbarnák. Aztán lassan egyre több túrázóval, majd kirándulóval futottunk össze és hirtelen már a Dömös Dobogókő közti Téry úton találtuk magunkat, ahogy a piros jelzésre tértünk rá, közvetlenül Dobogókő előtt.

Tél

A zúzmara olyan mennyiségben volt a fákon, hogy látványosan meghajoltak az ágak. Ez nem egy veszélytelen dolog. Már mi is láttunk kisebb letört ágakat, de másnap, igaz nem innen, hanem a szomszédos Börzsönyből rakott fel valaki egy videót, ahol egy nagyobb ág épp előttük törik le. És bár a látvány tényleg hihetetlen, azért az óvatosság nem árt ilyenkor, mert még elugorni sincs idő, ha törik egy ág. Szóval érdemes az erdőgazdaságok figyelmeztetéseire figyelni!

A Thirring körút eleje

Itt már rengeteg turista volt persze, hiszen autóval könnyen elérhető és nagyon szép hely. Gyerekek szaladgáltak és  csodálták a fehér ágakat. Sajnos ugye a menedékházba bemenni nem lehetett, de úgy láttam, voltak, akik forralt bort, vagy teát iszogattak egyszer használatos poharakból,így feltételezem, hogy valamiféle kiszolgálás azért van. (És meg is néztem, tehát hétvégenként bográcsételek is készülnek, meg kürtőskalács, forrócsoki!) Mi a magunkkal hozott forró teát kortyolgattuk el az igen csípős időben a kilátónál, ami most kilátás híján csak közösségi térként funkcionált.

A Thirring-sziklák között 

Nem is időztünk sokat, hanem a Thirring-körút nevű ösvényen elindultunk lefelé. Tavaly egy esős őszi napon végigjártuk ezt az ösvényt. Nagyon menő sziklák vannak rajta, és kikandikáló kilátások, mintegy 3 km hosszan (szint kb. 100 méter) Most csak érintettük, mert hamarosan a zöld kocka jelzésre tértünk át. Több helyen a meredekebb részeken a sárral kombinált ösvényen trükkös volt a haladás... Gyorsan ereszkedtünk. A következő kihagyhatatlan pont a Rám-hegy tetején lévő Ferenczy szikla. Innen már volt kilátás is, mert 496 méteren áll és a felhő olyan 600 métertől borított mindent. Tiszta időben látszódna a dobogókői kilátó is, helyette most ködbe vesző, de annál sejtelmesebb fehér hegyek látszottak. Már ezért is megérte volna eljönni...

Kilátás

Továbbgyalogoltunk és óra (?) múlva már a völgyben ballagtunk. Szerencsére itt vannak nyitva különböző kis bódék, ahol lehet inni egy meleg italt, vagy enni valami kisebb ételt. Mi is így tettünk. Aztán parkoló, majd menet haza. összességében ez egy laza napos túra ilyenkor télen, mert nyolcas indulással délután kettőre értünk vissza. Kb. 15 km és olyan 600 méter szint, szóval rövidített nappalokkal is végigjárható, élményfaktora pedig kifejezetten magas. Ezzel búcsúzom is, minden kedves olvasónak nagyon boldog karácsonyt kívánok, még akkor is, ha ez most kicsit más lesz idén... A két ünnep közt pedig mindenkit várnak hazánk remek túraútvonalai, szóval:

Hajrá kifelé fotózni!

Arra van Dobogókő a Ferenczy-szikláról

Az eredetileg nem két részesre tervezett beszámoló második részében még mindig az Aggteleki karsztvidéken barangolunk. Rettentő sok látnivalót nem tudtunk meglátogatni két nap alatt, de így is bőséges élményanyaggal szolgált a hihetetlenül békés és nyugodt környék. Az előző részben egy napos túra keretében felkerestük a Hucul ménest és a Szelce-völgyet és azzal fejeztük be, hogy sötétedéskor a szállásunkra érve megvacsoráztunk, majd nyugovóra tértünk, mert másnap várt minket egy remek, bár rövid körtúra, melynek különlegessége, hogy nem kizárólag földfelszín feletti, szóval elég egyedülálló a maga nemében. 

Kilátás a Rudabányai bányatóra

Természetesen, ha azt írom, hogy Aggtelek, akkor mindenki, vagyis gondolom a legtöbben a barlangra, mint jelenségre asszociálnak. És nem is véletlenül, hiszen az Aggteleki Nemzeti Parkban nyíló Baradla-barlang hazánk legismertebb barlangja, amit már 1806-os kiépítése óta látogatnak. Mi is ugyanezt terveztük. Bár már jártam a barlangban korábban, de nem igen lehet megunni, mert azért nem minden héten látogatja az ember... Kényelmes reggeli készülődés után először is kipakoltunk az autónkba  és rögtön onnan indultunk neki a különleges túrának. Hűvős, ködös őszi időnk volt. 

Őszi erdő

A  barlangnak három olyan bejárata van, amin keresztül látogatható. Aggtelek felől van a természetes, Jósvafőn - emellett van a Tengerszem hotel, ahol megszálltunk, ezért írtam, hogy ideális a fekvése - és a Vörös-tónál pedig egy-egy mesterséges bejárat. Jelenleg ahhoz, hogy körtúrát tudjunk tenni, csak a Vörös-tói bejárattól indulhatunk a barlang látogatására. Sajnos az úgynevezett hosszú túra, ami Aggtelektől indulva jut el a Jósvafői bejáratig nem opció... Rá is kérdeztem a vezetőnktől a barlangban és talán a közeljövőben újra lesz lehetőség arra is. (Mondjuk most a Covid-19 miatt amúgy az összes barlang bezárt... Reméljük utána valamikor...) De nem kell kétségbe esni, mert egy laza néhány kilométeres testmozgásra így is nyílik lehetőség. Ehhez a Jósvafői bejárattól először el kell gyalogolni a Vörös-tói bejáratig, ez kb. 2-2,5 km, majd a barlangon át vissza. Nem bonyolult, de igen egyedi, hogy a föld alatt is kell menni.

Pihenő a ködben

De térjünk vissza az ösvényre. Szóval elindultunk a ködös reggelen, ami annyira nem is volt korán, tekintve, hogy a barlangtúra 11-kor indult, szóval a 10 órás indulás simán elég volt... Az útvonal először az aszfaltutat követi, majd egy lépcsősoron bevezet az erdőbe és tulajdonképp az autóutat néhol keresztezve jut el a másik bejáratig. Szuper szerencsések voltunk, mert ugyan ködös volt a reggel, de az őszi erdővel ez annyira hangulatos volt, hogy nem lehet rá panasz. A barlang jelzést követtük, aztán, mikor már majdnem megérkeztünk, a túra legmagasabb pontján a nap itt-ott áttört a ködön amivel nagyon különlegessé varázsolta az erdőt, gyönyörű volt...

Arrafelé van Aggtelek a Vörös-tói bejárat alsó részétől. Izgalmas lenne végigmenni...

A hatalmas parkolóba érve azért az nyilvánvalóvá vált, hogy ide sok turista szokott ellátogatni. Írtam, hogy 1806-tól vannak látogatók. Nos, érdekességképp: a Baradla barlangot az 1830-as években évente kb. kétszáz ember kereste, ez a szám az 1900-as évek elején már meghaladta az ezret, ma pedig  - ez a ma elég relatív, mert 2008-as adatot találtam... - 130.000 fő látogat el ide, a csúcs pedig 1978-ban volt, amikor is 250.000-en voltak kíváncsiak rá. Most a járvány biztos nagyon betett, bár a 11 órás indulásra így is összejöttünk olyan 30-an. Vezetőnket követve, plafonon függő denevérek közt indultunk el a hegy gyomra felé.

Változatos cseppkőformák

A jó hosszú lépcsőn leérve a kiépített, villanyvilágítással ellátott terembe jutottunk. Balra a barlang sötétségbe veszett, ez az irány vinne minket Aggtelekre. Biztonsági és viselkedési instrukciók után indultunk el a barlang felfedezésére. Biztos majdnem mindenki tudja, a cseppkövekhez nem szabad nyúlni, stb. (Van egy érdekes sztorim Koszovóból, ahol a Gadime barlangba látogattunk el, hát vagy jó 5-6 éve és ahol ugyanígy vezetett túrán lehetett végigballagni a cseppkövek között, viszont itt a vezető külön kihangsúlyozta, hogy érjünk hozzá a cseppkövekhez, hogy milyen a tapintása... Nos nem győztem mondani társaimnak, hogy ezt annyira ne kövessék, ha nem muszáj, mert a kezünkről a kőre jutó szennyezés akár meg is állíthatja a növekedést... Vicces volt, meg főleg riasztó...)

Sztalagmit

A barlangban stabil 10 celsius a hőmérséklet, a páratartalom pedig nagyon magas. Különleges klímája miatt épp a közelmúltban nyilvánították gyógybarlangnak is. Meg-meg állva sétáltunk a pompás cseppkő formák mellett. Sztalaktitok, sztalagmitok és sztalagnátok közt haladtunk. Ez így egy kicsit erős, igaz? Lefordítom: tehát függő, álló és oszlop cseppkövek szegélyezték az utat. Amúgy nagyjából emberi ésszel felfoghatatlan, mikor olyanokat hallunk, hogy a barlang 230 millió éves kőzetben alakult ki, meg hogy egy méteres cseppkő kialakulásához olyan 5000 ezer évre van szükség... Csak jelzem, hogy a Csillagvizsgáló nevű cseppkő, mely a legmagasabb a Baradlában 20 méter magas, így közel 1 millió éves... (Hivatalosan 800.000) Na, ezt tényleg nem tudjuk befogadni, inkább továbbmegyünk...

Ő itt a Csillagvizsgáló maga

Az emberi fantázia aztán természetesen neveket adott a köveknek, így fűzfától kezdve sárkányfejen keresztül minden van itt. Talán a legmonumentálisabb élmény - nem is talán - az óriások terme. Itt először nem érzékeljük a terem nagyságát, csak mikor minden világítás felkapcsolódik. A méret: 440.000 m3. 200 méter hosszú és 60 méter magas... Csodálatos. Csak állsz ott és próbálod befogadni... M.O.N.U.M.E.N.T.Á.L.I.S...

Az óriások terme

A hatalmas terem után lassan visszaérünk a felszínre. Mielőtt viszont újra a világosságba érnénk még egy nagyon érdekes dolgot elmesélek. Ugye a barlangban egy patak fut végig. Nos, ez a patak időnként megárad és árvizet okoz a járatokban. Egyfelől több, hatalmas állócseppkő is kidőlt fatörzsként fekszik  a járatokban emiatt, másfelől az előző részben a Jósvafői tengerszem mellett észrevett rácsos kapuval elzárt kapunyi nyíláson ömlik a víz kifelé olyankor.  Érdemes megnézni a linkelt videót és megnézni élőben a nyílást. Szinte hihetetlen, hogy tényleg ennyi víz jön ott kifelé...

A jósvafői bejárat 1938-ból. A ház még ma is áll

Fortepan / Buzinkay Géza

És még maradt pár érdekesség. Az egyik, hogy nem csak túrázni lehet ám itt, hanem van egy Baradla trail nevű futóverseny, ahol a felszínen és a barlangban is vezet az út! Ha épp futó vagy, akkor mindenképp ajánlom. A  másik pedig, hogy egyik legnépszerűbb költőnk, Petőfi Sándor is megfordult a Baradlában 1845-ben. Álljon itt szellemes magyarázata arra, hogy hogyan is alakulhatott ki ez a barlang:  "Mikor a mennyországból kiebrudalták a pártos angyalokat, itt kezdték jövendőbeli lakásukat, a poklot, ásni; azonban itt nem boldogulván, másfelé fordultak. Képzelhetni, mint fáradtak a szegény ördögök e sikertelen munkában, izzadságuk még most is csepeg e félig kész pokol oldalairól és tetejéről." Még azt is írja, hogy kifelé ő is felvéste a nevét a sziklafalba. Ezt azért nem kell utána csinálni...

Kilátás a fotópontról a bányatóra

Szóval lassan kiértünk a barlangból. Érdemes tudni, hogy aki a Vörös-tói bejáratnál parkol, azt visszaszállítják busszal a parkolóhoz, így nem kell visszasétálni. Én mondjuk inkább ezt a Jósvafőn parkolunk, elgyalogolunk, majd vissza dolgot erőltetném, de ízlések és pofonok... Mivel ebédidő volt, ettünk egy jó levest az étteremben, aztán elindultunk hazafelé, de útba ejtve Rudabányát is. Ki ismeri az ottani bányatavat? Én 2014-ben jártam ott utoljára és a mostani látogatáskor sok újdonsággal szembesültem. De kezdjük a parkolótól.

Vörös nyugalom

Mikor az a bizonyos előző látogatáson voltam egy kollégám vendégeként, még nem volt kijelölt parkoló a bányató felett, hanem egészen a bányató mellé lehetett bemenni. Most a kijelölt parkolótól tanösvények indulnak és több kilátópontot, valamint egy látványtárat lehet megtekinteni. Egy kb. 5-10 perces sétával, jutunk le először a fotópontra, ahol fantasztikus kilátás nyílik az egész tóra, ami 60 méter mély, ezzel hazánk legmélyebb tava. Innen lementünk a partra, aztán oldalt felkapaszkodtunk az egyik kilátóba. És akkor megragadom az alkalmat és írok kicsit  az építményekről. 

Az egyik legmenőbb kilátó az országban

Azt gondolom, hogy ennyire tájba illő épületeket ritkán látni Magyarországon. Nagyon találó a színválasztás,  a geometriai formák pedig nagyon egyszerűvé teszik őket. Imádtam! A fő építészeti látnivaló, a látványtár a Rudapitecus Hungaricus, az 5-10 millió évvel ezelőtt élt előember maradványainak lelőhelyén áll. Sajnos most nem volt nyitva, pedig építészetileg tényleg nagyon egyedülálló. A terület történetéről és érdekes információkról beton lapokra helyezett táblák mesélnek. Ezek is az időtlenséget sugározzák, kicsi olyanok, mint a 2001 Űrodüsszeia Monolitja... Most remek esti fények festették meg a sziklafalakat és épp az utolsó napsugarakat csodálhattuk meg...

Színorgia

Ami kisebb hiányérzetet hagyott, hogy nem igazán követhetőek az információk a bányató körüli tanösvényekről. Visszamentünk az autóhoz és azzal mentünk át a másik oldalra, mivel gyorsan sötétedett. Azt hiszem az aszfalt úton kellett volna gyalogolnunk, az a tanösvény része... Mivel a látványtár zárva volt egy másik kilátópontra mentünk, ahonnan a lenyugvó nap épp szemben volt és épp lebukott a fák koronája alá. Közben a köd szép lassan kúszott befelé a tóra... Festői volt. Ezen az oldalon is le lehet menni a partra, de oda már csak sötétben tudtuk volna lemenni, úgyhogy kihagytuk. Beszálltunk az autóba és egy laza 2,5 órás éjszakai sűrű ködben vezettünk haza.

Jön a köd

A konklúzió, hogy hatalmas potenciál van Aggtelek környékén túra és természet témakörben. Aki teheti látogasson el ide. Sajnos eléggé periférián van, így - főleg ezen a korán sötétedős időben - egy napos túrával nem nagyon lehet számolni, most meg ugye a hotelek bezárva, de lesz még ez másképp is, szóval lehet a bakancslistához hozzáadni a bemutatott helyeket.  Persze csak, ha valaki szereti a szépet... (Szarkasztikus hangon)

Ha érdekel más túraleírás is, akkor böngéssz nyugodtan a blogon! Számos hazai és - a most kevésbé aktuális - külföldi túraleírást találhatsz! Bükk, Mátra, Bakony, Mecsek, Zemplén, Pilis, mind ránk vár! ha pedig követed a Facebook oldalunkat, akkor tuti nem maradsz le az újabb írásokról és videókról!

A viszont látásig: Hajrá kifelé fotózni! (még mindig csak reggel 5 és este nyolc között!)

Most azt kérem, hogy a kedves olvasó lassan hunyja le a szemét és... Oh, akkor nem fog tudni olvasni... Akkor máshogy közelítsük meg. Szóval virtuálisan hunyja le a szemét és képzeljen el egy olyan napot, amikor körbepillantva a fák szürke törzsei között az őszi sápadt napfény beosonkodik az erdőbe és a kedves olvasó a hideg levegőből mélyet szippantva ott áll a friss avaron... Mert a héten ilyen úgysem volt - legalábbis alacsonyan fekvő területen biztos, hogy nem - helyette ez a nyálkás ősz rombolta a morálunkat, pedig egy hete az Aggteleki-karszton még  ilyen idilli őszi hangulat uralkodott,  ez az írás pedig az ott töltött hétvégéről fog beszámolni.

Egy Hucul ló a festői völgyben. Majdem, mint egy Marlboro reklám.

Nos, ugye onnan indulunk, hogy meglehetősen régen jártam Aggtelek környékén. 2011-ben pár napot töltöttünk ott Lala barátommal, meglátogatva több barlangot is, valamint 2015(?) környékén egy kollégám vendége voltam a környéken egy időre. És milyen rosszul tettem, hogy nem tértem vissza hamarabb. Igaz, hogy a hegyek nem emelkednek bükki magasságokba és igencsak az ország peremén található a nemzeti park, ez pedig azt jelenti, hogy nehéz odáig elutazni - o.k., ez erősen attól függ ki, hol lakik - viszont valóban páratlan természeti szépség vár ránk, ha az utazás mellett döntünk. És egyedülálló módon a felszín felett és alatt is egyaránt.

A kéktúra útvonala pontosan a szálló felett

Szállás tekintetében nem nagyon kellett gondolkodnom, mert terveinknek leginkább megfelelő helyen áll a Tengerszem Hotel és Étterem, ahol már szálltunk meg korábban. Igazán jó kombó, hogy étterem is van, mert talán a környék legfájóbb hiányossága épp ez, hogy tudniillik nehéz helyet találni étkezésre. Legalábbis a családban másoknak is ilyen tapasztalatai vannak. Jósvafőn emellett az étterem mellett még egy másik is van, ez a Fogadó az Öreg Malomhoz nevet viseli. Tapasztalatunk innen nincs, de a Tengerszem Étterem különösen kellemes meglepetés volt konyháját tekintve, szállásként pedig remek ár/érték arány.

Szökkenés a Tohonya-patak fölött

De miért is ideális a szállás elhelyezkedése? Nos épp az Országos kéktúra vonalán áll. Könnyedén elérhető turistautakon Aggtelek - és amiről majd később írok bővebben -, barlanglátogatáshoz is tökéletes, tekintve, hogy a Baradla-barlang egyik bejárata is közvetlen mellette nyílik. Két napra utaztunk, az első nap egy egésznapos túrát terveztünk, másnapra pedig egy rövidebbet. Pénteken este kilenc körül érkeztünk meg. A csillagos ég remek időt jósolt másnapra, bár ködfoltok megjelenésére lehetett számítani. De azt szeretjük. Persze bizonyos ésszerű határon belül...

A Szelece-völgy bejáratánál

Az őszi túráknál fontos, hogy a korai sötétedést belekalkuláljuk a túra előkészületénél, mivel délután négy-öt óra között már sötétedik, így a) vagy korán indulunk, b) rövidebb távot választunk, vagy c) nem foglalkozunk a sötétedéssel és addig maradunk, míg jól esik. Azért a c) válaszhoz nem árt egy megbízható zseblámpa sem... Mi a b) verzió mellett döntöttünk. Tekintve, hogy nagy szintemelkedéssel nem kellett számolnunk a végül megtett 15-20 km egész baráti távnak ígérkezett. Reggel végül kilenc óra tájban vágtunk neki az útnak. A szállóból kilépve balra kanyarodtunk és egy perc múlva már a gyönyörű őszi erdőben találtuk magunkat. És itt következhet a  cikkünk elején kért szembecsukósdi.

És magában a völgyben

Azért itt a túra elején jól jött volna a túrabot, mert az avar alatt néhol erősen csúszott a sáros talaj és rögtön meredek lejtmenettel kezdtünk. Itt a zöld jelzést követtük, aztán átevickélve a megáradt Kecső-patakon, egy jelöletlen ösvényen vágtunk át a sárga jelzésre, ami már egy szemet gyönyörködtető legelőre vitt minket. Rengeteg birka patanyomot láttunk a szerencsére nem annyira vendégmarasztaló sárban. Ami már itt nagyon szembeötlő, hogy mindenfelé töbrök vannak. Ezek a víznyelők természetesen nem véletlenül jellemzők a vidékre, hiszen karszt vidéken a víz erodáló hatásának jut a legnagyobb szerep: épp így jut a föld mélyébe a csapadék.  

Őszi erdő

Az előrejelzésben szereplő hideg időnek nyoma sem volt. A nap kitartóan sütött és már ilyen viszonylag korán is egy aláöltözet és póló együttesben lehetett sétálni. Persze megállókkor azért érezni lehetett az ősz hűvös lehelletét, de ideális túraidőt fogtunk ki. A legelőtől ismét lejtő következett, aztán a völgybe érve a Tohonya patakon ugrottunk át és kapcsolódtunk be a kéktúra útvonalába. A Hucul ménes következett. Nagyon reméltem, hogy látni fogjuk ezeket a különleges lovakat, ebben a különleges környezetben. Mert olyan szerencsés helyzetű lovak élnek itt, akik úgynevezett ridegtartásban vannak és egy hatalmas legelőn tengetik egyszerű, ám annál kedvesebb és teljesebb napjaikat, úgy, ahogy őseik tették nagyon régen. A kéktúra a patak partjáról egy villanypásztoros kapun keresztül vezet be a ménes birodalmába.

A ménes néhány tagja

Minden pillanatban azt vártuk, hogy felbukkan egy kíváncsi ló a bokorból, ahogy másztunk fel a platóra. De nem így lett. Felértünk és a távolban megláttuk a karámot egy istálló épülettel, valamint egy lovászt. Kicsit beszélgettünk a lovakról, megtudtuk, hogy nem az egész ménes él itt, hanem még ezen kívül van két másik telephely. Nyáron hatalmas területen legelhetnek az állatok és ahogy hűl az idő, úgy kisebb területük lesz. Télen pedig takarmányt is kapnak, viszont itt maradnak akkor is. És tényleg szabadon vannak, a karám nyitva van, csak látogatásunkkor a legtöbben épp visszaértek a reggeli sétából... És van egy tuti tipp is, ez pedig, hogy télen fantasztikus feljönni ide, mikor a hóborította völgyben lehet látni a lovakat. Úgyhogy, épp a tél jön, hajrá!

Színkavalkád

A lovakat sokáig elnézegettük, aztán elindultunk a Szelce-völgy felé a piros jelzésen. Na, itt azért az árnyékos részeken elég nagy sár fogadott minket, de átszenvedtük rajta magunkat és mélyebben a völgyben már nem volt vészes. A Szelce-völgyről azt olvastam, hogy igazán egyedülálló a maga nemében Magyarországon. És valóban festői, a kétoldalt álló hegyek közt a kaszálók zöld szőnyege. Végigsétáltunk a völgyön és egy vadászlesen megebédeltünk. Egész eddig nem találkoztunk más túrázókkal, aztán itt ebéd közben elhaladt nem messze egy csapat. Remek idő volt és nagyon jól esett a nyugalom.

Néhány, a millió gomba közül...

Visszafelé viszont nem a piros jelzésen mentünk, hanem a kéket követtük. Ez már erdőben vezet, tulajdonképpen párhuzamosan a völggyel a szomszédos hegyen. Az erdőben rengeteget hadakoztunk valamiféle, talán szarvas-kullancsléggyel, amiket alig lehet leszedni a bőrről... Emellett rengeteg gombát láttunk mindenfelé, mégiscsak szezonja van, ugye. Lassan visszaértünk Jósvafő fölé. A szőlőhegyen bukkantunk ki. Remek kilátású telkek és kisebb weekendházak adnak bájos karaktert a területnek. Itt választhattunk, hogy visszamegyünk a völgybe és onnan ereszkedünk vissza a faluba, vagy innen a kertektől közelítjük meg. A völgy nyert és északról értünk vissza a településre.  Ekkor kb. három óra lehetett, de a nap már bebújt a hegyek közé, szóval technikailag már esteledett. Begyújtottak a házakban, olyan igazi füstös hideg telepedett a tájra. Egyik este miután hazaértünk a Fortepanon nézegettem helyi képeket és találtam egyet, amin az a ház látszik, ami mellett beértünk a faluba. Huh, az egy 1940-ben készült fotó... Van neki "zamata"...

Kilátás a Szőlőhegyről

Végig ballagtunk a különleges utcákon, ahol a patak több helyen tóvá dagad és a házak ehhez alkalmazkodva épültek. Mesés, nyugodt. A 11. századig visszavezethető harangtorony mellett értünk vissza az erdőbe, ahol még érintettük a tengerszemet is. Nem messze a tengerszemtől pedig van egy rácsos barlangbejárat, ami természetesen felkeltette az érdeklődésem. Nos ez az a kijárat, ahol árvíz idején ömlik kifelé a víz a Baradla-barlangból! Nagyon menő. De a barlangról és még egy közeli természeti (?) csodáról a következő részben írok, nehogy megunja a kedves olvasó ezt az egész fantasztikus vidéket, ha túl hosszan elnyújtom itt a beszámolót!

Jósvafő látképe 1940-ből. A távolban a Hucul ménes mostani birodalma, a faluba kígyózó kis út melletti első ház pedig ugyanaz, ami mellett beértünk a településre. Na, ez menő.

Fortepan / Lissák Tivadar

Az étteremben egy remek vadpörkölttel zártuk a napot és este 9 előtt már az igazak álmát aludtuk. Nyugodtan, az ország egyik legészakibb pontján, stresszmentes övezetben... O.k, mostmár ki lehet nyitni a szemeket!

Ha tetszett és érdekel a következő rész, akkor kövess minket a Facebookon!

A viszontlátásig: Hajrá kifelé fotózni! (Reggel 5 és este 8 között!)

És ez az a bizonyos ház a másik oldalról, békésen pöfékelve

Extraként pedig egy emblematikus ház Jósvafőről

A mai utazásunkon egy jól ismert helyre látogatunk. Pár éve írtam már a csodálatos Hór-völgyről, így most inkább szélesítem a völgyről eddig írtakat és emellett próbálok egy kis őszi hangulatot közvetíteni azoknak, akik valamiért nem tudnak most hegyek közelébe kerülni. Ez a völgy azért fantasztikus, mert bárki részére elérhető, mármint tekintve, hogy egy völgy, könnyen bejárható és ki-ki erejétől, kedvétől függően tehet kisebb-nagyobb túrákat. (Ha esetleg másfelé túráznál így ősszel, akkor pedig ötleteket innen meríthetsz: Badacsony, Mecsek, Pilis, Mátra.)

A Belvács-völgyből felfelé

A mostani túránkat korán kezdtük, mert igaz Szolnokról indultunk, de kevéssel reggel nyolc után már a Hór-völgyi Remete vendéglő parkolójánál voltunk. Szép munka, mondhatnánk. Ahogy álmos tagjainkat nyújtottuk az épp a látóhatár felett álló nap sápadt fényében és beszívtuk a tökéletesen friss őszi erdő illatát, már tudtuk, hogy remek napunk lesz. A parkoló még üres volt, ahogy a völgy is, mikor elindultunk. Mivel Lala barátom még nem járt itt az első megállónk természetesen a Suba-lyuk barlang volt. A barlang a völgyben kígyózó út felett olyan 30 méteres magasságban van, és elég meredek ösvény vezet hozzá, de mivel van korlát több helyen, azért nem olyan nehéz a feljutás.

A Suba-lyuk barlangban

A barlangtól visszatértünk az útra. Elhaladtunk a kőbánya, majd az Oszlai tájház mellett. Valahol itt állt meg mellettünk egy autó - behajtani egyébként csak engedéllyel lehet! - és a sofőr, egy idősebb úr megkérdezte, hogy messze van-e még a kijárat, mert ő bizony 40 éve járt erre utoljára, de az út minősége sokat romlott és már szeretnének kiérni. Megnyugtattuk, hogy pár kilométer és már oda is érnek, aztán felidéztem, hogy kb. családommal mi is majd 40 éve jártunk a völgyben Ladánkkal. Hmm. Régen volt.

És a barlang kilátópontján

Nem nagyon bontottam ki, hogy milyen tervekkel indultunk neki a túrának. Szóval azt gondoltam ki, hogy a völgybe mélyebben bemerészkedve több kilátópontra is felmászunk útközben, olyanokra, amiket még én sem láttam. Ez egy nagyon kímélő terv volt inkább vízszintes haladással. Nos, az Ódor várhoz most nem terveztünk felmászni, hiába ez a legkézenfekvőbb, mert az eddig nem látott kilátóhelyek izgalmasabbnak tűntek. Vagyis azt terveztük, hogy amennyiben visszafelé lesz még időnk - ja meg ugye kedvünk -, akkor felmegyünk. Nem lett végül, de ez így reggel még nem látszott. 

Igazi őszi hangulat napsütéssel

Nade hova is akartunk akkor eljutni? Nos az egyik hely a Gábor-kő volt, a másik a Vécs-verő nevű szikla, aztán visszafelé Füzér-kő. (Aztán később az írásból kiderül, hogy ezek közül melyik és hogy érhető el. Vagy épp nem érhető el...) Távban az első pont a völgy bejáratától kb. 11 km-re van, szóval összesen legalább 25 km az út. Nos, ez van akinek sok, van akinek kevés. Szerintem mivel főleg síkon haladunk annyira nem megterhelő. De kanyarodjunk vissza a völgy színes szalagjára. 

Az átjáróbarlang, alul pedig ott a völgyben kanyargó út

Ugye, ez egy fantasztikus hely de ez így elég elcsépelt, szóval inkább azt írom, hogy bár a fák még nem teljes őszi pompájukban tündököltek, de már sok sárgult levél volt rajtuk, ami a reggeli napsütésben igazán elragadó látványt nyújtott. Gyalogoltunk szép lassan a hatalmas csöndben. Elhaladtunk az Ódor várhoz vezető elágazás mellett, majd a Hór patak kiszélesedett és vízcsobogás következett, majd a Füzér-kőhöz vezető útvonal elágazása, amitől nem messze egy kisméretű átjáróbarlang is megbújik az út mellett. Több barlang is van erre. Egy elég impozáns sziklafalon pl. láttuk, hogy tuti megbújik még üreg, de ahogy később utánanéztünk, ez csak sziklamászás után elérhető, azt meg nem akartunk amúgy sem.

Lenyomatos

A napsütés sajnos lassan inkább borult időre váltott, ami olyan volt, mintha fekete-fehérbe váltott volna a természet.. (Ez azt jelenti, hogy a fantasztikus színek sokkal kopottabbak lettek.) Sebaj, gondoltam, miközben már a Tebe-rét sarkánál álltunk, ahol az erdő kiszélesedik és egy igazán idilli tisztás fogad minket. Ha itt tovább mennénk az úton, akkor 6 km múlva Hollóstetőn kötnénk ki, vagy elkanyarodva jobbra 10 km Bükkszentkereszt. Ha viszont a réten balra tartunk, akkor 3 km és Répáshután vagyunk, ahol a faluba érve a Suba-lyuk barlanghoz hasonló Balla-barlang vár minket.

A Tebe-rét széle

Ez a rét tényleg nagyon elragadó. Mivel lápos terület, a környező fenyőkkel teljesen különleges miliőt sugároz. De a látvány lentről semmi volt ahhoz képest, ami fenn várt minket a földvár igazából nem nagyon látható sáncán! Ha a rét bejáratánál jobbra elkanyarodva teszünk egy 300-400 métert és - ok, ehhez érdemes egy mobilos térkép is... - bekanyarodunk az erdőbe a sáncok irányába, igen hamar a völgy felett találjuk magunkat és higgye el mindenki, hogy tényleg pazar látvány fogad minket. Lala egész nap azt hajtogatta utána, hogy már ezért megérte elindulni. 

Itt pedig a Tebe-rét a földvárról hulló levelekkel

És akkor most jön a feketeleves. Ugyanis innen, sőt már itt sem jelzett erdei utakon közlekedtünk. Ami alapvetően nem probléma, de a Gábor-kő lokalizálása nem ment könnyen. Nos végül azért is nem töltjük fel a túra útvonal koordinátáit, mert elég sokat kavarogtunk az erdőben és elég értelmetlen lenne erre másokat is rábírni.... A Gábor-kő, mint olyan, ott ahol a térképen lennie kellene nem található. Ezt úgy tudtuk meg, hogy már vadcsapásokon, sőt konkrétan csapások nélkül bolyongtunk a vadonban... Vagyis talán úgy igazságos, hogy tuti létezik, de nem kilátópont és nem is találtuk meg... Aztán ahogy már csalódottan a Vécs verő felé vettük az irányt - ugyancsak a gerincen az erdőben haladva - találkoztunk egy váratlan sűrű erdőből való érkezésünkre kissé meglepődött helyi erdésszel, aki azt mondta, hogy egy bérccel arrébb vagyunk és ahogy kivettem a Vécs-verő az, ami kilátópontként van a térképen...

Nos, ez a Vécs verőhöz, de legalábbis a magaslathoz vezető "út"

Faja. Semmi gond, leereszkedtünk a völgybe - ez már a Belvács völgy, ami a Hór-völgyből nyílik - és az instrukciókat követve a legközelebbi nyiladéknál visszakanyarodtunk az erdőbe egy erdei úton. A sziklaorom innen bal felé elágazó úton elérhető. Elvileg. Sajnos azonban itt sincs út, így egy festői helyen tanyázó vadászles mellett a gerincre felmászva haladtunk a feltételezett irányba, ahol végül megtaláltuk a valóban csodaszép kilátópontot. Izgi. A lényeg, ha valaki felkeresné, hogy a Hór-völgy völgy felől érkezve jobbra kell kanyarodni a Belvács-völgy felé és az első lehetséges alkalommal - ez jól látható hely - be kell fordulni balra, majd érzésre a gerincre felmászni és onnan elérhető a hely a gerincet követve.

Alattunk a Hór-völgy

Ettünk néhány szendvicset és vagy egy fél órát elidőztünk. Nem tudtuk megállapítani amúgy, hogy vajon láttuk-e a híres bükki köveket a fennsík szélén, de talán a fennsík felderengett.  Ezzel a nem tervezett kitérővel azért eléggé elment az idő és még hátra volt több, mint tíz km vissza, szóval sietve leereszkedtünk a völgybe - megint toronyiránt - és sebesen lépdeltünk Füzér kő felé a visszavezető úton. 

A festői helyen álló vadászles

Azt gondoltuk, hogy a Füzér-kővel könnyebb dolgunk lesz, ez mégiscsak egy híresebb helyszín, a térképen is szereplő várrom, de sajnos csalódnunk kellett. Ha el szeretnénk látogatni ide, akkor a következőt kell tennünk: a Hór-völgyből elágazó útra rátérve a közeli vadászháznál jobbra kell kanyarodni felfelé, majd egy vadászlesnél jobbra. Itt addig kell elmenni, amíg az ösvény vezet. Ahol véget ér, ott irányt tartva haladni az erdőben egészen egy vadkerítésig (100 m) - ami természetesen eléggé lelombozott minket, mikor megláttuk -, amin átmászni természetesen nem másztunk át, de ha jobbra elindulunk a kerítés mentén, akkor olyan 50 m távolságra egy kerítésre dőlt fa mellett át lehet rajta jutni. Onnan pedig már látszik a tető.

Kilátás Füzér-kőről

A várromból sajnos vajmi kevés maradt. Csak egy árok kivehető, ahogy figyeltük. A XIII. században épülhetett, de sem feltárva nem volt, sem említése nincs az építés engedélyezésén kívül.  A panoráma viszont remek az alattunk kanyargó völgyre. Abszolút bakancslistás hely, nem nagyon fog az ember másokkal összefutni itt. Azt hiszem csak egy probléma van vele, hogy innen még 6 km a völgy bejárata, ami azért 12 km oda-vissza, ezt pedig sokan nem vállalják. 

Tükrös

A kis pihenő után már csak a régi bányánál álltunk meg kicsit, aztán a Remete étteremben ettünk egy remek gulyást, majd magunk mögött hagytuk a csodás hegyeket. Legalábbis egy kis időre. Arra biztatok mindenkit, hogy a következő hetekben látogasson el tulajdonképpen bárhova, ahol vannak erdők - persze hegyekkel az igazi -, mert most a legszebb az ősz! Kedvcsinálónak azt gondolom ez a cikk megfelelt, ha így gondolod te is, és máskor is olvasnál beszámolókat, akkor kövess minket!

Facebookon, Instagramon, vagy itt a blog.hu-n.

A viszontlátásig: hajrá kifelé fotózni!

A völgy nyugalma

Itt az ősz és ezzel természetesen nyakunkon a túraszezon. Oké, a nyár folyamán is jártunk erre-arra, de a legideálisabb időszak a túrázásra hazánkban az ősz. Na persze nem minden esetben, mert az eső azért simán élvezhetetlenné teheti az egészet, de most az utóbbi hétvégék épp remek idővel ajándékoztak meg minket, így egyfajta laboratóriumi - tehát ideális - környezetben tudtunk egy szép kört tenni a számomra igazán felderítetlen Mecsekben. Aki esetleg olvasta, az emlékezhet, hogy az blog első igazi beszámolója és a második is egy kicsit még ilyen útkeresős formában, de Mecsekről, pontosabban Óbánya környékéről szólt. (Oh, sohasem felejtem azokat a csodás holdfényes falusi képeket!) Azóta viszont nem jártam a környéken sajnos.

Kilátás a TV toronyból a János-kilátó felé és a jobb oldalon ott dereng a Badacsony!

Több napos túrát terveztünk, de az előbb említett eső azért a péntekünket elmosta - vagyis mivel nem indultunk el... -, ezért  a túra előtti délutánt egy kis felújítós munkával töltöttük, hogy aztán szombat reggel teljesen friss időre ébredve, hidegfront utáni gyönyörű légköri viszonyok mellett induljunk el a kiindulási pontra.

A TV torony árnyéka

Az eredeti terv nagyban különbözött a végül bejárttól, mert két éjszaka helyett csak egyet töltöttünk az őszi erdőben, így át kellett variálni az egészet az indulás előtti napon. A Zengőn épült új kilátó így kimaradt sajnos - ezt majd biztos pótoljuk valamikor - viszont sok szép - sőt nyugodtan kijelenthetem, hogy az ország egyik legszebb - kilátóját is meglátogattuk. Ha valaki a Kirándulástippeken szétnéz, akkor talál egy remek kilátós körtúrát Pécs körül, de mivel mi két napra indultunk kellett még plusz pontokat is tervezni, így egy jóval hosszabb utat terveztünk.

Emléktábla a régi kilátóhoz

Egyébként ez a jóval hosszabb jó kondival, meg persze kisebb zsákkal akár egy nap alatt is végigjárható, bár szintben azért akadhatnak meglepetések, mert dacára a ténynek, hogy a Mecsek nem kifejezetten magas könnyen összeszedtünk az első nap kb 600 méter a második nap pedig 300 méter szintet... Igen, ez egy napra épp elég is lenne a maga 30 km-es hosszával... Persze kis zsákkal más azért, tudom. Vagyis sejtem, mert hiába minden erőfeszítés, sajnos ezeket a több napos túrákat viszonylag nagy tömeggel csináljuk mindig. (Ennek van oka, majd írok erről egy posztot valamikor) 

A Kis-tubesi kilátónál

Nade térjünk rá a csodás mecseki ösvényekre! Túránk a Pécsi állatkert mellől indult és ketten vettünk részt rajta Lala barátommal. Odafelé az autóból még úgy tűnt, hogy fordítva lesz érdemes a tervezett útvonalon végiggyalogolni, mert a szupermagas tv torony felhőbe burkolózott és a kilátást nem akartuk kihagyni. Aztán mire odaértünk a felhő eltűnt, így követhettük az eredeti terveket, miszerint elsőnek a Misinára kapaszkodunk fel 130 méter leküzdésével. A Misina 535 méter magasan van és a rajta álló kilátó az egyik legmagasabb épület az országban. (Belépő 1300 Ft) Mivel látogatásunkkor a lift épp nem működött, így a 80 méter magasan lévő kilátóteraszra lépcsőn mentünk fel (hé, ez szerintem bele sincs számolva a szintemelkedésbe!!!). Mit mondhatnék? Pazar kilátás és elemi erejű szél elegye fogadott minket. 

A TV torony a János-kilátóból

Terveztem, hogy videó anyag is készül majd a túráról, azonban itt vettem észre, hogy a) sajnos csak a lassabb kártya van a fényképezőgépben, amivel nem tudok videót felvenni, b) az állványom papucsa a deréktáskában maradt. Így sajnos maradt a Gopro magában, de annak elég sok limitje van...  Ez a kilátáson nem változtatott, de videó nem biztos, hogy lesz... Alattunk természetesen Pécs terült el, nyugatra látszott a többi kilátó és a másik hegy, ahová majd megyünk, de a legnagyobb flash az a majd 100 km-re álló Badacsony (!!!) és a Gulács (!!!) látványa volt. (Tudjátok, ott jártunk a Balatoni kéktúrán nyáron. Igen jó volt)

A János kilátó

Beugrottunk az étterembe is egy tea, kávé combo erejéig, majd lesiettünk a kilátóból. A zsákokat a jegypénztárnál hagytuk, ahol rövid beszélgetés alatt megtudtuk, hogy tűzoltók szoktak versenyezni itt, hogy ki ér fel leghamarabb. A csúcs teljes felszereléssel, palackkal és - khm - gázálarcaban (30 kg össz)  csúcs 3 perc 1 másodperc. Menő. Azt hiszem, nem menne. Bár nem próbáltuk... (Nézegess fáradt versenyzőket itt) A kilátóról még annyit mindenképp érdemes tudni, hogy a helyén eredetileg az 1908-ban épült Kiss József kilátó állt, ami emlékét egy emléktábla őrzi. 

Hadd mutassam be a Szúrós csodabogyót!

A toronyból a gerincen mentünk tovább, érintve a Rotary tanösvényt, ami egy kört tesz a hegytetőn. A Kis-Tubes kilátó nincs messze a toronytól és igazából egy kilátóhely, nem torony, de a dizájnja nagyon tetszetős és remek kilátást nyújt a városra. Viszont itt nem időztünk sokat, mert még várt ránk szinte az egész útvonal és szeptember végén már korábban sötétedik, nem akarunk sötétben sátrat verni. Ezután a János Kilátó következett, a, ami adótornyokkal körülvéve áll a Tubes tetején. A szél itt is erősen fújt, de nagyon örültünk, hogy a kissé esősnek ígért nap tulajdonképpen csak napos és szeles... Amúgy Pécs remek helyen fekszik... A városból kiérve ilyen remek kilátóhelyekkel, és gyönyörű természeti környezettel kevés helyen találkozni. 

Sok-sok csodabogyó

És bármilyen hihetetlen, de a közelben még egy kilátó áll, Sós-hegyi kilátó néven. Mivel viharban megsérült a tetőszerkezet, ezért nem lehet a közelébe menni és valóban látszottak laza cserepek... Úgyhogy villámgyorsan osontunk a belsejébe és másztunk fel. A kilátás itt is szép, bár a környező fák kissé elzárják  a kilátást. Ekkor jártunk kb. félúton sem, mert a sok kilátó miatt lassan haladtunk, viszont innen már inkább a gyaloglásé volt a főszerep. A zöld kereszt jelzésen haladva átvágtunk a kellemes Remete réten, ahol épp valami rally féle dolog volt a benzinszagból és a csikorgó hangokból ítélve. A réttől a kék jelzésen ballagtunk tovább.

A sánc két oldalt

 Az erdőben haladva több helyen találkoztunk egy szúrós levelű cserjével, aminek piros bogyói voltak. Még nem találkoztam ezzel a növénnyel és hazaérve rögtön rákerestem. Nos ez a szúrós csodabogyó nevű cserje, aminek elég hihetetlen a neve és Magyarországon a Dél-Dunántúl erdeiben fordul elő. (Ezért nem találkoztunk még...) Használják mind a népi gyógyászatban, mind a városi/ipari gyógyászatban egyaránt és nagyon csinos növény! De vissza az ösvényre. Hamarosan a cédula, vagy blokk háznál voltunk, ahol padok és egy tűzrakóhely is található. Azt találtam róla, hogy régen az erdész itt adta a fa szállító fuvarosoknak a jegyet. Ma itt van az OKÉT bélyegző helye.

Ugye gyönyörű a Zsongor-kő?

Az éjszakát a Jakab-hegyi kilátónál gondoltuk el, ahová viszonylag korán érkeztünk, azaz volt kb. 2 óránk sötétedésig. Az úton odafelé elhaladtunk a Jakab-hegyi földvár sáncai között. A sánc olyan 2-3 méter magas volt, ahol kereszteztük és egész szépen látszott, ahogy mindkét irányba húzódik tovább. Igen ám, de az igazi nagyságát akkor adja ki, mikor pl. Google mapsen megnézi az ember a környéket. Konkrétan látszik a vár körvonala. És nem viccelek! Viszont a kilátó az annyira nem nyűgözött le, mert sajnos nem lehet a toronyba felmenni. Darázsveszély az indok, de létra sincs, meg azt sem tudom, hogy a környező fáktól egyáltalán látszana-e valami... 

Kővágószőlős a kilátóból

És mivel - nos maga a hely amúgy ideális sátorozásra, mert vannak padok, egyenes, füves a talaj - a "kilátástalanság" kissé lehervasztott - mert szeretek este messze elnézni, miközben egyre szürkébb a horizont -, azt találtuk ki, hogy elmegyünk a közeli másik kilátóhoz, amit a papír alapú térkép jelez, hátha ott jobb a helyzet, vagy a közeli Zsongor-kő esetleg alkalmas táborozásra. Nos a kilátót igazán romos állapotban találtuk meg. 1892-ben épült és 1975-ben újították fel, de azóta már a faszerkezet is eltűnt róla... Meg az említett sáncon áll, sűrű növényzet ölelésében, ergo táborozásra alkalmatlan.

A Jakab-hegyi kilátó

Viszont micsoda kilátás és fények vártak minket a Zsongor-kőn! Állítom, hogy nálam az ország top 5 kilátópontjában benne van, amihez a fények is kellettek talán, de ez a homokkő lelátó, a kis erkélyszerű kilátópontjával igazán mesés! Alatta terült el Kővágószőlős kedves templomával és békés őszi hangulatával... A látvány elég sokáig marasztalt minket, de úgy döntöttünk, hogy maradunk az eredeti tervünknél, így visszamentünk a kilátóhoz. (Egyébként a kő mellett feljebb lehet sátorozni, ott is van pad, meg sima felület) Nem tértem ki rá, de a kilátó nem annak épült, hanem a rét másik oldalán található Pálos kolostorromokhoz kapcsolódik. Miszerint a II. világháború után a szerzetesrend egy új kolostort kezdett építeni itt, de 1951-ben abba kellett hagyniuk, így az épület félbemaradt és az erdészet alakította át esőbeállónak és kilátónak. 

Pálos kolostorromok az 1200-as évektől

És egy remek táborhely lett itt végül. Felállítottuk a sátrat mi is, aztán a hideg széltől elbújva a kilátóban melegítettünk vacsorát, ami most nem száraz eledel volt, hanem egyszerű készételkonzerv, amiből hirtelen lett otthon elég sok... Ittunk teát is, ami nagyon jólesik ilyen időben, mert bár nem volt nagyon hideg, de olyan 10-13? Celsius lehetett, akkor pedig már minden kis meleg aranyat ér. Éjszaka egy kisebb eső áthaladt rajtunk, és elég hűvös reggelre ébredtünk. Készítettem kávét, reggeliztünk a szokásos zabkása, müzli kombót, megnéztük a kolostor romjait, majd nekivágtunk a napi távnak. 

A sasfészek, ahol a sziklákon kell haladni

Persze a Zsongor-kőnél ismét megálltunk. Egy túratárs a kutyájával épp ott volt, ami kapóra jött, mert ismerte a környéket. Tőle tudtuk meg, hogy a nagy gyárépület egy cementgyár. És arra is választ kaptunk, hogy mik azok a távoli hegyek a láthatáron. Nos a 953 méter magasra nyúló Papuk-hegység az, ami már Horvátországban található, légvonalban úgy 70-80 km-re. Egyszer jó lenne megnézni. Majd Covid után talán... Az utat folytatva hamarosan már a sasfészek nevű sziklákon kapaszkodtunk lefelé, majd megérkeztünk a Babás-szerkövekhez. A köveknek legendája is van és nem emberi kéz formázta őket, sőt keletkezésükkor állítólag még sivatagi időjárás volt errefelé. Wow. 

A Babás-szerkövek

A kövektől egy panorámaútnak hívott, a hegység ezen részét oldalról nagyjából szintben kerülő turistaúton haladtunk tovább. A növényzet igen változatos volt, annak függvényében, hogy a napnak mennyire kitett részen haladtunk. Az ősz már sok helyen beköszöntött, amit a sárga szín szemkápráztató kavalkádja jelzett. Egy óra gyaloglás után értünk a következő: Éger-tetői kilátóhoz, ami egy szabadidőre kialakított réten áll. A kilátás a TV toronyra újra előjött. A kilátótól nem messze az Égervölgyi tó van, ami már a város határa igazából. Van itt nem messze egy kis étterem, de tele volt, mikor odaértünk és nem ajánlották fel, hogy esetleg hamarosan szabadul asztal, ezért a vércukorszint süllyedésének köszönhetően kicsit morcosan indultunk tovább. (Hol van már a Laposa birtok hirtelen megjelenő vendégszeretete...)

Innen aszfalton mentünk tovább. Felkapaszkodtunk egy utcán 200 métert, innen pedig szintben haladva jutottunk vissza az állatkertnél várakozó autónkhoz. És elindultunk haza. Konklúzió, hogy van még mit felfedezni az országban, "sose hagyj fel a felfedezéssel!" mondhatnám a híres márka jelszavával. Bár a Mecsek az ország keleti felétől messze van, meg azt mondom, hogy a főváros sem a szomszédban, de egyszer ezt is látni kell! Remek két nap volt, nagyon szép a Mecsek, most meg igazán, azóta ugyanis eltelt két hét és a fák egyre színesebbek. Nem is nagyon ajánlhatnék mást, csak, hogy aki teheti hétvégén látogasson el ide, vagy bárhova, ahol a természetben lehet! 

Ha tetszett a beszámoló kövess Facebookon!

A viszontlátásig: hajrá kifelé fotózni!

Őszi ragyogás

Ott hagytam abba a múltkori osztrák beszámolót, hogy még egyszer leporolom ezt az utazást és egy olyan helyet mutatok be, ami ugyan nem lesz valami nagy túra helyszíne jelen riportban, azonban potenciálisan nagyon is lehet, viszont fantasztikus, monumentális hely és mindenképp szerettem volna bemutatni. Persze sokaknak biztos ismerős, mikor azt írom, hogy Großglockner-Hochalpenstraße - azaz alpesi panorámaút -, de akinek nem, az tartson velünk egy remek napsütésesnek induló augusztusi napra az Alpok hegyei közé. Először is visszautalok az előző bejegyzésre, amiben kifejtettem, hogy a Covid-19 miatt, hogy s mint foglaltunk szállást és hogy utaztunk, így arról már nem írok többet, legyen elég annyi, hogy abban a kis „ablakban”, ami külföldi utazásokra rendelkezésre állt – ugye most megint nem lehet menni, vagyis lehet, de 2 hét karantén van hazautazáskor, annyi szabadsága, meg ugye kinek van – sikerült öt napot az Alpokban tölteni. Ezt az öt napot pedig fullra telepakoltuk látnivalókkal.

A Gletscherbahn, háttérben pedig a Johannisberg csúcs

Szóval a híres Hochalpenstraße-t kiruccanásunk utolsó napjára időzítettük. Nem is igazán maga ez csodálatos magas hegyi út vonzott minket – ok, Lala barátomat ez is eléggé vonzotta -, hanem a Großglockner látványa és még inkább az alatta elterülő – hát erről majd azért később… - Pasterze-gleccser vélhetően pazar látványának, mondhatnám életre szóló élménye. Mert a helyzet igen egyértelmű, ha méretek tekintetében vizsgáljuk meg a látnivalókat: A Großglockner Ausztria legmagasabb pontja, a Pasterze gleccser pedig a Keleti-Alpok leghosszabb geleccsere.

A hideg Gamsgrubentunnel ami hat szakaszon át tart 

Az indulás napján nem nagyon kapkodtuk el a dolgokat, olyan 8 körül indultunk el a kb. egy órányira lévő bemutatóközpont felé. Ahogy a panorámaút nagyjából autópálya fizető kapuknak kinéző bejáratához értünk nem fogadott minket nagy tömeg, ami nem kizárólag a turizmus visszaesésének, hanem a korai (???) időpontnak is köszönhető volt, mert a nap későbbi részében azért megsokasodtak a járművek. A belépődíj egy autóra 37 Eur, ami soknak tűnhet, de ezért igazából egy nagy „játszóteret” kap az ember, teljesen civilizált ellátottsággal és számtalan kirándulási, túrázási lehetőséggel.

Az alagút egyik kilátója

Na, de mit is kell tudnunk erről a látványosságról, ahol rengeteg motoros, számos kerékpáros és töménytelen autó közlekedik? Nos, 1935. augusztusában nyitották meg, 48 km hosszú és a Hochtor-hágón keresztül szeli át az Alpokat észak-déli irányban 2504m méteres magasságig kígyózva. Már az ókorban is használt út volt egyébként, szóval az aszfaltút elkészülte előtt is fontos szerepe volt. Ami biztos, hogy igazából már az úton autózva pazar a kilátás. Az út minősége - dacára a kemény téli időjárásnak - kifogástalan állapotú, számos kilátópont, parkoló, pihenőhely van végig az út mellett. Nincs nyitva egész évben, az épp aktuális hóhelyzettől függ a nyitva tartása, ez pedig általában, május-november eleje.

Turisták a Ferenc József magaslaton

Odafelé az említett hágónál álltunk meg, kicsit körülnézni. Innen remek túrák tehetők a felettünk lévő gerincen, de ez mind egy-egy teljes napos mutatvány és mi a gleccsert szerettük volna megnézni elsősorban. Persze egyszer biztos visszajövünk és megnézzük a gerincet is… Remélem… Továbbhajtottunk és elég hamar a Kaiser-Franz-Josef-Höhe kilátópontnál voltunk, ahol egy többszintes parkolóház áll, ami beton és üveg felületeivel szerintem illeszkedik a kietlen, hegyi tájhoz. Még tényleg nem volt tömeg, úgyhogy a földszinten parkoltunk és sétáltunk ki a parkolóházból, egyből a kilátóponthoz, ami egy hatalmas tér, zászlókkal és turistákkal.

A Gletscherbahn különleges kabinja

Hogyan is tudnám leírni a látványt? Azt hiszem, hogy a grandiózus szavunk adja vissza leginkább, a szemünk elé táruló hatalmas sziklatömb látványát, ami a Großglockner a maga 3798 méteres magasságával, ami azt jelenti, hogy majdnem 1800 méterrel emelkedik az előttünk fekvő völgy fölé. Tényleg gyönyörű. Alattunk, mint írtam egy völgy terül el, ami egy nagy tó tulajdonképpen, ami a Pasterze-gleccser olvadó jégtömegéből képződött. És itt jön a fekete leves, ugyanis a gleccser gigantikus jégtömege az utóbbi 100 évben hihetetlen mértékben olvadt és az utóbbi években még inkább felgyorsult a folyamat. (Mellékeltem egy térképmetszetet egy 1904-es kiadású Baedeker The Eastern Alps című útikönyvéből, ami Andy barátom könyvtárából került a kezembe az utazásunkat követően és megdöbbentett a térkép... Ha mellé rakjuk a mai állapotot csak szörnyülködhetünk az olvadás mértékén…)

Az 1904-es térkép és mostanában készült műholdkép a gleccserről...

A placcról többfelé indulhatunk. Vagy a gleccser mellett kirándulunk egyet a hegy oldalában egy széles sétaúton, ahová kilátóhelyekkel tűzdelt alagúton keresztül érhetünk el, vagy elindulhatunk lefelé a gleccsertó partja felé, ahol egy jelzett úton a Glocknerhaus-ig lehet eljutni egy körtúra keretében. Aztán vannak itt keményebb kihívások is persze, hiszen magát a a Großglocknert is meg lehet mászni, ehhez pedig a kilátópontból távcsővel szépen látszó Erzherzog Johann Hüttéhez kell eljutni először. Ez Ausztria legmagasabban fekvő menedékháza, ahonnan már csak 1,5-2 órányira van a csúcs. De sajnos már a menedékház eléréséhez is mászófelszerelés szükséges, úgyhogy ez kimarad…

A táblán az 1980-as állapot. Úgy lehet nézni, hogy a jobb oldalon a zöld határvonal alatt volt valamivel a szint régen.

Mi a gleccser melletti úton szerettünk volna végigmenni (egyébként az is egy menedékházig vezet, de szintén havas átkeléssel, így az is csak felszereléssel elérhető. Amúgy az a durva, hogy itt van annyi ember, aki képes felmászni, hogy lehet üzemeltetni olyan menedékházakat, ahová csak hegymászó tudással érhetsz el…) de az alagút bejáratánál ki volt írva, hogy a valamelyik kijárat után veszélyes a szakasz és alkalmas felszerelés ajánlott. Faja, gondoltuk, ahogy azért elindultunk a rettentő hideg alagútban. Amúgy menő nagyon, vannak menet közben kisebb pontok, ahol egy mese története bontakozik ki. Végül az első kilátópontig mentünk el, utána pedig visszafordultunk, mert nem akartunk kockáztatni, hogy esetleg totál le legyen zárva a szakasz és jöhessünk vissza az alagútban…

A Großglockner és balra a csúcstól kivehető az Erzherzog Johann Hütte

Azt gondolom, hogy ez az útvonal amúgy azért lett kialakítva, mert a gleccser régen sokkal magasabban volt és szinte karnyújtásnyira mellette lehetett a panorámaúton gyalogolni. Gondolom lenyűgöző lehetett. Ma a hatalmas völgy van a túrázó alatt, ami gyönyörű persze, de a hatalmas gleccser tenné igazán egyedivé… Visszamentünk tehát a magaslatra, ami nevét Ferenc József császárról kapta, aki 1856-ban kíséretével idáig mászott fel, hogy gyönyörködjön a hegyóriás és az akkor még hatalmas gleccser látványában.

Sziklák között

Úgy döntöttünk, hogy ha már így alakult, akkor menjünk le a gleccser taváig, hogy közelebbről is lássuk. Ez egy kb. 3-400 méteres szint, szóval nem vészes, de azért idő, mire a bámészkodás mellett leér az ember. Van egy nagyon egyedi sikló szerű felvonó is a Gletscherbahn, ami kb. 100-150 méter szintet hidal át a kilátóplacctól. Milyen hülyeség, hogy a lefelé vezető ösvény egyharmadáig megy csak ez felvonó, gondolhatná az ember. De ez egyáltalán nem véletlen, mert a helyzet az, hogy a magasság, ahol kiteszi a turistákat épp az a magasság volt a felvonó építésekor, ameddig a gleccser felért. Igen…

A Swarovski torony kívülről

És ez igazán mellbevágó, mikor ott állsz és alattad vagy 200 méterre van még a völgy alja, tehát régebben egy több száz méter vastag jégtömb állt itt, ami totál eltűnt. Ugyanígy folyamatosan ámul az ember, mikor az egyes évekhez tartozó táblákkal találkozik, hogy meddig ért pl. 1990-ben a gleccser. Hihetetlen… Lefelé sokszor megálltunk, mert nehéz betelni a látvánnyal. Odalenn pedig várt minket a jéghideg vizű tó, a maga piszkos kék színével. Kopár táj, monumentális sziklák… És egy csapadék előrejelzés, miszerint hamarosan érkezhet eső… Emiatt a gleccserig nem is sétáltunk el, bár kb. egy kilométerre lehettünk tőle. Ezt utólag bánom eléggé, de ez van… Ugyanis azért a hegyi viharok/záporok elég erősek tudnak lenni és nem nagyon akartuk felfelé menet átélni…

És belülről

Amúgy ott állni, ahol régen feletted még több száz méter jégpáncél állt elég hihetetlen… Viszonylag sokan voltak, akik abszolút zsák, meg bármi pl. esőben használható ruházat nélkül jöttek szembe velünk, miközben araszoltunk felfelé. Én nem tudom, hogy megáztak-e – remélem nem -, de azért nem árt egy kis óvatosság a hegyekben. Nem? Elég hamar felértünk, bementünk az ajándékboltba - ja igen, itt is nagyon komolyan vették a járványügyi intézkedéseket, mindenhol kézfertőtlenítő és maszk -, után felmásztunk a parkolóház tetejére és onnan indultunk el a Swarovski torony felé. Ez nagyon közel van, de annyira szuperül néz ki, hogy meg akartuk nézni belülről is. Ingyenes a belépés – maszk -, odabenn pedig kitömött állatok és a gleccser kialakulásáról szóló ismertetők vannak. Ja, és egy menő távcső, ami a Großglockner csúcsára van állítva és konkrétan lehetett látni a hegymászókat, akik a csúcskereszt mellett álltak épp. Menő. Meg menők voltak a mormoták is, amiből azt mondják itt a torony környékén soha sincs hiány. Az eső meg még váratott magára.

A parkolóház oldala

Miután visszamentünk a parkolóba, elindultunk hazafelé. Még egyszer megálltunk a Hochtor-hágónál, ettünk egy levest, ittunk finom helyi frissítőt. Még terveztünk egy fotószünetet az egyik kiváló fekvésű parkolónál, ahol végre beért minket a vihar. Jó kiadósan esett, ahogy a hegyekben szokott, de mi már az autó biztonságából élveztük a dolgot szerencsére.
Összefoglalva azt emelném ki, hogy ez egy fantasztikus hely, rengeteg lehetőséggel túrázásra, de ahogy mi is most, simán el lehet tölteni egy egész napot anélkül, hogy csak túráznánk, hiszen annyi kilátópont, kiállítás, érdekes látnivaló van, ami bőven kitart. Ha pedig túráznánk ugye a legkézenfekvőbb lehetőségeket vázoltam, de emellett van még sok turistaút a környéken. Mindenképp egy bakancslistás hely! A gleccser és helyének látványa,  nagyon egyedi... Idén már valószínűleg nem jutunk vissza, de már tervezgettem, hogy merre is lenne jó bejárni a környéket.

Kilátás a Hochtor-hágóról

Most ennyi fért bele, ha érdekelnének ilyen beszámolók, akkor kövesd a Facebook oldalunkat, vagy a Youtube csatornánkat, ahol időről-időre kerülnek fel túravideók is! Most hétvégén a Mecsekbe készülünk, szóval olyan két hét múlva jön a következő túrabeszámoló!

A viszontlátásig: hajrá kifelé fotózni!

Ráadás: az eső érkezik a Fuschertörl étterem parkolójánál